Egy évvel ezelőtt, 2015 január 2-án az „Új országot építünk!” tüntetés volt a két hónapig tartó „netadós” tiltakozási hullám utolsó nagyszabású eseménye. Az akkori reflexiók is többször érintették a siker, eredményesség kérdését, méghozzá nem is túlságosan leplezett defetista hangnemben. A képviseleti demokráciákban a politikai sikert legegyszerűbben a választási eredményeken keresztül lehet mérni. A tiltakozó mozgalmak és a civil szervezetek esetében – hacsak mozgalmi pártként maguk nem indulnak a választásokon – értelemszerűen nem lehet ezt a mércét alkalmazni. Adott tehát, hogy az általuk kitűzött célok elérése legyen a siker kulcsa, azonban az sem mindig magától értetődő, hogy mi is volt pontosan a mozgalom célja.
A fotó forrása: 444.hu.
Ha instrumentális akcióként tekintünk a szűken vett netadós tüntetésekre (2014. október 26. és 28.), akkor az egyébként korlátozott célokat sikerült elérniük a tüntetőknek, azaz „nem lett netadó”. Az október 28-i vonulás az Erzsébet-hídon, a hazai viszonyokhoz képest rengeteg tüntető és köztük a feltűnően sok fiatal jelenléte azonban olyan élményt jelentett a három választási vereség, a baloldali ellenzéki pártok tehetetlensége, az összefogás kudarca miatt csüggedt és reményvesztett kormányellenes polgároknak, hogy nem lehetett nem folytatni tovább a mozgósítást.
Az őszi akciók tehát sikeresek voltak az önkifejezés és az expresszív dimenzió tekintetében is, amit nem kell különösképpen magyarázni azoknak, akik látták az „Európát!” skandáló tinédzsereket a Kossuth téren. A további mozgósításnak az is kedvezett, hogy a netadó nem önmagában jelent meg, mint a tiltakozásokat kiváltó sérelem, hanem folyamatosan ott volt a háttérben a NAV tisztviselőinek kitiltása az Egyesült Államokból, valamint az ukrán válság kapcsán az ország távolodása a nyugati szövetségi rendszertől, tehát könnyen újra lehetett keretezni az ügyet.
Újdonság volt, hogy nem voltak a kezdeti tiltakozások mögött ismert emberek vagy bejáratott szervezetek. A netadós tüntetéseken nem jelentek meg színészek, „ismert értelmiségiek”, mint az előző ciklusban a Milla tüntetések során. Az elégedetlenségnek ez az amorf jellege lehetővé tette a könnyű azonosulást, valamint a tiltakozások egymástól független szervezését, később azonban éppen a szervezetlenség és a csoportok közötti konfliktusok, a koordináció hiánya miatt támadták sokan a tiltakozásokat, valamint léptek ki korábbi szervezők.
A „mit lehetett volna jobban csinálni” kérdésre akkor lehetne pontosan válaszolni, ha világosan látni lehetett volna, hogy mik a tiltakozások szervezőinek és résztvevőinek céljai, de ebben nem volt egyetértés. Míg a hallgatói tiltakozások során edződött, fiatal aktivisták az elmúlt 25 évet egységesen ítélték el színpadról, a decemberben is részt vevő tüntetők, a baloldali pártok csalódott szavazói elsősorban az Orbán-kormány ellen tiltakoztak. Az EU-tag Magyarország nem olyan helyzetben volt tavaly, mint a 2000-es évek elején, ill. közepén Jugoszlávia és Ukrajna, azaz nem működhetett volna a színes forradalmak idején kipróbált recept, mégis a váratlan és intenzív tüntetések során a sajtó és a közvélemény azt várta, hogy a netadó eltörlésén túl is lesz valamilyen következménye a tüntetéseknek.
Gyakran elhangzott, hogy hiányzik a „karizmatikus vezető”, ami arról is tanúskodik, hogy sokan félreértették a tüntetések jelentőségét. Az események során ugyanis valóban megjelentek új emberek és elképzelések, amelyek alkalmasnak tűntek arra, hogy új impulzusokat adjanak az ellenzéki politizálásnak, de nem a karizmatikus vezető formájában. A 2014-es tüntetések esetében arra nyílhatott volna lehetőség, hogy kialakuljon egy olyan mozgósítható közösség, amely az alapja lehetett volna a választói mozgósításnak. Példaként felhozható Kész Zoltán jelölése és győzelme az időközi választáson a politikai pártok és a civilek példás együttműködésére, azonban nem volt készség, bizalom az egyes szereplőkben, ami megteremthette volna a következő választásokig tartó együttműködés alapjait. Megnehezítette ugyanakkor a továbblépést az is, hogy pontosan nem látszott, miért pont a netadó volt az ügy, amivel ekkora tömeget lehetett az utcára hívni.
A netadó egyrészt éppen a privát terekbe való behatolásnak volt a szimbóluma, de legalább ilyen fontos volt annak általánossága. A netadó kapcsán nem lehetett működtetni az egyéni stratégiákat. Ha rosszul működik az egészségügy, még mindig lehetséges előnyt szerezni egy orvos ismerős révén. A gyerekeket is be lehet jelenteni a nagyszülőkhöz, hogy jobb iskolába járjanak. A netadó általános volt, mindenkit érintett, nem volt lehetőség az individuális megoldások érvényesítésére.
Világos, hogy egyedül a baloldali aktivista szubkultúra, de még egy tágabb civil bázis sem lehetett volna elegendő, minden érdemük ellenére, a mozgósítás fenntartására a 2018-as választásokig. A Polgári Körök és a Magyar Gárda példája mutatja, hogy még az erősebb mobilizációs potenciállal rendelkező jobboldalon is szükség van a pártokra az alulról jövő kezdeményezések beindításához, fenntartásához, kiszélesítéséhez. Ilyen típusú együttműködés azonban nem alakult ki az egymással sem bíró baloldali pártok és a civil tiltakozók között. Ennek egyik oka az, hogy míg az aktivisták státusza civil szerepükön, hitelességükön múlik, a pártok, professzionális politikusok esetében a választási győzelem a döntő. A baloldali aktivisták terepe ráadásul nem csak Magyarország lehet, ki lehet vonulni a hazai politikai viszonyokból a társadalmi cselekvés megtartása mellett. A jobboldalon azonban nem lehetséges a szétválasztás, így sokkal szorosabban összefonódik a társadalmi és a politikai cselekvés, azaz nehezen képzelhető el apolitikus civil aktivizmus. Ez nem csak magyar jelenség, míg az Egyesült Államokban a kiábrándult baloldali csoportok a Wall Street-et akarták elfoglalni (Occupy), addig a radikálisabb jobboldaliak a Republikánus Pártot (Tea Party).
A netadós tüntetés megerősítette, amit a 2011-12-es hallgatói tiltakozások bebizonyítottak, azaz hogy lehetséges széles körű utcai tiltakozások nyomán engedményeket elérni az Orbán-kormánytól. Mélyebb társadalmi, politikai változások eléréséhez azonban választásokat kell nyerni. Ehhez szükség van a politikai pártok erőforrásaira, intézményrendszerére, kommunikációs kapacitására, amelyek viszonzásul több hitelességet remélhetnek a civil tiltakozóktól. Az ez irányú együttműködés korlátjai azonban ugyanazok az érthető és racionális érdekek, amit a baloldal új és régi pártjai közötti vitákból már ismerünk: a hitelesség és identitás féltése az egyik oldalon, a pozíciók és maradék befolyás megőrzése a másikon. Ennek áthidalásához érdemes lenne megfontolni új intézményi megoldások, technikák alkalmazását, mint amilyen az előválasztás intézménye is.
Ahogy a pillanat elszállt, úgy mindennek jelenleg nincsen aktualitása, bár követhet el olyan hibát a kormány, ami újra indokolttá teheti a célok és a siker mércéjének átgondolását. A netadós tüntetések megmutatták, hogy van igény az ellenzéki érzelmi azonosulásra. Az Erzsébet hídon vonuló tízezrek, az egész országban tiltakozók továbbra is itt élnek velünk, mégsem sikerült számukra stabil politikai otthont építeniük sem a civil szerveződéseknek, sem a politikai pártoknak.
Mikecz Dániel
A szerző a Republikon Intézet kutatója.
