Egy állatvédő csoport Facebook-oldalán jelent meg a hír, hogy egy különösen kegyetlenül megkínzott kutyát találtak Pakson egy bokor aljában. Az állatból az elkövetők darabokat vágtak ki, jelenleg is súlyos állapotban van. A történetről a Blikk is közölt cikket. Ők és az állatvédők is kész tényként kezelték, hogy az elkövetők „hajléktalanok”, bár ez egyelőre csak szóbeszéd alapján feltételezhető, sőt, a Blikk egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Több helyen darabokat haraptak ki a hajléktalanok Gyuri kutyából”.

A kép illusztráció (Forrás: Reuters)

Teljesen érthető, hogy egy ilyen, különös kegyetlenséggel elkövetett állatkínzás közfelháborodást kelt. Az viszont rendkívül káros, hogy az elkövetők hajléktalanságát hangsúlyozzák mindegyik cikkben, sőt, a Blikk beszámolójának címében a „hajléktalanok” úgy általában vannak megjelölve alanyként. Ezzel nem csak az a baj, hogy nem is biztos, hogy ők követték el a bűncselekményt, mégis bűnözőkként utalnak rájuk. Mert ha ki is derül, hogy hajléktalan emberek az elkövetők, azzal, hogy a társadalmi státuszukkal azonosítja őket a sajtó, azt sugallják, hogy az elkövetők hajléktalanságának köze van ahhoz, amit tettek. Így az egyének felelőssége helyett kollektív felelősséget kérnek számon.

Ez ebben a formában olyan, mintha a Blikk szerint az a körülbelül 30 ezer ember, aki jelenleg hajléktalanként kényszerül élni az országban mind egyszerre kínozta meg ezt a szerencsétlen kutyát, vagy pedig úgy gondolnák, hogy mindenki, aki közterületen vagy szállón él, állatokat kínoz meg. Bulvárújságírás ide vagy oda, egy újságírónak tisztában kellene lennie a saját felelősségével azzal kapcsolatban, hogy cikkében kollektív bűnösként jelöl meg egy már amúgy is kiszolgáltatott embercsoportot. Egy olyan embercsoportot, amelynek közterületen élő tagjait egyébként rendszeresen fizikailag bántalmazzák, sőt, előfordult, hogy agyonvertek egy hajléktalan embert. Gondolom, a Blikk abban az esetben sem azt a címet adta a történetnek, hogy „Lakással rendelkezők verték agyon a pilisszentiváni férfit”.

A társadalomból kirekesztett emberekről mindig rengeteg megalapozatlan tévhitet terjesztettek, például rendszeresek voltak azok az előítéletek, hogy a hajléktalan vagy a roma emberek mindenféle állatokat kínoznak és esznek meg, amelyeknek az elfogyasztása ütközik a társadalmi normákkal. A kiszolgáltatott ember civilizálatlan vademberként ábrázolása azonban nem csak azért veszélyes, mert nem állatkínzó embereket – például felelős állattartó hajléktalan embereket – is állatkínzóvá bélyegez, hanem azért is, mert elvonja a figyelmet azokról, akik állatkínzók, de nem közterületen, hanem saját kertjükben, otthonukban, nagyüzemekben követik el ezeket a bűnöket.

Különösen képmutató hozzáállás ez egy olyan társadalomtól, amely bizonyos állatok megkínzását üldözendőnek, másokat teljesen elfogadhatónak tart. A nagyüzemekben sem mindig „sikerül” elsőre leölni az állatokat, akik rengeteget szenvednek már az állattartás során, de később megölésük közben is. A tojásiparban a „fölösleges” csibéket élve darálják le, a nagyiparban borjakat születésük után azonnal elválasztják a tehenektől. De beszélhetnénk arról is, hány olyan ember vághat szabadon disznót a kertjében, akinek vagy sikerül azonnal megölnie, vagy pedig nem, és milyen azoknak az állatoknak az utolsó néhány perce. (Folytathatnánk a felsorolást, de inkább nézze meg mindenki a Földlakók (Earthlings) című dokumentumfilmet.) Ha az állatkínzást akarjuk üldözni, akkor nem az általában olcsó húsipari maradékokon (vagy még azon se) élő szegény embereket kellene fő bűnösökként kikiáltani, hanem kétszer is meggondolni, mit támogatunk a fogyasztásunkkal. Akkor is, ha az állatokat nem mi kínozzuk meg, hanem nagyon alacsony bérért megteszi  ezt helyettünk valaki más.

Az állatkínzás a körülményektől függetlenül, minden esetben elfogadhatatlan bűntett, amelyre nincs mentség. Azzal viszont, hogy nem a konkrét elkövetőket, hanem általában a hajléktalan embereket jelöljük meg bűnösként, egyszerre ártunk a hajléktalanságban élő embertársainknak, és azoknak az állatoknak, akik velük élnek. Előfordult már, hogy állatvédők lerohantak egy hajléktalan férfit, és egyszerűen kitépték a kezéből a kutyáját, majd elrohantak vele. Szerencsére az ügy jól végződött, az érintett visszakapta kutyáját.

A kegyetlenség elleni küzdelem elengedhetetlen azért, hogy társadalmi változást érjenek el az állatvédők, de a körülmények ismerete nélkül kizárólag a társadalmi státusza alapján elítélni valakit, és elvenni tőle a társát, szintén kegyetlenség. Főleg olyan emberek esetében, akiknek sokszor semmijük és senkijük nem maradt azon a társon kívül.

Jogos elvárás minden állampolgártól, hogy tisztelje az életet, ne kínozzon állatokat, és hogy ha valaki elkövet ilyen bűncselekményt, azért a jog előtt feleljen. Ugyanakkor egy jogállammal összeférhetetlen a kollektív bűnösség feltételezése, és az önbíráskodás is, amelyhez – ahogy a fenti példa is mutatja – a kollektív bűnösség gondolata elvezet. Feltételezések, pletykák, egy lezáratlan rendőrségi ügy alapján az összes hajléktalan embert felelőssé tenni egy állat megkínzásáért, igazságtalan és jogtalan. Sem az emberek, sem az állatok érdekét nem szolgálja.