A katolikus ifjúsági szövetségtől a baloldaliságig vezető út; a baloldaliság mint az alulról szerveződő segítségnyújtás és a civil ellenállás; a civil ellenállás mint bátorság, erő és remény; a remény, amiből nincs sok, de mégis, van valami. De mi adhat reményt? Eperjesi Ágnes képzőművész írása, illetve hat, még meg nem jelent képe, a civilek hatalom felé küldött jelzéseiről.

A baloldaliság fogalmának jelentésén töprengeni a rendszerváltás után okafogyottá vált, a lejáratott szó talán pont ezért nem is jelentett nekem sokáig semmit. A 70-es évek és az általános iskoláim végén az önálló véleményformálás lehetősége, a szabadságvágy kifejeződése volt fontos, és erre, különösen párttag szülői háttérrel, a helyi katolikus ifjúsági szervezet kínált bejárható terepet. Mivel „tevékenységem” családi rosszallásba ütközött, a passzív és aktív ellenállás különböző módozatait is ebben a közegben gyakoroltam.

Egy darabig olyan értékeket találtam ott, amelyek azóta is fontosak. Együttérzés, szolidaritás a nálam kiszolgáltatottabbal. Az atya körül kialakult erős ifjúsági szerveződés többünknek jó iskola volt. Próbálta megmutatni, mit jelent az, hogy a társadalom egy nagy közösség, melyben a gyengébbek védelme a társadalom közös érdeke. Az értékek közössége, hasonlósága miatt nyilván nem véletlen, hogy Jézust is szokták baloldalinak, az első kommunistának titulálni. Az ifjúsági csoport potenciálja azonban hamarosan nemkívánatossá vált, az atyát áthelyezték, gyenge, méltatlan utódai a szabályokhoz való formális ragaszkodásukkal hamar kiüresítették a szép eszméket. Az egyház keretei között nem talált magának helyet sem a szabadságfogalmam, sem a szabadságigényem.

A baloldaliság fogalma mostanában kezdett ismét jelentéssel feltöltődni, amikor a civilséghez nemcsak az alulról szerveződő közösségek segítségnyújtása társult, hanem a civil ellenállás formái is újra megteremtődtek. Most, hogy érzésem szerint a baloldaliság fogalmát szűk és zárt csoportok vallják csak magukénak, most fontosnak látom, hogy kiálljak mellette, akkor is, ha nem konszenzuális a tudásunk a fogalom aktuális jelentéséről.

Mindig csodálkozom azon, hogy a baloldalisághoz kapcsolódó értékek miért is nem alkotják a legnépszerűbb eszmét a világon. Logikusan ennek így kéne lennie. Persze, tudom, hogy az ember nem racionális lény; könnyen manipulálható, dróton rángatják a saját érzelmei. Mégis, minél több ember él a világon, minél nagyobb arányú a Föld túlnépesedése, annál nagyobb szükség van arra, hogy a politikusoktól társadalmi gondolkodást várjanak el és követeljenek ki a szavazóik. Ehelyett több jóléti állam politikai vezetője közvélemény-kutatási adatok alapján politizál, a félelemérzetet táplálja az emberekben, ellenségeket gyárt, és az ellenük való védekezést jelöli meg politikai célnak.

A baloldaliság ma, Magyarországon nekem elsősorban a civilek erejét és bátorságát jelenti, amellyel részben állami feladatok ellátásához járulnak hozzá, másrészt ellenállásukkal jelzik a hatalom felé, hogy hol mentek túl messzire. Baloldali értékek mentén a civilek segítséget és edukációs, kulturális lehetőségeket szerveznek és nyújtanak a rászorulóknak. Hihetetlen feladat és teljesítmény ez. A hatalomnak nem is kellene baloldalinak lennie ahhoz, hogy felismerje a civilek teljesítményének értékét; a civilek munkájának támogatásában számára rejlő politikai hasznot; törekedjen a velük való együttműködésre; igényelje a véleményüket, használja tudásukat, altruizmusukat. És természetesen támogassa őket, ne pedig keresztbe tegyen nekik. Ne sajátítson ki díszcivileket reprezentációs célokra, lojalitásukért cserébe.

Én akkor kezdtem magaménak vallani a baloldali szellemiséget, amit korábban természetesnek, magától értetődőnek és főleg, valószínűleg tévesen, a többség unalmas álláspontjának véltem, amikor kezdtem megérezni a hatalom civilek elleni fellépéseinek politikai motivációját. Képzőművész vagyok, saját területem a vizuális gondolkodás, eszközeim a kreativitás, a tárgyak és az anyagok, melyekkel megformálhatom és magamon kívülre helyezhetem a gondolataimat. Egyre gyakrabban érzem, hogy a munkámban evidenciákat kell kimondanom, olyan állításokat kell tennem, melyek néhány éve még nem szorultak arra, hogy kimondják őket.

A munkát, amin most dolgozom, Rózsa Milánnak szeretném ajánlani. A sorozat több „fejezete” a civil kurázsi előtt tiszteleg. A civil jelenlét szerepe és fontossága előtt. A munkát részben az az aktivista közeg és tevékenység ihlette, amelyben Milán is részt vett. Az egyik fejezetben, ami A jelenlét íve címet viseli, a civilek hatalom felé küldött jelzéseiről, válaszairól, reakcióiról készítek rajzsorozatot. A rajzok valamiféle kronologikus sorrendbe kísérelnék rendezni az elmúlt évek civil kezdeményezésű tüntetéseinek sorozatát, paralel történetírást és olvasást létrehozva.

Milánt nem ismertem személyesen, mégis az ő halála, az őrá való emlékezés sokat hozzátett ahhoz, hogy a baloldali értékek mibenléte pontosabban körvonalazódjon a számomra. Ezt szeretném ebben a munkámban közvetíteni mások felé.

A baloldaliság a jelenlegi politikai környezetben jelentéktelenségre van ítélve. Idealisták ideológiája. Én idealista vagyok, és nem akarom, hogy kiégjen belőlem az idealizmus.

És akkor van remény?

Nem sok. És mégis. Minél lehetetlenebb valami, annál izgalmasabb. Vannak példák. Vannak emberek. Vannak civilek.

Az alábbi képek részletek a szerző Civil ciklus című sorozatának A jelenlét íve című fejezetéből.

Régi formanyomtatványokon elevenednek meg és értelmeződnek újra az elmúlt évek civil megmozdulásainak képei.

Eperjesi Ágnes további munkái itt tekinthetőek meg.