Donald Trump legfőbb riválisa egy halk szavú, már-már narkolepsziásnak tűnő nyugdíjas agysebész, aki szerint a piramisokat a bibliai József építette gabonatárolásra, a holokauszt pedig nem történt volna meg, ha minden európai zsidónak lett volna saját lőfegyvere. Bár Carson nyilvánvalóan teljesen vállalhatatlan, a keresztény jobboldal támogatásának köszönhetően mégis ő az egyik legkapósabb republikánus jelölt, alig lemaradva Donald Trump mögött. Az evangéliumi keresztények üdvöskéjeként pedig olyan jelöltek nyomdokába lép, mint a homoszexualitás és a bestialitás közé egyenlőségjelet tevő Rick Santorum vagy a klímaváltozást tagadó Michele Bachmann.
Ben Carson mutatja, mekkora halat fogott egyszer – Fotó: Ron Sachs/CNP via ZUMA Press
Ben Carson azt állítja, az Obamacare (azaz a mindenkit megillető, univerzális egészségbiztosítás) a rabszolgaság óta a legrosszabb dolog, ami Amerikával történt, a holokauszt pedig elkerülhető lett volna, ha a harmincas évek Németországában minden zsidó rendelkezett volna saját lőfegyverrel. Emellett mondott olyat is, hogy szerinte muszlimokat nem szabadna Amerikában elnökké választani.
Fura kijelentései ellenére (vagy pont azok miatt) a republikánus szavazók 23 százaléka adná a voksát per pillanat a látszólag bármely pillanatban elaludni kész, kissé egomán jelöltre (akinek lakásáról, és azon belül, festményeiről, melyeken például ő maga látszik Jézus társaságában, itt lehet képeket nézegetni). Mindeközben 24 százalék szavazna Donald Trumpra (bár Iowában például Carson 28-19-re vezet).
Pedig inspiráló jelölt
Persze nem csak rossz tulajdonságai vannak Carsonnak. Nicholas Kristof, a New York Times kolumnistája azt írja, Carson a kampány leginspirálóbb jelöltje, de ennek ellenére jobb lesz mindenkinek, ha nem lesz belőle elnök.
Élettörténete tényleg példaértékű: édesanyja szegény és egyedülálló szülőként nevelte fel őt és testvérét. Minden erejével azon volt, hogy legyen valami a gyerekekből, így szigorú szabályokhoz kötötte, hogy mikor és mennyit tévézhetnek. Minden héten elolvastatott velük két könyvet, és kiadta, hogy írjanak neki egy beszámolót az olvasmányélményeikről (holott ő maga nem is tudott olvasni). Az édesanya fáradalmai meghozták a gyümölcsüket: Carson végül kitűnő tanuló lett, ösztöndíjjal végezte el a Yale Egyetemet, majd kiváló agysebész és besztszelleríró vált belőle. Később feleségével alapítványt hozott létre a szegény családból jövő gyerekek megsegítésére.
Politikai elképzeléseiben viszont nem sok nyoma van annak, hogy foglalkoztatná, mi történik azokkal, akik nem a legszerencsésebb körülmények közé születtek. Carson például maga is bevallja, hogy gyerekkorában étkezési támogatás nélkül valószínűleg nem sikerült volna egyről a kettőre jutniuk, mégis folyton arról beszél, hogy a segélyek függőséget okoznak. Emellett, mint a legtöbb republikánus, megóvná a gazdagokat attól, hogy túl magas adókat fizessenek, és nem híve annak se, hogy a nők maguk döntsenek terhességükről.
Csak néha csúsztat
Annak ellenére, hogy élettörténete tényleg példaértékű, saját narratívájában találni komoly csúsztatásokat. Életrajzában például azt írja, egyetemista korában egyszer nagyon le volt égve, Isten pedig egy próbatételt követően kisegítette. Az történt ugyanis, hogy az évfolyam kapott egy értesítőt, miszerint lángra gyulladtak a nemrég megírt pszichológia-tesztjeik, még mielőtt a professzor kijavíthatta volna őket, ezért a diákoknak újból meg kell azokat írniuk. Az újonnan kitűzött időpontban meg is jelentek a diákok, de amikor meglátták, hogy mennyire kemények az új kérdések, sarkon fordultak, és kimentek, mondván, nem kapták meg az értesítőt, nem tudták, hogy újból kell vizsgázniuk.
A végén csak Carson maradt a teremben, mivel úgy érezte, Isten nem helyeselné, ha csak úgy kisétálna, még ha csábítónak is tűnt, hogy megússza a keménynek ígérkező vizsgát. Ezt követte a nagy meglepetés: a professzor bejött a terembe, konstatálta, hogy az szinte üres, majd mondta Carsonnak, az egész csak egy kísérlet volt, tudni akarta, ki a legbecsületesebb gyerek az osztályban, majd a kezébe nyomott egy tízdollárost.
A történet nyilván kamu, bár Carson ezt tagadja. A Mother Jones portál szerzője szerint a kitalált sztori azt a célt szolgálja, hogy levegye a lábáról az evangéliumi keresztény olvasókat. Ezek ugyanis imádják azokat a történeteket, amelyekben a rosszfiú jó útra tér, és szeretik azt is látni, hogy Isten már itt a földön megjutalmazza azokat, akik jó útra térnek, Carson története pedig pontosan ezt adja nekik: saját beszámolója szerint agresszív gyerek volt, aki 14 évesen majdnem leszúrta egy barátját, mivel az nem akarta átkapcsolni a tévét a neki tetsző műsorra. Szerencsére a kés megcsúszott, Carson pedig elkezdett dolgozni az indulatain, hogy azzá lehessen, ami: egy sikeres agysebész, aki ringbe szállna az amerikai elnökségért. (A New York Timesban Ross Douthat valami hasonlót írt, szerinte az evangéliumi keresztények Isten küldöttjét szeretnék az elnöki székben látni, és Carson a szemükben megfelel ennek a feladatnak.)
Az élettörténetet pedig nem hiába konstruálta meg ilyen ügyesen, az evangéliumi keresztények támogatása ugyanis érezhető is a már idézett közvélemény-kutatások eredményein. A vallásos keresztények között pedig biztosan előzi Trumpot. A Quinnipac Egyetem felmérése például azt mutatta, a konzervatív evangéliumi keresztényeknek mindössze 32 százaléka hiszi el, hogy Trump valódi keresztény, a többség tehát vonakodik őt támogatni (még ha az ingatlanmágnás mostanában mindenhová magával is viszi a bibliáját, és azt ígéri, ha elnök lesz, nem kellemes ünnepeket, hanem boldog Karácsonyt fognak kívánni a bolti eladók). 62 százalékuk viszont azt mondja, imponál nekik, hogy Carsont a hite vezérli. Sőt, még az sem zavarja őket, hogy Carson nem is evangéliumi keresztény, hanem hetednapi adventista (holott a nyolcvanas években még elképzelhetetlen lett volna, hogy ezt figyelmen kívül hagyják). A Washington Post beszámolója szerint most az evangéliumi keresztény egyházak és az abortusz-ellenes mozgalmak is őt tartják a leghitelesebb szövetségesnek.
A keresztény jobboldal
Sokan úgy gondolják, a radikálisan konzervatív keresztények (azaz az erősen abortusz-ellenes evangéliumi keresztények, valamint hasonlóan gondolkodó katolikusok, déli baptisták, és pár másik felekezet tagjai) befolyása az, amely ahhoz vezet, hogy a jobboldali jelöltek egyre harcosabban vitatják el a melegek jogait, illegálissá tennék az abortuszt, evolúció helyett pedig a teremtéstörténetet oktatnák az iskolákban.
2011-ben például Michele Bachmann, a Tea Party és a keresztény-konzervatív mozgalom ideológiájával kampányoló ötgyermekes minnesotai családanya kifejezetten reményteli republikánus elnökjelölt-aspiránsnak tűnt. Volt egy olyan időszak 2011-ben, amikor a közvélemény-kutatások azt mutatták, őt támogatják a legtöbben republikánus körökben. Közben a baloldali értelmiséget rendszeresen a hideg rázta, amikor arról beszélt, hogy az evolúció tényét ideáig még nem bizonyította be senki, a szén-dioxidból, lévén Isten által teremtett természetes anyag, nem lehet „túl sok” az atmoszférában, vagy hogy a melegházasság legalizálása arra buzdítaná a gyerekeket, hogy ők is bocsátkozzanak szexuális kalandokba egy velük egyező nemű partnerrel.
Bachmannt hangzatos kijelentései mellett az teszi érdekessé, hogy templomjáró evangéliumi keresztény: a hozzá hasonló, vallási és társadalmi kérdésekben konzervatív protestánsok, elsősorban az evangéliumiak, teszik ugyanis ki a republikánus párt egyik fő szavazó bázisát. Ezeket a csoportokat az abortusz- valamint melegházasság-ellenesség, az evolúció tagadása, és más társadalmi témák terén tanúsított dogmatikusság jellemzi Randall J. Stephens vallástörténész szerint, aki maga is evangéliumi keresztény: „A Biblia betű szerinti értelmezése sokszor megakadályozza a konzervatív evangéliumi keresztényeket abban, hogy mélyebben elgondolkozzanak ezeken a kérdéseken. Hogy ha valakinek már azelőtt megvan a válasza, hogy a kérdést feltették volna, a valódi társalgás vagy vita ellehetetlenül” – mondta a történész, amikor erről kérdeztem.
A Pew Research Center szerint az amerikai lakosság 26 százaléka (közel 80 millió ember) evangéliumi keresztény (miközben a radikális keresztény jobboldalon ők teszik ki a többséget), és a 2011-2012-es kampány során sokáig úgy tűnt, a több évtizedes stratégiai partnerség után megérett az idő arra, hogy az evangéliumi keresztény jobboldal saját jelöltet állítson.
„Ennek nagyon trükkös a dinamikája, mert a konzervatív evangéliumi keresztények elég jelentős részét teszik ki a republikánus pártnak ahhoz, hogy egy elnökjelölt-aspiránst a felső körbe juttassanak, de nem elég nagyok ahhoz, hogy megtehessék jelöltnek” – vélekedett kérdésünkre Matthew Anderson, a konzervatív evangéliumi keresztény Mereorthodoxy.com bloggere. Éppen ezért szerinte a sikeres jelöltnek egyszerre kell tudnia megszólítani az evangéliumi közösséget, és azon túlmutatni. Korábban ezt kódolt üzenetek formájában tették, Sarah Palin, a 2008-as elnökválasztás republikánus alelnök-jelöltje például gyakran hivatkozott az „ima harcosainak” támogatására. Míg ez a kifejezés nem jelentett semmit a közönség nagy részének, az evangéliumi keresztények tudták, hogy rájuk céloz.
Obama második elnökségét megakadályozandó három gyakorló evangéliumi keresztény is belevágott, hogy megmérkőzzön a republikánus elnökjelölti címért. Közülük Herman Cain kampánya már az előválasztás előtt kudarcba fulladt, amikor házasságtörés és nemi erőszak gyanújába keveredett, Rick Perry és Bachmann pedig nem volt képes meggyőzni saját közösségét, így csak töredékét tudta összeszedni az evangéliumi keresztény szavazatoknak. (Perry idén is próbálkozik, bár a választók még nem felejtették el neki, hogy legutóbb abba bukott bele, hogy egy interjúban nem bírta felidézni, mi is volt pontosan az a három intézmény, amelyet minden áron meg akart szüntetni).
Az elmúlt években azért is tudtak Bachmann és társai olyan sokakat megszólítani, mert van egyfajta átfedés a Tea Party mozgalom és konzervatív keresztények között. A Public Religion Research Institute 2010-es felmérése szerint a Tea Party-tagok közel fele a konzervatív keresztény mozgalom tagjának is tartja magát. Ez az átfedés lehet az oka annak, hogy a két mozgalomnak hasonlók a követelései, csak a hangsúlyok mások: míg a Tea Party a gazdasági kérdéseket, ezen belül is a kis államapparátust tartja a legfontosabbnak, addig a konzervatív keresztényeknél inkább a már említett társadalmi kérdéseken – mint például a melegházasság vagy az abortusz – van a hangsúly. A két mozgalom pedig együtt elég nagy ahhoz, hogy befolyással legyen arra, milyen témákkal kampányolnak az elnökjelöltek.
Milyen a jó jelölt?
„Persze az evangéliumi keresztények dobálóznak olyan kifejezésekkel mint bibliai értékek vagy isteni örökség, de ezek a frázisok rendszerint az erős családra, vallásszabadságra, és egy olyan nyilvános térre utalnak, amelyben helye van a keresztény szimbolikának. A reálpolitika szintjén egy témát emelnék ki: sokan szeretnék az abortuszt korlátozni, ezért egy olyan elnökre vágynak, aki olyan bírókat választ, akik az amerikai alkotmányt olyanformán olvassák, hogy az a szemükben hű marad az alapító atyák szellemiségéhez, de egyben tiszteli a „megnemszületetteket” is” – írta le Anderson, mit is várnak egy jelölttől.
Ezt a feladatot akár még egy katolikusra is rábíznák, ami nem feltétlenül lett volna elfogadható számukra pár évtizeddel ezelőtt. A hatvanas években nagy erőket mozgósítottak, hogy megakadályozzák John F. Kennedy elnökké választását, mivel komoly problémáik voltak a vallásával. Mára már ez sem probléma nekik, véli Anderson: „Erre jó példa Rick Santorum. Katolikus, de egyetlen általam ismert evangéliumi keresztény sem mondta azt, hogy nem szavazna rá katolicizmusa miatt. Mi több, Mitt Romney is elég nagy arányú evangéliumi szavazatot kapott Iowában. Bár itt már több probléma merülhet fel, hiszen sok konzervatív evangéliumi keresztény nem ismeri eléggé a mormonokat, de ha élesre fordul a helyzet, és mormon lesz a republikánus elnök jelölt, akkor persze támogatni fogják” – mondta Anderson még a 2011-es kampány idején.
Rick Santorum részben azzal vívta ki magának az evangéliumi keresztények tiszteletét, hogy a tradicionális házasság védelmét első számú belbiztonsági kérdésnek nevezte, és fontos témaként kezeli a hit szerepét az állami intézményekben. De konzervatív körökben valószínűleg plusz pontokat szerzett neki egy 2003-as kijelentése is, amelyet sokan úgy értelmeztek, hogy egyenlőségjelet tesz a homoszexuális kapcsolatok, valamint az ember és kutya közt létesített szexuális aktus között.
Ugyanakkor, ha más vallásokkal elfogadóbbak is lettek, a bűnösöket még mindig nem tűrik. Komoly fenntartásaik vannak például akkor, amikor arról van szó, hogy olyasvalakit támogassanak, akinek viszonya volt, esetleg tönkrement vagy problémás a házassága.
A morális többség
Az evangéliumi keresztények felemelkedésében a hetvenes évek váltak igazán fontossá. Jimmy Carter, volt demokrata elnök, egyike volt az első politikusoknak, akik nyilvánosan hirdették, hogy „újjászülettek,” azaz evangéliumi kereszténynek tartják magukat. 1976-ot, Carter megválasztásának évét a Time magazin az evangéliumi keresztények évének nevezte. Ekkoriban az evangéliumi keresztények még a liberálisokat támogatták.
Pár évvel később Jerry Falwell baptista lelkész megalapította a Morális többség nevű mozgalmát, amely konzervatívabb irányba terelte az evangéliumi keresztényeket, és ezért képes volt többségüket felsorakoztatni Ronald Reagan mögött. A váltásra azért kerülhetett a sor, mert az alapok ugyanazok maradtak: a keresztény mozgalmak ugyanis „akár a jobb, akár a baloldalon állnak, osztják azt a hitet, hogy Amerikának isteni célja van, és az amerikaiaknak isteni mérce szerint kell élniük. Csak abban nem egyezik a véleményük, hogy pontosan mi is ez ez isteni cél és mérce. Martin Luther King Jr. számára a faji egyenlőség és a gazdasági igazságosság volt Isten akarata. Jerry Falwell számára viszont Isten akarata az volt, hogy csak heteroszexualis párok házasodhassanak, ne legyen több abortusz, és legyőzzék a kommunizmust” – tudtuk meg Joseph Kip Kosektől, a George Washington University professzorától.
Véleménye szerint a Tea Party-féle gazdaságpolitika is könnyen beleilleszthető ebbe a felfogásba, hiszen a konzervatív evangéliumi keresztények már nagyon régóta rossz szemmel nézik, ha az államnak túl nagy hatalma van az emberek fölött. Ez a bizalmatlansag részben az amerikai polgárháború előtti időkre vezethető vissza, amikor a legtöbb amerikai gyarmaton az államegyház különleges előjogokat élvezett, és részesült az adófizetői pénzekből is, míg az akkori evangéliumi egyházak, mint például a baptisták, meglehetősen szegények voltak, és nem részesültek az állam nyújtotta előnyökből. Másrészről viszont Andersen rámutat arra is, hogy az evangéliumi keresztények rendszerint támogatják a külföldnek juttatott segélyeket, és a magas védelmi kiadásokat is. Éppen ezért nehezen találják meg a közös hangot a Tea Party intellektuális keresztapjának is nevezett on Paullal, aki 2011-2012-ben indult az elnökségért, vagy épp fiával, Rand Paullal, aki a jövő évi választásra jelentkezett be. (Ron és Rand Paul a libertárius vonalat viszik a republikánus pártban, és még saját pártjukat is túlontúl költekezőnek tartják. Ha tehetnék, minimálisra csökkentenék az államot, mondván, hogy az nem több felesleges bürokráciánál, ráadásul az idősebb Paul mondott már olyat is, hogy nem tartja kizártnak, hogy nullára lehessen csökkenteni Amerikában a jövedelemadót.)
Ezen kívül fontos az evangéliumi keresztényeknek Izrael feltétlen támogatása. „Ennek egyik fontos oka, hogy sok konzervatív keresztény hisz abban, hogy Izraelnek fontos szerepe van a Dániel és Jelenések könyvében leírt bibliai próféciák beteljesítésében – mondja Kosek. – Izrael állam megalapítását egyes evangéliumi keresztények már régóta annak jelének tekintik, hogy közel a világ vége. Izrael támogatása egyben azt is jelenti, hogy alkalmanként szokatlan szövetségek alakulnak ki konzervatív evangéliumi keresztények és liberális amerikai zsidók között.”
Kell-e félni?
Vannak jelei annak, hogy a fiatal generáció egyre kevéssé hajlamos osztozni szüleik bigottságában. Így hát hasonlóan a hetvenes évekhez, amikor tömegesen fordultak el a demokratáktól a republikánusok irányába, a mostani fiatal evangéliumi keresztények könnyen visszatalálhatnak a demokratákhoz.
A konzervatív keresztény blogokon számos bejegyzés foglalkozik azzal, hogy mi érdekli a fiatalabb generációkat, és Anderson is elismeri, hogy változik a közösség értékrendje. „A 18 és 29 közötti evangéliumi keresztények 32 százaléka Obamára szavazott 2008-ban, ami kétszer annyi, mint négy évvel korábban John Kerryre. Ez egy jelentős arány, de még mindig csak a korosztály egyharmada. A fiatalok erkölcsi világképe viszont más, kevésbé azonosulnak egy adott párttal, mint a szüleik generációja, és szeretik más kérdésekre fektetni a hangsúlyt, nem az abortuszra vagy a házasságra. Szóval tényleg változás van folyamatban” – mondja Anderson.
Persze, a liberálisok okkal ráncolják a szemöldöküket, amikor neves evangéliumi keresztény prédikátorok, mint Robert Falwell es Pat Robertson arról beszélnek egy tévéadásban, hogy szeptember 11. Isten büntetése volt, a szekularizmus és a homoszexualitás miatt. Falwell ráadásul az AIDS-ről is úgy vélekedik, hogy azzal Isten a promiszkuis, „kicsapongó” magatartást bünteti. Ezekkel a kijelentésekkel komoly társadalmi károkat okoznak a térítők, például erősítik azt a trendet, hogy közegészségügyi problémákat morális kérdésként kezeljünk, ennek ellenére Nicholas Kristof arra int, hogy ebből ne vonjunk le következtetéseket az evangéliumi keresztények mindegyikének mentalitására, vagy épp bigottságára nézve. Felmérések például azt mutatják, hogy az evangéliumi keresztények a leginkább adakozni hajlamos emberek Amerikában, akik vallási kérdések mellett szociális ügyekre sem restek áldozni – így ha leszoknak arról, hogy a melegházasságon és az abortuszon kattogjanak, talán még egy szociálisabb irányba is elmozdíthatják a politikát. Nicholas Kristof például azt írja, az evangéliumi keresztények átlagosan a fizetésük 10 százalékát ajánlják fel jótékony célra, és rengetegen mennek közülük a fejlődő országokba is, hogy ott felvegyék a harcot a maláriával vagy akár az emberkereskedelemmel.
Kosek azt is kiemeli, hogy a legtöbb amerikai elnök, még Ronald Reagan és George W. Bush is, akik erős evangéliumi keresztény támogatással kerültek hatalomra, kötött olyan kompromisszumokat, amelyeket a keresztény jobboldal nem nézett jó szemmel. Éppen ezért, szerinte nem túl valószínű, hogy a jövőben az abortusz illegálissá, vagy az iskolai imádság kötelezővé válna. Az őrült ötletek egy része tehát, ha minden igaz, megint csak a kampányra korlátozódik. Reméljük.
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni izgalmas külpolitikai kérdésekről, támogass minket!
