„Férőhelyhez juthat az összes hajléktalan a télen” – ezzel a címmel jelent meg egy cikk nemrég a Magyar Nemzet Online-on. Azon túl, hogy a cikkben ezt az állítást semmilyen konkrétum sem támasztja alá, maga a cím három tévképzetet erősít meg egyszerre: 1. a hajléktalanság elsősorban téli probléma, 2. van elég férőhely a hajléktalan embereknek és 3. a hajléktalanság megoldása a férőhelyek számától függ. A három feltételezés nemcsak hamis, de káros is, hiszen megakadályozza, hogy eljussunk a lakhatási szegénység valódi megoldásához.
(Fotó: Vörös Anna / A Város Mindenkié)
A hajléktalanság mint téli probléma?
A hajléktalanság minden télen afféle természeti katasztrófaként csap le a magyar társadalomra – legalábbis így tűnik a sajtóban évről évre megjelenő riportok sürgető és aggódó hangvételéből. Ilyenkor a kormány jégcsap-szíve olvadozik, és az állam képviselői is nagy erőkkel hirdetik: mindent megtesznek azért, hogy senki se fagyjon meg, és mindenkinek legyen fedél a feje felett – vagy legalább takaró, amivel védekezhet a hideg ellen. Czibere Károly államtitkár afféle újításként jelentette be nemrég, hogy azzal „erősítik meg” az utcai szolgálatokat, hogy 2016. december 31-ig meghosszabbítják a szerződésüket. Mintha nem az lenne a természetes, hogy a szociális törvényben is nevesített utcai gondozó szolgálatok megfelelő működését fedező pénzösszeg előre láthatóan és biztosan a rendelkezésükre áll. Mintha nem az lenne a természetes, hogy ezek a sokszor életeket mentő szolgálatok előre tudják, mennyi bevételük van, és ebből mennyi embert tudnak foglalkoztatni, mennyi teát és szendvicset tudnak kiosztani, vagy éppen mennyi gyógyszert és mennyi benzint tudnak vásárolni.
A fenti Magyar Nemzet cikk arról is hírt ad, hogy ezen a télen 1500-zal több férőhely áll majd rendelkezésre a hajléktalan emberek számára. Pedig a hajléktalanság nemcsak télen probléma, hanem az év 365 napján. Egyáltalán nem arról van szó, hogy az utcán élő emberek télen ne lennének még nagyobb veszélynek kitéve. Ilyenkor valóban kiemelten fontos, hogy sokkal jobban odafigyeljünk egymásra és a szociális ellátórendszer is fel legyen készülve a fagyhalállal veszélyeztetett emberek fogadására. Azonban amikor az állam a hajléktalanságot „téli problémaként” kezeli, akkor valójában a hajléktalan emberekre pusztán mint biológiai lényekre tekint: olyan emberekre, akiknek az életét ugyan meg kell menteni, de ennél több felelőssége nincs velük szemben.
A kormány előszeretettel igazolja különböző „szociális” intézkedéseit azzal, hogy az utcán élő embereket meg kell védeni a kihűléstől. Ezzel indokolta Czibere Károly államtitkár azt a nemrég kihirdetett tervet is, miszerint a veszélyeztetettség fogalmának szigorúbb meghatározásával hatósági kényszert tennének lehetővé az utcán élő hajléktalan emberek intézményekbe kényszerítéséhez. Azon kívül, hogy ez nagyon súlyos szakmai, etikai és ember jogi aggályokat vet fel, fontos észben tartani, hogy a kihűléses halálesetek száma az elmúlt két évtizedben éves szinten kétszáz körül mozog, ami a világban kivételesen magasnak számít. A kihűléses halálesetek nagy része ráadásul otthon következik be (és nem az utcán, ahogyan sokan feltételezik), vagyis az emberek több, mint fele az elégtelen fűtés következtében fagy halálra. A kormány nemcsak azzal járul hozzá tevőlegesen a fagyhalál előfordulásának növekedéséhez, hogy jogszabályi úton szorítja ki a hajléktalan embereket a közterekből, hanem azzal is, hogy megszüntette az amúgy is felháborítóan alacsony lakásfenntartási támogatást és ennek biztosítását a települési önkormányzatokra bízta.
Elegendő férőhely az ellátórendszerben?
Az az állítás, hogy ezen a télen minden hajléktalan embernek lesz elég férőhelye az ellátórendszerben, egyszerűen nem igaz. Ha csak a hajléktalanság szűk meghatározását követve azokat vesszük számba, akik közterületen vagy valamely átmeneti szálláson kénytelenek élni, akkor ezeknek az embereknek a száma egy év alatt sok tízezer. 2014-ben legalább 30 ezer ember fordult meg valamilyen hajléktalanellátó intézményben és még többen vannak, akik el sem jutnak ezekre a helyekre. Miközben az ellátórendszerben megjelenő hajléktalan emberek közül kb. 10 ezer ember él Budapesten, a fővárosi ellátórendszer maximum 6000 embert képes elhelyezni, míg a vidékiek összesen 5000-et. A többi ember az utcán él vagy kunyhót épít magának, vagyis lényegében átvállalja az állam alkotmányban is törekvésként említett elhelyezési kötelezettségét.
És akkor még nem számoltunk azokkal, akik munkásszállón, szívességi lakáshasználóként vagy bizonytalan, esetenként embertelen „albérletekben” élnek. Sőt, azokat sem, akiket a kilakoltatás fenyeget, és nem tudják, hova menjenek azután, hogy elvesztették a lakhatásukat. A Város Mindenkié csoportban naponta kapunk telefonokat rászoruló emberektől, akik nem tudják, kilakoltatásuk után hol fognak aludni. A két krízisszálló, ami ilyen esetben a fővárosban kifejezetten családokat tud fogadni (az egyik helyen csak anyukákat fogadnak gyerekekkel), annyira kevés ággyal működik, hogy gyakran kell visszautasítaniuk a náluk jelentkezőket.
Mivel az ellátórendszer már most is közel 100%-os kihasználtsággal működik (ezt mutatja a férőhelyek téli bővítésének szükségessége is), ha egy adott pillanatban minden hajléktalan ember elfogadná a kormány „segítő kezét”, és bekopogna egy közeli hajléktalanszálló ajtaján, sok ezer ember fizikailag sem férne be ezekbe az intézményekbe. Ahhoz tehát, hogy minden rászoruló embernek legyen elegendő férőhely, nem 1500-zal, hanem több tízezerrel kellene növelni az ellátó intézmények férőhelyeit. És a lakhatási válságot ez sem oldaná meg.
A hajléktalanság megoldása a még több férőhely?
Ahogy Hammer Ferenc szociológus írta egyszer: „közvetlenül a szegények bőrére megy az, hogy miként beszél róluk a többi ember (vagy saját maguk magukról)”. Vagyis a közpolitikai megoldásokat nagyrészt az határozza meg, kollektíven hogyan „képzeljük el” a hajléktalanságot és annak közvetett és közvetlen okait.
A hajléktalanságra vonatkozó uralkodó társadalmi elképzelések Magyarországon a ’90-es évek óta lényegében változatlanok. A közfelfogásban a „hajléktalan” egyenlő lett annak a szakállas férfinak a képével, aki nagy csomagokat cipel, alkoholtól bűzlik, és pénzt koldul. Ezen túl a „hajléktalan” puszta jelenlétével is zavarja a többi embert, miközben még a szociális ellátórendszert is megcsapolja (pl. egy nap több helyen étkezik, indokolatlanul vesz fel segélyt stb.). Végül sokszor azt is közismert tényként kezelik, hogy a hajléktalan ember saját hibája, hogy ebbe a helyzetbe került (pl. rossz szülő volt, nem akar dolgozni, alkoholista), így az állam (és a többi állampolgár) felelőssége nem terjed túl azon, hogy puszta fizikai túlélését biztosítsa. Mindezek a képzetek nemcsak azért veszélyesek, mert végtelenül megalázóak azokra nézve, akik az utcán kénytelenek élni, hanem azért is, mert azzal, hogy a hajléktalanság problémáját leszűkítik a vizuálisan és egyéb módon zavaró tényezőkre, csaknem lehetetlenné teszik a probléma érdemi megértését és megoldását.
A „hajléktalan” ma uralkodó képzetéből következik az is, hogy a kollektív képzeletünkben a fedél nélkül élő emberek „helye” elsősorban a szociális ellátórendszerben van. A „hajléktalan” a nappali melegedők ügyfele, az ételosztások kedvezményezettje és az éjjeli menedékhelyek lakója. A „hajléktalan” nem szavazópolgár, nem helyi lakos vagy éppen véleményvezér. Jelenlegi működésével a mai magyar hajléktalanellátó rendszer lényegében intézményesíti a kirekesztést: nemcsak befogadja a kirekesztett állampolgárokat, de kirekesztett helyzetüket folyamatosan újra is termeli. Tehát az, hogy valaki „hajléktalanná” vált, nemcsak abban nyilvánul meg, hogy egy párhuzamos világ polgárává válik – például hajléktalanigazolványt kap, és a helyi önkormányzat helyett a külön nekik kijelölt segélyező intézménybe vagy munkaügyi központba kell mennie –, de abban is, ahogyan ezek az intézmények meghatározzák az énképét, a többi állampolgárral folytatott interakcióit, és az állammal szembeni elvárásait is.
Egy még 2013-ban a Menhely Alapítvány által megrendelt közvélemény-kutatás jól mutatja a hajléktalansággal kapcsolatos uralkodó képzeteket. A kutatás eredményei abban az értelemben megnyugtatóak, hogy a megkérdezett állampolgárok többsége (69%) szerint a hajléktalan embereket inkább segíteni, mint büntetni kellene. Ami a segítség konkrét formáját illeti, a válaszadók 85%-a szerint a hajléktalan embereket segíteni kellene, hogy a munkájukból megéljenek, 80% szerint több emberi és szociális gondoskodásra van szükség, 78% szerint hasznos lenne több hajléktalanszállót építeni, több férőhelyet kialakítani, 74% szerint rá kellene kényszeríteni a hajléktalan embereket arra, hogy használják a hajléktalanszállókat, és ne az utcán aludjanak, 64% szerint hasznos lenne kevésbé komfortos szociális bérlakásokat felajánlani a hajléktalan embereknek és 61% szerint hasznos lenne valamilyen lakhatási támogatás a hajléktalan emberek részére.
Miközben a felmérés eredményeiből egyértelműen kiderül, hogy a megkérdezettek nagy része szerint az államnak kötelessége erőforrásokat áldozni a hajléktalan emberek helyzetének javítására, már a kutatók által felajánlott támogatási lehetőségekben is kódolva van az a felfogás, hogy a hajléktalan emberek másodrendű állampolgárok. A válaszok alapján ugyanis a hajléktalanságot elsősorban elkülönített és alacsonyabb minőségű megoldásokkal lehet kezelni, az nem igényel rendszerszintű, általánosabb érvényű megoldásokat. Érthetőbbé válik az ellentmondás, ha másképpen próbáljuk meg feltenni a felmérésben szereplő kérdéseket. Mi történne például, hogy ha ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Ön szerint több menhelyet kellene kialakítani a hajléktalanoknak?”, azt a kérdést tennénk fel: „Ha Ön hajléktalanná válna, menhelyen vagy lakásban szeretne élni?” Vajon akkor is ugyanannyira a hajléktalan-ellátás bővítése jelenne-e meg mint a legnépszerűbb közpolitikai válasz.
A hajléktalanság meghatározásának valódi tétje tehát az, hogy az állam milyen válaszokat tart megfelelőnek a tömeges hajléktalanságra. Ha a hajléktalanságot alapvetően lakhatási és nem egyéni, pszichés vagy „téli” problémaként kezelnénk, akkor kikerülne abból a kontextusból, ami alapján ez ma csupán egy megbélyegzett kisebbség ügye. Ha pedig a hajléktalanságot a megfelelő lakhatás – és ezzel együtt a megfelelő jövedelem – hiányának következményeként fognák fel, akkor egy sor olyan problémába ütköznének, amely a népesség sokkal szélesebb rétegét érinti. Ennek pedig két következménye lehet: egyrészt a kormányzat rá lenne kényszerítve, hogy a mainál igazságosabban ossza el a lakhatásra fordított közösségi erőforrásokat. Másrészt ez a megközelítés kiszélesítené azoknak az embereknek a társadalmi bázisát, akik személyes érintettségük okán követeléseket fogalmazhatnának meg az állam felé. Vagyis ha meghatározóvá válna a hajléktalanság rendszerszintű, lakhatási problémaként történő értelmezése, akkor sokkal nagyobb tömegek válnának érdekeltté abban, hogy nyomást gyakoroljanak a mindenkori kormányzatra az érdemi és rendszerszintű megoldások érdekében.
Összességében tehát az uralkodó elit és a döntéshozók számára kifejezetten hasznos, ha a hajléktalanságról való beszéd kizárólag a férőhelyek és az egyéni problémák keretein belül marad, így ugyanis nemcsak a lakásszegénység szélesebb összefüggései maradnak rejtve, de könnyen semlegesíteni lehet azokat az embereket is, akik helyzetüknél fogva felismernék, hogy itt valójában nem a „hajléktalanokról”, hanem az ő saját problémájukról van szó.
Mi akkor a valós megoldás?
Ma Magyarországon lakhatási válság van, aminek legláthatóbb jele a tömeges hajléktalanság. Ahogyan azt A Város Mindenkié csoport és számos szakember is már számtalanszor kifejtette, a hajléktalan-ellátás rendszere nem jelent valódi megoldást a hajléktalanság felszámolására. A valódi megoldáshoz nem túlzsúfolt, élősködőktől fertőzött tömegszállásokra, hanem arra van szükség, hogy az állam mindenki számára megfizethető módon biztosítsa az emberhez méltó lakhatáshoz való hozzáférést.
Azonban nem kizárólag erkölcsi érvek szólnak a megfizethető lakhatás biztosítása mellett. A Város Mindenkié megbízásából a Városkutatás Kft. szakértői összemérték a hajléktalan-ellátás és a hajléktalan emberek hatósági üldözésének a költségeit a támogatott lakhatás költségeivel. A szakértők számítása szerint a hajléktalan emberek nagy része esetében több százezres nagyságrendű költségvetési megtakarítást jelentene, ha az állam éjjeli menedékhelyek és átmeneti szállások helyett a lakhatásukat támogatná, és a többi hajléktalan ember esetében sem jelentene vállalhatatlan költségvetési terhet lakhatásuk megoldása.
Mindez konkrétan azt jelenti, hogy két együtt költöző hajléktalan ember esetében évi mintegy félmillió forintos megtakarítást jelentene az államnak, ha az állam ennek a két embernek nem a „hajléktalan-ellátására” és hatósági zaklatására költene, hanem a tartós lakhatását támogatná. Abban a viszonylag ritka esetben pedig, amikor a jelenleg éjjeli menedékhelyen vagy átmeneti szállón élő emberek egyedül költöznének önálló lakhatásba, a támogatás mindössze havi 7000 forinttal kerülne többe az államnak. Mindez pedig mind a hajléktalan embereknek, mind a szélesebb társadalomnak is összehasonlíthatatlanul jobb lenne, hiszen ez a támogatás az emberhez méltó lakhatás és élet lehetőségét jelentené.
Az állam így is, úgy is pénzt költ a hajléktalanná vált emberek elhelyezésére – a kérdés az, hogy ezt a pénzt olyan módon költi el, amely valóban és hosszú távra megoldja a tömeges lakásszegénység problémáját vagy csupán látszatmegoldásokra, amelyek nemcsak elfedik a valódi problémát, hanem nagyon sok embernek nap mint nap szenvedést is okoznak.
Udvarhelyi Tessza
A szerző kulturális antropológus, A Közélet Iskolája munkatársa és A Város Mindenkié aktivistája.
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a lakhatási válság megoldásának módjáról, támogass minket!
