Az empátia, amely felülemelkedik az egyszeri katasztrófa-empátián, az csak a szolidaritás különleges infrastruktúrájából származhat: közös tervekből, találkozásokból, kapcsolatokból, tanulásból, közös küzdelemből, közös internetes felületekből, fordításokból, együttműködésekből. Ez nem csupán az érdeklődés egyéni munkáját feltételezi, hanem a közös munkát is azoknak a kötelékeknek és infrastruktúráknak a felépítésére, amelyek lehetővé teszik a kommunikációt a társainkkal a Közel-Keleten vagy bárhol máshol.

Az első alkalom, amikor a Baixa de Cassanje-beli felkelésről (angolai mezőgazdasági munkások 1961-ben kirobbant lázadása a szörnyű munkakörélmények és kizsákmányolás ellen, melyet a portugál gyarmati hatóságok vérbe fojtottak – szerk.) hallottam, pár hatvanas évekbeli, poros román újságban kutatva esett meg. Tizennyolc-tizenkilenc éves lehettem, és a román szocialista értelmiségiek vitái után kutattam a lapokban. A hősies vitákból való felszusszanásképp el szoktam olvasni a szocialista hírlapok utolsó oldalát, amelyek általában nemzetközi híreket tartalmaztak. 2007 vagy 2008 volt, és lévén, hogy az internet-hozzáférésem finoman szólva is szakadozott, csak ezek a kis szünetek adtak alkalmat arra, hogy zavartan kövessem az angolai eseményeket, negyven évvel azután, hogy megtörténtek. Persze, nem értettem semmit: a hidegháborúról alkotott képem igen homályos volt, ha egyáltalán létezett, közben ezek az olvasmányok szörnyen szedett-vedettnek bizonyultak, egy-egy cikk innen-onnan, ez pedig tovább fokozta a zavarodottságom.

Mindenesetre a román szocialista értelmiségiek lírai küzdelmeinek éteri tétjeihez képest az angolai háború hírei a józan ész, a magától értetődő moralitás pofonjaiként hatottak, csípős emlékeztetőül, hogy léteztek küzdelmek, amelyekért vérrel fizettek az emberek, és nem előnytelen szemlékkel, mint a román értelmiség köreiben. Csak pár évvel később érthettem meg részlegesen, mi is történt Angolában az 1960-as, 1970-es években, felvázolva megsejtett összefüggéseket, még mindig tudás nélkül, de már pár információ birtokában, nem tudva eleget, de mégis többet tudva. Ekkor kezdett a Baixa de Cassanje-i lázadás és elnyomás erősebb és ijesztőbb körvonalakat kapni: nem csak egy „szörnyű történet Afrikából”, egy kivételes, térből és időből kiragadott elbeszélés, hanem gyarmatosítás és erőszak, rassz és munkabérek története. Egy történet, amely strukturális elemei révén mélyen beágyazódott a portugál gyarmatosítás által létrehozott erőszak szövetébe. Ebből a perspektívából nézve pár évvel korábbi morális felháborodásom, amelyet a szocialista hírlapok olvasása közben tapasztaltam, pusztán kukkoló empátiának, üres humanitarizmusnak tűnt; a belső érzékenységem saját maga általi rutinszerű hátbaveregetésének.

A nem-arab és nem-muszlim elvtársaim között (és ehelyütt csak róluk fogok beszélni) a párizsi támadás valóságos háborút szított az együttérzés és a szolidaritás mibenlétéről, ráirányítva a figyelmet arra a dilemmára, hogy vajon a párizsi események irányában tanusított figyelem nem erősít-e rá a Párizs és Bejrút, Franciaország és Libanon vagy Kenya között húzódó strukturális egyenlőtlenségekre. Lévén, hogy egyértelmű, sajnos, egyetlen iraki mészárlás nem ébresztene akkora együttérzést és szolidaritást, mint a párizsi események. Nyilvánvalóan nem borítja majd libanoni zászló a New York-i Liberty Towert, és a Washington Square-en található diadalív sem borul majd kenyai vagy más, nem nyugati állam színeibe, ha meglátogatja őket a katasztrófa. És még ha, minden valószínűtlensége ellenére, mégis megtörténne, kétlem, hogy a New York-i lakosok felismernék azokat a színeket, és értenék a jelentésüket. Az együttérzés földrajza még mindig azokra a 16. századi térképekre emlékeztet, amelyeken nagy üres foltok szabnak határt szolidaritásunkat, és annak, hogy mi tűnik ismerősnek, kiket tartunk szomszédnak, nővérnek és fivérnek.

Ám a válaszok, amelyeket elvtársaink adtak ezekre az üres terekre és kiegyensúlyozatlanságokra, az erőszak és halál ezen elnémított történeteire (Lucian George szavait használva), reaktívak voltak: „Van valami perverz abban, hogy a balosok csak akkor siratják a közel-keleti terrortámadásokat, amikor azok egybeesnek európai terrortámadásokkal, és ezért furkósbotként használhatóak, amivel azokat a provinciális, egocentrikus európaiakat lehet ütni. Nem hiszem, hogy láttam volna egyetlen Bejrútért elhullajtott twitter-könnyet azon a napon, amikor megtörtént.”

Szintén vannak kétségeim azokkal a tévesen kritikainak címkézett értelmiségi megnyilvánulásokkal kapcsolatban, amelyekben európaiak arra használják a Kenyában, Libanonban vagy Afganisztánban történő tragédiákat, hogy emlékeztessék az európaiakat, nem Európa az egyetlen, ami számít. Picit gyanakvó vagyok ennek a párbeszédnek a körben forgó jellegével szemben. És igen, félek attól, hogy amit mi az Európa-központúság kritikájának vélünk, az valójában csak megerősíti azt a köldöknézegető delíriumot, amelyben Európa minden rajta kívülit saját problémáinak múló tükröződéseként fog fel. A halál tragédiája észrevétlenül alakul át az önkritika hiányzó striguláinak tragédiájává. Attól tartok, ez nem szolidaritás vagy együttérzés Bejrúttal, hanem valami, ami igen rossz fényt vet saját kritikai képességeinkre, illetve a libanoni társainkkal szembeni együttérző képességünkre. Ironikus módon, mind a párizsi, mind pedig a bejrúti áldozatok empátia-háborúink egyszerű gyalogjaivá válnak, és a halál feletti morális felháborodást eltompítja a „kritikai” irányultságaink zöreje. És ez a lekicsinylés nem kíméli azokat az halottakat sem, akik amúgy is kevés helyet kapnak a nyugati nyilvánosságban. Nagyon sok baloldali társunk félretolta ezt a gondolatmenetet, úgy értelmezve ezeket a leegyszerűsítő, Bejrútot és Párizst egymás mellé állító katasztrófakollázsokat, mint elvégzendő,  szükséges kritikai munkát. A komolyság, amellyel ezeket a tragédiákat egymás mellé helyező Facebook-játékokat játsszák, egészen meglepő. Ha a kritikát tragédiák PowerPoint-típusú kritikátlan egymás mellé helyezésévé silányítjuk, akkor nekünk észrevehetően lőttek…

Nem tartozom azok közé, akik szerint a halálra adható egyetlen válasz az egyéni gyász csöndje. És nem gondolom, hogy az erőszak morális botrányával szemben a szomorú meglepetés néma arca lehet az egyetlen reakció. Azt viszont gondolom, hogy az empátia több kell legyen egy katasztrófa-kollázsnál, amelyet arra használhatunk, hogy megfenyítsük az Európa-központúságában megátalkodott, provinciális európait. Nem gondolom, hogy Bejrútnak csak azért kell megjelennie a hírfolyamunkban, hogy emlékeztessen, mennyire elszigetelődünk, mennyire üres az empátia-térképünk. Talán Bejrútnak maga miatt kellene a hírfolyamunkba kerülnie. És talán a szolidaritás másképp is kifejezhető, mint reaktív cselekedeteken keresztül, melyek egyetlen hivatkozási pontja, úgy tűnik, saját kisszerű küzdelmünk azzal az Európával, amelyben élünk.

Az empátia és a szolidaritás nem az erőszakkal és halállal való direkt szembesülésből  szükségszerűen föltörő érzelem; az erőszak és a halál fölött oly könnyedén vagyunk képesek az internetet böngészve átsiklani, a világ más ismeretlen táján megesett másik katasztrófáról olvasva. Az empátia és a szolidaritás nem pusztán a katasztrófa hatására felvillanó rácsodálkozás, pár szomorú gondolat, egy kis Facebook-felháborodás, miután minden visszaáll a normális kerékvágásba. Ez utóbbiak csak a mi „Melinda & Bill Gates Alapítvány” pillanataink, a közöny tisztára mosása a törődés egy apró mozdulatával – múlandóságuk révén ezek ugyanannyira kegyetlenek, mint bármely kirekesztő gesztus. Üres humanitarizmus.

Az empátia, amely képes szolidaritást ébreszteni, ennél sokkal több, egy különleges típusú munka és direkt elköteleződés: a tragédia sújtotta helyek kontextusainak, a szövegeik és kulturális hivatkozásainak, kis és nagy történelmeinek bensőséges ismerete. Minden katasztrófa kihasít egy konkrét történetet, amely egy konkrét tájban bomlik ki: életek szálai, amelyek makro-társadalmi eseményekkel fonódnak össze, zenével és nemzetépítő folyamatokkal, kapitalizmussal és mozgalmakkal, könyvekkel és sztrájkokkal. A terrorista támadásokban kimúló életekkel együtt ezek azok a fonalak, azok a folytonosságok és történelmi kapcsolatok, amiket láthatatlanná tesz az erőszak. Az empátiához ezekben a helyi történetekben, olvasmányokban és beszélgetésekben való elmerülés, velük való kapcsolat szükségeltetik. Egyéni értelmezői munka ez, amely szükséges, ha el akarjuk kerülni, hogy a közönséges együttérzés üres humanitarizmusának hibájába essünk. Bármilyen törökországi esemény fontos számunkra és képes lelkesedést vagy gyászt kiváltani, nem azért, mert Törökország előkelő helyet foglal el a nemzetközi részvét létráján, hanem mert hallgathattunk már Seldát (Selda Bağcan, török énekesnő – szerk.), vagy mert próbálhattunk már többet tudni a szörnyű kilencvenes évekről, a szörnyű hetvenes évekről, kapcsolatot tartva az ottani barátainkkal és elvtársainkkal, követve elemzéseiket, aggodalmaikat. Vagyis nem csak arról van szó, hogy a nyugati média nem számolt be a bejrúti eseményekről – mert végülis az információ elérhető volt még a mainstream médiában is. Hanem hogy a baloldali reakciók olyan kiábrándítóan kevesen voltak. Az áldozatok száma nem sokat számít, ha híján vagyunk ugyanannak az együttérző kulturális bensőségességnek, amely alapján a Londonban történő események fontosabbnak tűnnek, mint bármi, ami Kelet-Afrikában történhet.

Ám naív és idealista lenne a reakciók hiányát az elhatározás és akarat egyszerű kérdéseire redukálni, az egyén döntésére, hogy belekezdjen egy konkrét kontextus megértésébe, a megértés gondolati munkájába. Ahhoz, hogy túllépjünk az ideiglenes szomorúság üres humanitarizmusán, ennél több kell. Az empátia, amely felülemelkedik az egyszeri katasztrófa-empátián, az csak a szolidaritás különleges infrastruktúrájából származhat: közös tervekből, találkozásokból, kapcsolatokból, tanulásból, közös küzdelemből, közös internetes felületekből, fordításokból, együttműködésekből. Ez nem csupán az érdeklődés egyéni munkáját feltételezi, hanem a közös munkát is azoknak a kötelékeknek és infrastruktúráknak a felépítésére, amelyek lehetővé teszik a kommunikációt a társainkkal a Közel-Keleten vagy bárhol máshol. Feltételezi a kapcsolatok teremtését, a szövetségek kötését, találkozások szervezését, egymás munkáinak közlését, fordítását, nyilvánosság elé tárva azt a mély társadalmi küzdelmet, amelyet a közel-keleti elvtársaink folytatnak. Ez lehetővé tenné, hogy kövessük az ő küzdelmeiket, és remélhetőleg támogassuk is őket ezekben. Ilyen infrastruktúra hiányában együttérzésünk és szolidaritásunk elkerülhetetlenül üres humanitarizmusba, szimbolikus Facebook-kiírásokba torkollik, amelyek oly keveset segítenek arab és muszlim elvtársainkon Európában és a világban.

Ehhez a munkához viszont igen kevesen láttunk hozzá. Az arab világbeli és azon túli baloldali csoportokkal, az európai és török vagy libanoni baloldaliak között igen kevés kapcsolat létezett és létezik. Annyira kevés, hogy még az eurocentrizmus-ellenes baloldalon belül is harmadik személyben beszélünk azokról, akik az empátia-térképünk üres zónáiban élnek – a közvetlen kapcsolat szinte teljesen hiányzik. Nagyon könnyű az amerikai imperializmust kritizálni olyan párbeszédben, amelyet csak hasonszőrű nyugatiakkal folytatunk, anélkül hogy elvégeznénk a nehéz munkát, megpróbálva lefordítani a közel-keleti testvéreink aggodalmait, társadalmi küzdelmeit. Az eredmények emiatt olykor igen szomorúak, ahogy azt a sajnálatos támogatás is mutatja, amelyet Bashar al-Asszád még mindig élvez az európai baloldal egyes szegleteiben. A közel-keleti társainkkal való közevetlen párbeszéd hiányában az imperializmus elleni globális harcot könnyedén átalakítjuk a hazai jobboldali erők elleni belpolitikai csetepatévá. Ez különösen nyilvánvaló az Egyesült Államokban, ahol a globális aggodalmak az elszigeteltség ízeivel vegyülnek. A globális küzdelmek belpolitikai vitákká alakításában mindig azok a globális szereplők veszítenek, akiket nem hívnak meg a párbeszédbe, akik nem szerepelnek a globális empátia-térképen.

Sajnálatos módon, igen kevés van meg ebből az infrastruktúrából. A menekültválság minden eddiginél nyilvánvalóbbá tette a közvetlen kommunikáció és a közös szolidaritási hálózatok hiányát. Óriási szükség van a közel-keleti, kelet-európai és nyugati progresszív erők közötti együttműködésre. Óriási szükség van fordításokra, közös találkozásokra, beszélgetésekre, szövetségépítésre, szervezetek építésére és működtetésére, formális és informális struktúrákra. Ezeknek a szolidaritási hálózatoknak a hiányában a menekültválság felkészületlenül találta a baloldal progresszív erőit. Ennek egyik következménye az lett, hogy az Európa Erődbe érkező menekültek segítése, támogatása szélsőséges helyzetükben csak egyénekre és hősies, de kis méretű kezdeményezésekre hárult.

Mindenki számára nyilvánvaló kéne legyen, aki élt már Manhattanen és Kensingtonon kívül, hogy nem létezik közös világ. A közös világot meg kell teremteni, és ez nem megvalósítható a humanitárius empátia ideiglenes fellángolásai révén, csak a bejrúti és isztambuli elvtársainkkal folytatott közvetlen párbeszéd révén. Empátia-térképünk üres foltjai csak ilyen elköteleződések révén tölthetőek ki. Az empátia annak a kemény munkának az eredménye, amellyel létrehozhatjuk a szolidaritás infrastruktúráját, és amely által ezáltal kerülhetjük el a hamis katasztrófa-empátiát. Ehhez az aktivizmus hétköznapi hősiességére lesz szükség: találkozók szervezésére, fordításra, szövetségekre. És úgy gondolom, naív lenne azt hinni, hogy ez a munka a mainstream médiára és politikai erőkre bízható: a reakciós retorika és politikák, amelyek a párizsi támadás után szárnyra keltek, csak újabb bizonyítékai ennek. Ez a munka elsősorban a baloldal felelőssége. Ez a felismerés csak még értékesebbé és lenyűgözőbbé teszi a már létező, ilyen irányú erőfeszítéseket.

Dan Cirjan