Korai jelzőrendszert akar kiépíteni a kormány, hogy csökkentse a veszélyeztetett tanulók lemorzsolódását. Az elképzelés szerint nyilvántartásban rögzítenék azokat az okokat, amelyek a lemorzsolódás irányába terelik a tanulókat, majd a veszélyeztetettek létszámát, annak okait és az alkalmazott intézkedéseket összesített formában továbbítani kell az Oktatási Hivatalnak, amely értékeli, hogy az intézményi szintű beavatkozások elegendőnek bizonyultak-e, és ha szükséges, biztosítja az iskolák számára a pedagógiai-szakmai támogatást a felzárkóztatáshoz.
Fotó:nol.hu
A szándék természetesen nemes, de azért van néhány bökkenő.
Egyrészt nem véletlen, hogy a pedagógusok körében ez a tervezet, éppúgy, mint korábban sok más (például a nagy népszerűtlenségnek örvendő PÖCS) aggodalomra ad okot. A tanárok az utóbbi időben joggal érezhetik, hogy egyfajta spiclirendszer van kiépülőben az oktatásban, amelyben a portfóliójukat pofozgató és állandó ellenőrzés alatt tartott pedagógusok számára jelentős pluszteher lesz azoknak az okoknak a folyamatos adminisztrációja, amelyek a tanulók lemorzsolódásához felé vezetnek. Ráadásul tarthatnak attól is, hogy személyes kompetenciájukat kérdőjelezi meg a jelzőrendszerben rögzített adatok sora. Mert mik a lemorzsolódás legfontosabb okai? Hiányzás, romló tanulmányi eredmény, magatartásbeli problémák… Egy sor olyan dolog, amivel a pedagógus, hisz nap mint nap találkozik diákjaival, tisztában van, és lelkiismeretességének függvényében (jelzőrendszer nélkül is) megpróbálhatja kezelni őket, már ha van rá ideje és energiája. Többnyire – sajnos – nincs, és ennek immár látható hatása is van.
Jelenleg 11,4 százalékra tehető a korai iskolaelhagyók aránya, azaz nagyjából minden tizedik 18–24 éves fiatal csak alapfokú végzettséggel rendelkezik. A helyzet tehát korántsem tekinthető jónak, megértéséhez pedig több fontos tényezőt érdemes figyelembe venni.
Az első, és egyben legfontosabb a tankötelezettség korhatárának leszállítása, 16 éves korra. Ez már az Orbán-kormány intézkedése volt 2012-ben, és kitűnően alkalmas volt arra, hogy javítsa a statisztikákat: a lemorzsolódás eddig is főként 16 éves kor felett volt jellemző, így viszont a gyerek elérve a tankötelezettség határát egyszerűen kihullik a közoktatásból, gyakran úgy, hogy még a 8 általánost sem végezte el, és máris várja a kilátástalanság, a közmunka világa. Ez az intézkedés már önmagában azt eredményezi, hogy egyre kevesebb gyerek kerül ki az iskolából az alapfokú ismeretek megszerzése nélkül.
„A településről az iskolába járó gyerekek jellemzően az 5. osztály környékén betöltik a 16. évet. Hiába szeretnének tovább is iskolába járni, az iskola nem engedi. (Volt egy kislány, akihez személyesen kiment az igazgató, és elmagyarázta, hogy már nem kell iskolába járnia, pedig ott a szülők szerették volna.) Az iskola esti, felnőtt programjába nem veszik be őket. A településen egyre több a 16. évet betöltött, 4. és 5. osztályt végzett kamasz, akinek semmi lehetősége a felzárkóztatásra” – fogalmazott a Hívatlanul blogon egy pedagógus, aki egy borsodi faluban szerzett tapasztalatait összegezte.
Ugyanis a fogyatkozó eszközökkel dolgozó pedagógusok körében a problémás gyerek egyik leghatékonyabb „kezelési módja” immár nem más, mint a buktatás. Az évfolyamismétlő diákok száma az általános iskolákban, főként az északi megyékben (Borsod, Szabolcs, Hajdú-Bihar) magas, körülbelül 4000 körül mozog az évente megbuktatott diákok száma. A sorozatos buktatás pedig egyenes út az iskolából való kihullásig a 16. év betöltésekor. Szakiskolákban sem ritka, hogy felére csökken az osztálylétszám a korhatár betöltésének idején: 9. évfolyamon az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) adatai szerint minden 5. tanuló évismétlő.
Mindeközben növekszik a magántanulók száma is. A jelenség szintén azokat a területeket érinti látványosan, ahol amúgy is nehéz az egyes diákokat az iskolában tartani. A problémás tanulókra már nem jut kapacitás, a leterhelt pedagógus pedig, ha nem a buktatást választja, inkább magántanulói státuszba irányítja a gyereket. Ez pedig gyakorlatilag egyenes út a leszakadáshoz. Az, aki ma magántanulói státuszba kerül, az jóformán esélytelen arra, hogy valóban befejezze az iskolát. Csak a példa kedvéért: az OFI adatai szerint míg 2013-ban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 344 magántanuló volt, 2014-ben számuk már 413-ra emelkedett.
És nem csak a pedagógusok számára „könnyebbség” a magántanuló. „Egyre jobban terjed, hogy a szülők magántanuló státuszt kérnek az iskolából sokat hiányzó gyerekeiknek, és ezt meg is kapják. Az általam ismert „magántanulók” a legnehezebb helyzetben élő gyerekek. Ismerek olyan 14 év alatti veszélyeztetett kislányt, akivel a gyámügy is kiemelten kénytelen foglalkozni, mégis megkapta a lehetőséget. Ezek a „magántanuló” státuszban levő gyerekek egyszerűen otthon vannak, nem kapnak mentort, de még tankönyvet sem. Senki sem foglalkozik velük” – olvasható, szintén a Hívatlanul blogjára posztoló pedagógustól.
Valóban szükség van tehát valamiféle jelzőrendszerre, mert a baj láthatóan fokozódik. Csakhogy joggal merül fel a kérdés: az Oktatási Hivatal, illetve az Emberi Erőforrások Minisztériuma mivel tudna többet tenni a diákok iskolában tartásáért a fővárosból, mint maguk a pedagógusok, akik a helyszínen szembesülnek a problémákkal? És ha már itt tartunk: épp azóta látványos a lemorzsolódás, amióta a tankötelezettség korhatárát a kormány leszállította. Magyarországnak uniós vállalása alapján 2020-ig 10 százalékra kell csökkentenie a korai iskolaelhagyók arányát. Ám a jelenlegi gyakorlat mellett egy jelzőrendszer kialakítása nem tűnik többnek, mint látszatintézkedésnek, ami egyáltalán nem garantálja a sikert.
Az adatok ugyan bevándorolhatnak az Oktatási Hivatalba, ahol a közoktatás nehézségeivel nap mint nap nem szembesülő szakértők elemezgethetik őket – a baj azonban nem a hivatalokban szokott megoldódni. Ehhez inkább azokat a körülményeket kellene megteremteni, amelyek a pedagógusnak garantálják, hogy kellő időt és energiát tud fordítani a probléma megoldására. Hogy a leterhelt tanár egyetlen megoldása mondjuk egy 30 fős osztály problémás tanulóinak kezelésére ne az legyen, hogy megbuktatja őket. Hogy a kezelhetetlen diák ne magántanulói státuszba kerülve szűnjön meg kezelhetetlen lenni. Hogy legyen elég idő foglalkozni a leszakadókkal, és elég szakember (és ebbe az iskolapszichológus és a sajátos nevelési igényű diákokkal külön foglalkozó szakpedagógus is beleértendő), aki ezt meg tudja tenni. Az amúgy is az adminisztrációs munkákba vesző pedagógusok számára biztos nem segítség egy újabb adminisztratív teher bevezetése, ami ráadásul fölöslegesen tovább frusztrálja őket.
Alapvetően hibás tehát az elgondolás: a kormány egy korábbi intézkedése – a tankötelezettség korhatárának leszállítása – miatt halmozódó problémákat kéri számon a pedagógusokon, akik elszenvedik a közoktatási rendszer teljes átszervezését – a hasonló módszerek egyáltalán nem állnak távol a jelenlegi kurzustól. Lényegi megoldást most sem javasoltak, pusztán megkeresték a bűnbakot, akin le lehet majd verni a romló eredményeket. És a legnagyobb baj az, hogy mindebből újfent csak a diákok kerülhetnek ki vesztesen. Azok, akiknek épp a legnagyobb segítségre lenne szükségük.
