A mai „állandósult rendkívüli állapotot” nemcsak lelepleznünk kell, hanem a hatalom ellen fordítanunk. Ami azt is jelenti, hogy szabad a pálya: teljesen új dolgokat és módszereket találhatunk ki, új elvek mentén szerveződhetünk. A gyermekkor elmúlt, a forradalom késik, Balázs Gábor pedig teoretikus módon veszi szemügyre azt a szituációt, melybe belekergettek bennünket.

 

„Ilyen a tél, Ezredesem. Ilyen a tavasz, Crescence.”

Mocskos idők, eh?

A hasonképpen elég átkozott korban élő és radikális kiutat kínáló szituacionistákon (akik valljuk be, némi elbizakodottságnak sem voltak hiján) gúnyolódtak annak idején, hogy „mégis, hányan is vagytok ti egyáltalán?”.

„Valamennyivel többen mint a Sierra Maestra első gerillái, de nincs annyi fegyverünk. Ellenben kevesebben vagyunk, mint az Általános Munkásszövetség [az I. Internacionálé] képviselői 1864-ben Londonban, azonban a programunk koherensebb. És vagyunk annyira eltökéltek, mint a spártaiak Thermopülainál, de előttünk szebb jövő áll.”

Hát valahogy így.

Vagy, amivel sohasem lehet tévedni: „átmeneti korszakot élünk”. Nemcsak a világunk elképesztő barbarizálódása következett be (melyet igen sokan, nem is akárkik, jó ideje megjósoltak már), hanem végül is az eljövendő felkelések is eljöttek.

Alig találni olyan országot, olyan régiót, olyan vidéket, ahol bármely pillanatban, bármely okból, bármely céllal és bármely kifutással ne történhetne meg bármi. Az argentin gyárfoglalók régi jelszava („¡Que se vayan todos!”, „Mind tűnjetek el!”) mára a népi bölcsesség részévé vált: ma alighanem az undorodók pártja a legnagyobb politikai erő.

Kormányozni akarnak minket, de mi egyre kevésbé dőlünk be ennek a provokációnak.

Mindenféle valós és erőteljes radikális kritikai erő híján végül is azok kapnak erőre, akiknek régi hagyományuk a radikális kritika kiforgatása és végső soron csupán mímelése; akik még mindig elég jól el tudják játszani, hogy bíznak önmagukban: azaz a fasiszták.

A tehetetlenség mindig keserűvé tesz.

Ez azért új helyzet: Magyarországot utolérte a Nyugat végre. A hivatalos baloldalon, ha már intellektuális lustaságból és hagyománytiszteletből így nevezzük ezeket az egyébként végtelenül középszerű, unalmas embereket, tényleg minden remény és vigasz megszűnt. Minden téren csak a legdurvább regresszió. Ha Manuel Valls baloldali: Gyurcsány Ferenc is az.

Végül is talán Hollande-dal és Renzivel (lényegében a „válságkezeléssel”) annyit változott a helyzet, hogy most már senki sem csodálkozik rajta, hogy egy magát „baloldalinak” nevező kormány a lehető legnyíltabban jobboldali gazdaság- és szociálpolitikát valósít meg. Mindezt ráadásul a „modernitás” (miközben a lehető legavíttabb burzsoá előítéletek rabjai), a „pragmatizmus” (mint jól tudjuk az egyre barbárabb tőkés rendszer már valóban természeti jellegűvé vált: az egyértelmű többségnek abszolút káros „reformok” „szükségszerűek”) és persze a „bátorság” (azaz a legtisztább konformizmus) jegyében.

Végül is mi más lehet a baloldal definíciója, mint a híres, mindenkit megillető természeti jogok megvalósítása, realizálása, azaz a decens élet és képességei kifejlődésének biztosítása mindenki számára?  Hány nagyszerű generáció küzdött ezért a Francia Forradalom óta? Milyen nemes harcokat vívtak nagyszerű emberek? És persze mennyi vért folyt mindezért? És ma már ez viccnek is rossz.

„Crescence, ne sírjon”.

A mai hivatalos baloldal politikusait, publicistáit, politikai elemzőit stb. látván, nekünk mindig egy Anatole France-regény szereplője jut eszünkbe, aki nem hívő, de hinni szeretne (akkor még a vallásban), és a vasárnapi misén a plébános prédikációja közben ezt gondolja: „Mindenemet, amim csak van,  házamat, földjeimet, erdeimet odaadnám, ha olyan buta lehetnék, mint ez az állat”. Már elnézést.

Mindeközben, aligha véletlenül a baloldal megmaradt erői nem csak biztos vereségre ítéltettek (a Sziriza bukása óta legkisebb kételyük sem lehet erről), hanem egyre inkább az általános gyűlölet légköre veszi körül őket (nem csak Magyarországon). Egy európai „szocialista” (szocdem stb.) politikus ma egyszerre nevetséges, szánalmas és alapvetően megvetésre érdemes jelenség. Nemcsak azért mert „áruló”, hanem mert még mindig az erkölcsi hegemónia („progresszió”, „demokrácia” „modernitás”, a periférián: „európai értékek”, „polgári Magyarország”..) nyelvén mer beszélni a néppel („a populista nép” – az ő szavajárásukkal). Noha erre természetesen semmi alapja sincsen, hiszen alighanem maga sem hisz már a saját blablájában.

Ráadásul az ilyesmi mindig gyűlöletet is szül.

Ebben az átmeneti helyzetben („ahol a kormányzottak még, a kormányzók meg már”, hogy klasszikussal szóljunk) könnyen lehet a terep olyan politikai kalandoroké, akik gátlástalanságukban nagyon is hatékonyan tudnak a meglevő félelemekre, előítéletekre, önzésre és így tovább építeni. Sarkozy, Cameron, Fico, Orbán…az ilyen csirkefogók után mindig ugyanaz marad: elszabadult korrupció, az állam magánosítása, külpolitikai őrültködés Líbiától a kerítésekig, pénz és hatalom tragikus összefonódása és persze az alig leplezett rasszizmus.

De legkésőbb a menekültválság alkalmával megtapasztalhattuk, mire képesek ezek igazából. Lassan egyébként a gazfickók Európája tényleg egyesül: hiszen immár Keleten is lehet mesélni „az iszlám bevándorlás veszélyességéről”, és könnyen lehet, hogy a „befolyásos árnyékhatalmak”-duma nem lesz mindig kelet-európai couleur locale.

Amikor a magyar „filoszemita értelmiség” (TGM szép udvarias kifejezésével), „beilleszkedni nem akaró/tudó muszlimokról” beszél, meg „népvándorlásról” (milyen népek vándorolnak itt? Persze értjük mi: egy másik birodalomnak is egy barbár bevándorlás okozta a bukását,: Nádas Péter pontosan ugyanazt mondja és gondolja, mint Kósa Lajos…), akkor talán – ki nem mondott, talán nem is tudatosított – félelemből is alkalmazkodik. Ez a szégyent nem kisebbíti, de talán egy magyarázat (része).

Ezen „filoszemita értelmiség” reakciós fordulata mellesleg távolról sem magyar jelenség: a „réaction philosémite” nemzetközi jelenség (igaz, hogy Nyugaton van ellensúly is ugyanezekben a körökben, Alain Finkielkraut mellett azért mindig ott volt Daniel Bensaïd: ez a szép magyar hagyomány teljesen eltűnt).

Az ettől a baloldaltól való emancipáció nélkül alighanem semmi sem lehetséges.

„A mi rokonszenvünk, Crescence, kölcsönös szomorúság. A magházban ugyanúgy fekszik a két mag. Valahány paraszt arcra bukott ebben a fölkelésben, mi is arcra buktunk velük. Ezt tudnia kell. És mégis áldozat marad ez a hősiesség, hogy ha ideje jön, a forradalom fölkelhessen. A holnapi tisztaságnak véres a talpa s ezt vegye úgy, hogy zápor mossa kékre az eget. Ne sírjon, Crescence. Ne miattunk sírjon, csak értük. Rejtjelesen mondhatom csak, hogy mifelénk délen a gyümölcs érőben van.”

Ahogy a bölcs Mario Tronti mondta egyszer: „a munkásosztályt nem a kapitalizmus győzte le, hanem a demokrácia”.

A demokrácia, azaz a parlamentáris kormányzás hízelgő neve (nom mélodieux, ahogy Alain Badiou írja valahol). Nem is csak arról van szó, hogy Görögország vagy az arab tavaszok megtaníttatták velünk, hogy a szabad választások legnagyobb hívei addig szeretik a szabad választásokat, míg azok „megfelelő többséget” hoznak létre, hanem arról is, hogy amiben élünk, az legkevésbé sem demokrácia (nem csak Magyarországról beszélünk természetesen, noha ez nem jelenti azt, hogy lényeges különbségek ne lehetnének a különböző országok között). A „demokrácia” nem más, mint a parlamentarizmus (a képviseleti kormányzás) ideologikus neve. Hiszen igen abszurd lenne azt állítani, hogy bármilyen értelemben is „népuralomban” élnénk. A  népuralom mégiscsak azt kell hogy jelentse, hogy a népnek beleszólása van a legfontosabb döntésekbe, márpedig manapság ez a részvétel minimálisnak tekinthető, a legfontosabb stratégiai kérdéseket illetően pedig gyakorlatilag elenyésző. Minden józan ember szemrevételezheti, hogy oligarchikus rezsimekben élünk, ahol a hatalom a „választottak”, a  technikai hatalom (gazdaság, média stb.) birtokosainak a kezében összpontosul. A rendszer tehát képviseleti, amely öndefiníciója, ideologikus önmeghatározása szerint „demokrácia”.

Ez okozza a jelenkori skizofrén helyzetet: egy demokráciában feltételezés szerint a kormányzók és a kormányzottak köre a lehetségességig megegyezik („népuralom”). Ez ma nyilvánvalóan egy rossz tréfa: innen a mai képmutatás és hisztéria. Úgy kell tennünk, mintha nem uralkodnának felettünk, a szolgáknak el kell játszaniuk, hogy urak („a nép”); az uraknak pedig hogy szolgák (pl. „miniszterek”). Nem csoda, hogy mindenki beleőrül. A kormányzók, akiknek a nép nevében kéne gyakorolniuk a hatalmat természetesen totális képmutatók; míg a kormányzottak, akik elvileg uralkodnak, egyre hisztérikusabbak, hiszen erről persze szó sincs. Hogy gonoszkodjunk egy kicsit: mivel a hipokrízis az elsődleges burzsoá erények egyike (a polgári kultúra egyik alapköve), azért van a képviseleti államnak ilyen hamisítatlan burzsoá bája. A népet nehezebb becsapni.

Nem csak arról van szó tehát, hogy a „demokrácia kiüresedett”, „bizalomvesztés” van, „demokratikus deficit”, hanem arról, hogy a parlamentáris állam valódi alapzata a tőkés rendszer fenntartását illető konszenzus (vö. Badiou: „capitalo-parlamentarisme”). Ebben nem lehetséges a népakarat uralomra jutása, maga a rendszer a garancia alapjainak fenntartására. Éppen ez teszi a képviseleti rendszert lehetségessé: nem ismerünk olyan valódi parlamentáris államokat, melyek ne lennének egyben fejlett tőkés államok is. És persze ez teszi magát a parlamentarizmust olyan hasonlatossá a színházhoz (a tragédia, majd a komédia korszaka után, alighanem ma a tragikomédia korát éljük), az egész a küzdelmek, a harcok, a viták színjátéka, amely eltakarja a mély azonosságot, az alapvető folytonosságot, a valódi változtatások lehetetlenségét.

A történelemből jól tudjuk, hogy a különbözőségek és az azonosság színjátékában a baloldalnak (elsősorban és mindenekelőtt a szociáldemokráciának) milyen fontos szerep jutott. Olyannyira, hogy talán a legfontosabb eleme volt mindennek: a különbözőségnek, a változás lehetségességének a szimbóluma és letéteményese. A baloldal volt „az ígéret, melyet sohasem lehetett betartani”. A megtestesítője (az idő előrehaladtával egyre kevésbé persze) a parlamentarizmus legfontosabb elvének: a változtatás lehetőségének és a radikális szakítás (az azonossággal, a „parlamentáris konszenzussal”) lehetetlenségének. Ez sokáig hatalmas erő volt, és ma sem tűnt el még teljesen.

Ma azonban ez az alapvető azonosság már túlságosan látható, a tőkés rendszer világa alól egyre jobban kilóg a lóláb, a demokratikus homlokzat egyre repedezik: egyre többen gondolják azt, hogy a rendszer nemhogy nem demokratikus, hanem egyenesen ellenséges a nép érdekeivel. Ez az oka a „populista” (érdekes jelző a „népuralom” rendszerében, nemde?) pártok előretörésének és a mérsékelt bal- és jobboldal lassú, de visszafordíthatatlan összeomlásának.

A mai baloldal tragédiája, hogy a fasizálódó jobboldallal szemben gyakorlatilag egyedül kell(ene) fenntartania ezt a „parlamentáris konszenzust” (ez távolról sem magyar jelenség egyébiránt, de talán Magyarország az a hely, ahol a jobboldal nagy többsége tulajdonképpen SOHASEM fogadta el ezt a képviseleti kormányzást, a liberális demokráciát; bár régebben – vö. „népi MDF”, kisgazdák stb. – teljesen más okokból, szerintünk igaza van Tamás Gáspár Miklósnak, amikor azt állítja, hogy Csurka szörnyű volt ugyan, de máshogy volt szörnyű, mint mostani utódai, azaz a kormány: ő még más miatt gyűlölte a liberális demokráciát). Ennek a baloldalnak a játék fenntartása érdekében létszükséglet egy mérsékelt, konszenzusos jobboldal léte, ezért van az, hogy ahol van szociálliberális sajtó (jól tudjuk, Magyarországon nem ez a helyzet), ott ez a sajtó példátlan erőfeszítéseket tesz, hogy benntartsa a versenyben a jobbközép figurákat szélsőséges vetélytársaikkal szemben: ilyen volt Romani Prodi Berlusconival, vagy manapság ilyen Alain Juppé Sarkozyvel szemben. Nyilvánvaló, hogy ez a szánalmas, a veszett fejsze nyelét kereső magatartás is teszi a baloldalt a kapitalo-parlamentarizmus haldokló rendszerének balekjává és különösen visszataszító figurájává.

Ma a baloldal a parlamentarizmus, a képviseleti kormányzás szfinxe. Érdekes múzeumi lelet. Napjainkban már a fő kérdés nem is a jövője, hanem az lehet, hogy vajon hogy a jóistenbe lehetséges, hogy ez a baloldal, melynek  a hatalomra jutása mindig árulások végtelen sorának, minden ígéret megszegésének, gyakran valódi katasztrófának bizonyult, még mindig végeredményében nem is elhanyagolható számú embernek valódi választási lehetőség?

Mindennek az oka elsősorban az, hogy a baloldal a mai „árnyékvilágnak” (vö.  Alain Badiou barlang-hasonlat átírásával, ahol a platóni barlang nem más, mint maga a spektákulum-rendszer, a tőkés világ, a minden, a jelenkor) a „jó zsaruja”. Amikor a rossz zsaru, a jobboldal, amely végül is predesztinált arra, hogy ezt a világot irányítsa (igazán tiszta helyzetekben, a nagy forradalmi bukások után – 1794, 1848, 1871, 1919-23 után és 1968-tól napjainkig – mindig az igazi reakció, restauráció, ellenforradalom kormányoz), annyira diszkreditálódik, annyira képtelen arra, hogy fenntartsa a rendet és a látszatot, hogy ennek az egésznek bármi értelme lenne az érték értékesülése rendszerének fenntartásán túl, a baloldal gyakran uralomra kerül annak ígéretével, hogy változhat valami lényeges, anélkül hogy igazán tenni kellene érte.

És mivel a spektákulum elég vonzó (mármint ha elég felül vagyunk a társadalomban – nem véletlen, hogy mióta nincs progresszió, azaz egyenlősítő változás, a népi osztályok NEM szavaznak a baloldalra, amiben van is igazuk), és a belőle való kitörés fárasztó és valódi elkötelezettséget igényel: a baloldal még mindig vonzza a spektákulum passzív nézőinek egy részét, egyébként kétségkívül a jobb szándékúakat. Főszabály szerint ez azonban, a népi rétegek és a munkásmozgalom mankója nélkül, a kisebbség. Az állami alkalmazott középosztály, az értelmiségiek, a diákok egy része és a „kulturálisan baloldaliak” (zöldek, feministák, antirasszisták stb.). Magunk a legkevésbé sem voltunk a nyugati hivatalos kommunista pártok hívei sohasem, de azt el kell ismernünk, hogy a kommunista pártok a körülöttük levő millió társadalmi szervezet, az általuk irányított önkormányzatok, kulturális befolyásuk, azaz a kommunista ellentársadalom révén voltak az egyenlősítő progresszió igazi zálogai (bukásukat társadalmi folyamatok idézték elő, de azért ne hagyjuk szó nélkül, hogy az egyik legfontosabb pártot, a franciát, a ma ikonként tisztelt szocialista François Mitterrand – akihez képest mondjuk Gyurcsány Ferenc patyolat tiszta múltú, az „igazságot szenvedélyesen kereső” politikus – zseniális stratégiája is nyírta ki). De még ma is így van ez: ennek a kommunista ellentársadalomnak a romjai gyakorlatilag az egyetlen helyek, ahol a reakció még nem aratott teljes győzelmet. A helyek, ahol nincs „bevándorlózás”, ahol a szociális igazságosság nem szitokszó, a feminizmus nem gúnyolódás tárgya és így tovább. Ebből már sohasem lesz feltámadás persze (tán ne is legyen, amúgy), de a tények azért még tények.

A mai baloldal (az igazi szociáldemokratákról beszélünk természetesen, azaz a jelenkori „szélsőbaloldalról”, tudják: Linke, Sziríza, Front de Gauche stb.) azt mondja nekünk, hogy igazatok van, a mai világ élhetetlen, szánalmas, erkölcstelen, felháborító és embertelen, azonban az „árnyékvilággal” (a tőkés rendszerrel) való szakítás nem szükségszerű. Ez a program, amely demokratikus eszközökkel a klasszikus szociáldemokrácia programja volt; fegyveres felkelés, proletárforradalom révén pedig a kommunistáké (nem csak a bolsevikoké egyébiránt, és ha valakitől azt halljuk, hogy Október „bolsevik puccs” volt, azonnal nyomjuk a kezébe Lev Davidovics Trockij nagy klasszikusát, hogy az első lépéseket megtegye a történelem ismerete terén), mindig elbukott – és mindig újjáéled. Bukása tulajdonképpen újjáéledésének záloga is egyben.

És természetesen egy „új baloldalnak” semmiféle köze sem lehet (nincs is) ehhez a hóbelevanchoz – ez nem túl eredeti kijelentés, meg hát mindkét fél így is gondolja mindezt. Hiszen a hivatalos baloldal mily megvetéssel populistázza még az olyan erőket is, mint a Sziriza vagy a Podemos; az Occupy-mozgalmat  legjobb esetben is naiv álmodozónak tartja, de hülyének nézték annak idején az antiglob-mozgalmat is –„anarchista vizesnyolcasok”, ahogy a mély bölcsességéről, filozófus hajlamairól, széles körű tájékozottságáról közismert Váncsa István írta annak idején.

„A gyermekkor elmúlt, Crescence.”

A mai helyzet megítélésének „a mi pártunk” (ahogy Marx mondotta volt) szempontjából egyik kulcskérdése a tőkeellenes utolsó globális offenzíva, az antiglobalizációs mozgalmak értékelése. Vitakérdés lehet, hogy egészen pontosan melyik évtől számoljuk ezt a mozgalmat, de nem is ez a lényeg: ami biztos, hogy a kilencvenes évek végétől egy olyan globális ellenálló mozgalom bontakozott ki, amely kritikájának kereszttüzébe a globális kapitalizmus reguláló szervezeteinek (IMF, WTO, G8, EU, NATO, stb.) tevékenységét helyezte. Ma már mindenki a mozgalom kudarcáról beszél (ez nyilván igaz), de ne felejtsük el, hogy nem csak minden mondanivalóját alátámasztotta a történelmi tapasztalat, hanem kritikájának igazi célkeresztjében pontosan az a „globális pénzügyi rendszer” állt, melynek összeomlása végül is elvezetett a mostani válsághoz.

Ez az alapvetően globális kispolgári mozgalom (teljes politikai analfabétizmusának alighanem nem csak teoretikus, hanem szociológiai okai is voltak: a kispolgárságra mindig is a tökéletes politikai impotencia volt jellemző) mintha előre látta volna fő bázisának, a globalizált kispolgárságnak az eljövendő proletarizálódását.

Persze ez nem változtat  azon a tényen, hogy minden, amit az antiglobalizációs mozgalom aktivistái mondtak: mára a legközhelyebb közhellyé vált. Monsanto? A pénzügyi kapitalizmus elképesztő visszásságai? Az IMF-„ajánlások” társadalomromboló őrültségei? A nukleáris lobbi? A környezetszennyezés? Az olajcégek? A neoliberalizmus? Mindezt ma már a karon ülő csecsemők is tudják. Ebben az értelemben a mozgalom „feloldódott a valóságban” (éppen ezért nincs is szükség már mindehhez aktivistákra, mozgalmárokra: ezért is lett vége magának a mozgalomnak).

A 2008-tól induló globális ellenforradalom már nem is törődött azzal, hogy megcáfolja ezeket a tényeket: a válságkezelés korszaka jött el, a káosz általi kormányzásé. Azonban ne felejtsük el: bármilyen sikeres is egy ellenforradalom, a valódi ellentmondásokat legfeljebb csak befagyasztani tudja, megoldani sohasem.

A „mi pártunk” tehát mindenütt ott van, azonban nincs valami jó állapotban: az antiglobalizációs mozgalom bukásával elveszett egy globális ellenállási mozgalom is.

Sokan vagyunk, kevesek.

„A forradalom lappangva érik, drága Crescence. A szarvas körbejárja a házat, de még nem találja alkalmasnak a percet, hogy agancsával megkoccintsa az ablaküveget, a hátsókertben csinál magának kotorékot és ott éjszakázik. A behavazott fákon átüt a zöld levél, a mókusszem résében gerezdjére törik az őszi dió. Ez a jövő, drága Crescence, csak helyesen kell értékelni a megtévesztő jelenségeket. A futárok és a konspirátorok értesülései nincsenek mindig rokonságban az igazsággal. Gondolja meg, hogy számtalan ajánlat, hívás, hízelkedés, zsarolás, fenyegetés, megalapozatlan vágyálom, bájolgás és magakelletés között mennyire nehéz épségben maradni és hajunkat a saját kezünkkel végigsimítani. Távol gordonka szól, erről ne feledkezzen meg. A réteken meghasadnak a tavaszi jéghártyák, és ennek zenéje van.”

Nem hinnénk, hogy nagyon kétséges lenne, hogy jelenleg az egyetlen baloldali politika erő a porondon a széles értelemben vett „felkelések” (azaz a politika képviseleti formáján kívül álló jelenségek Tunéziától Montréalig, Chilétől Isztambulig, Athéntől New Yorkig, Riótól Boszniáig, Val di Susától Notre-Dame-des-Landes-ig) népe, amely „emberségről példát, vitézségről formát” mutatott az ellenállásnak.

Ezek a felkelések távolról sem egymástól elválasztott jelenségek: nem is arról van szó egyszerűen (noha arról is), hogy reagálnak egymásra, átvesznek egymástól módszereket, formákat, gyakran közvetlen kapcsolatban is vannak egymással, hanem hogy mindezek ugyanannak az ellenállási hullámnak a különböző elemei. Nem egyszerűen „felháborodásról” van szó (vö. „indignados”, a híres Stéphane Hessel-könyv stb.), hanem a fennálló világ gyűlöletéről, a mai rendszer elutasításáról egyszerűen az emberi méltóság, egy másfajta élet védelmében. Ez egy azonos időben jelentkező globális lázadási hullám: Tahrír- tér szítsd a lángot, és Oklahoma felelj neki!

A híres jelszóban („mi vagyunk a 99 százalék”) nem is az volt az igazán mozgósító erejű, amit állított (végül is elég nagy közhely, hogy a fontos ügyek befolyásolásában milyen kevesen vehetnek részt valójában), hanem amit nem mondott ki. Az „egy százalék” jellegzetessége nem a gazdagság (a fejlett országokban ennél jóval több a gazdag), nem is a híresség (lassan tényleg kinek nem adatik meg a tíz perc hírnév), hanem hogy szervezettek. Nem a Bilderberg-csoportól beszélünk természetesen (bár az is elég furcsa, főleg azért mert titkos), hanem az IMF-ről, a Világbankról, a lobbiszervezetekről, a médiatársaságokról és így tovább.

Velük szemben szervezett erőt felmutatni nem az jelenti, hogy valamiféle központosított szervezetet kell létrehozni. Viszont mindenképpen szükség van valamiféle közös elképzelésre a világ mai állásáról. Mert ma nem az emberek dühe, felháborodása, nyomora, vagy éppen a lázadók elkötelezettsége és tetteik radikalitása hiányzik akcióinkból, hanem éppen ez a közös világlátás. Enélkül felkeléseink a semmibe hullanak vissza – mint az ma már jól látható.

A mindenhol jelen levő válság valamiféle megoldásáról beszélni nem csak egyszerűen illúzió. Politikai stratégia is.

A válság nem egyszerűen gazdasági (vagy épp morális, kulturális, ahogy általában nem túl jó szándékú emberek szokták emlegetni, hiszen számukra a morális válságot okozzák valakik, és tudjuk kik), ma a válság tulajdonképpen a kormányzás módja. Akik a 2008-as válság kitörésekor a neoliberalizmus (sőt akár a kapitalizmus) halálát jósolták, nagyot tévedtek: nem a kapitalizmus válságának korát éljük valójában, hanem a válság-kapitalizmus példátlan diadalának idejét. A mai válság állandósult és mindenütt jelen levő, azaz nem egy klasszikus krízis, ahol elképzelhető valamiféle döntő pillanat, „grand soir”, vagy valamely mégoly reformista megoldás. A jelenkori válság a vég nélküli vég, az állandósult apokalipszis, a „permanens rendkívüli állapot”, ahogy nálunk okosabbak írják.

Régi igazság volt: változtass meg mindent, hogy ne változzon semmi sem; ma ez úgy hangzik: hozz létre mindenfelé és mindenféle válságokat, hogy az igazi válság ne is legyen észrevehető.

Az újdonság ma az, hogy a legkülönbözőbb katasztrófa-forgatókönyvek bármely apokaliptikus látomását is teljes egészében a tőke logikája uralja (még a Mad Max-világában is kapitalizmus van, vagy ahogy a ma népszerű bon mot tartja: „könnyebb elképzelni a világ végét, mint a tőkés rendszerét”…). Ezeknek a próféciáknak sohasem az a céljuk, hogy igazuk legyen a jövőt illetően, hanem hogy valamilyen hatást váltsanak ki a jelenben: félelmet, rettegést, passzivitást, beletörődést és alárendeltséget. Manapság a természeti erőforrások kimerülése alighanem kevésbé súlyos jelenség, mint a kortársaink nagy részét sújtó szubjektív erőforrások tragikus hiánya.

Ma éppen a mindennapi információk irtózatos mennyisége teszi a helyzetet teljesen átláthatatlanná. És ez teszi megtámadhatatlanná is. A világ kaotikussága a kormányzás egy formája lett: a válságkezelés a felettünk levő uralom legfontosabb eszköze. Nem is egyszerűen arról van szó, hogy a tőke a haladás, a progresszió ígéretét felváltotta a katasztrófával való zsarolással (noha persze ez is igaz), hanem még azt a képességet is magának, és csak magának vindikálja, hogy ő rendelkezik egyedül a mai keserű helyzetről való stratégiai olvasattal. Éppen ez a képesség, amelyet el kell tőle vitatni. Az emellett szóló érvek igen számosak: elég kinézni az ablakon mondjuk Athénban: a görögöket megzsarolták, hogy megszorítások vagy a káosz. Ami kaptak: a megszorítások és a káosz. Végül a görög példa arra is kell, hogy inspiráljon minket, hogy ha nem tudjuk, mit kezdjünk egy győzelemmel, okvetlenül vereséget fogunk szenvedni.

Itt már nem az a tét, hogy egy válságot megoldjunk: egy háborút kell megnyerni…Amely még mindig sok tekintetben Class War. Nemzetközi.

A híres-hírhedt „sokk-stratégia” ma már közhelyszerű igazság: régebben a kritikus pillanatok kritikai pillanatok is voltak – rövid időszakok, ahol vita folyt a válság természetéről, a megoldási javaslatokról és így tovább. Ma már semmi ilyesmi. Ma a rendszer az egyik válságból bukdácsol a másikba, illetve jóval pontosabban: maga a bukdácsolás, a válság menedzselése a rendszer. Sőt, a válság éppen arra szolgál, hogy nagyobb ellenállás nélkül vezethessék be a gyógymódot: az orvossághoz írják fel a betegséget. Így maga a krízis leírása is lényegében kezelése módjának legitimációját szolgálja. A „nyugdíjrendszer válsága”? A munkaidő kitolása plusz kevesebb nyugdíj. A „szociális ellátórendszerek krízise”? Az egészségügy, az oktatás, a szociális rendszerek stb. leépítése. Még terroristának is azokat hívják, akiket éppen le akarnak bombázni…

Valószínűleg lassan fél évszázados vereségeinkben az is közrejátszik, hogy még mindig valamiféle „társadalmi forradalomban” gondolkodunk: ez az (mármint a társadalom), amiről a tőke nagyjából a hetvenes évek végétől lemondott. Lemondott arról a fikcióról, hogy egy adott ország lakosságát (a „társadalmat”) valamiféle rendezett egységbe szervezze. Thatchernek csak meg volt a gátlástalansága, hogy kimondja mindezt. A tőke már nem a társadalomszervezés kérdésében utazik, hanem a kormányzáséban, a rendfenntartáséban: ez jóval, de jóval egyszerűbb. Már régen nincs arról szó, hogy a tőke által vezetett progresszió valamiféle szebb világ felé vezetné az emberiséget, ebben már talán csak a magyar ellenzéki sajtómunkások hisznek.

Ma már a világ mindenki számára egyértelműen kettéosztott: az értéktermelésben részt vevő központi zónák, metropoliszok és a magára hagyott fél- vagy egész kontinensek (innen a menekülthullám, nem „jobb élet” reményében, hanem az „élet reményében” tout court). Hasonlóképpen nincs már egyszerűen „népesség” vagy „lakosság”: „kreatívok” vannak, meg olyanok, akiket már kizsákmányolni sem érdemes. Életek, melyek értéket termelnek, azaz számítanak és életek, melyeket még statisztikai adatként sem érdemes feljegyezni (Magyarország ebben is meghaladta a korát a „társadalom alattiak” bölcs kifejezésével az underclass-ra).

Innen a mai középosztály hisztérikus pánikja (a fasizmus terjedésének fő oka): szó sincs már középosztályosodásról, manapság éppen az ő soraikban zajlik a szelekció, hogy kiből lesz boldog kizsákmányolt és kiből (legfeljebb ha) „segélyes”. Nem csoda, ha nem túl boldogok.

„A gond csak az, hogy a forradalom késik. Csak rejtjelesen mondom ezt, drága Crescence.”

Ha egy tanulságot szeretnénk levonni ezekből a felkelésekből, akkor az talán az kellene hogy legyen, hogy ezek a felkelések, lázadások nem politikai ideológiák bázisán törtek ki, hanem tulajdonképpen erkölcsi igazságok mentén. Olyan, eddig kimondatlan morális parancsok bázisán, amelyeket napról-napra vesz semmibe a tőkés rendszer és a rendfenntartó hatalom logikája: ezért lehetséges, hogy az emberek életüket kockáztatják azért, hogy egy városi parkból ne legyen bevásárlóközpont; vagy éppen, hogy egy kétségbeesett tett (mondjuk valaki felgyújtja magát egy addig mindennapos megaláztatás hatására) hirtelen lángra lobbantja a társadalmi hazugság egész rendszerét. Hirtelen egy erkölcsi igazság mindenki számára annyira evidensnek tűnik, az érte való harc annyira természetesnek, hogy maga ez a morális kiállás romba dönti az egész rendszert.

Vagy például az Occupy-mozgalom valóságos tartalma nem a jobb fizetések, az elviselhetőbb lakásviszonyok, a valódi társadalombiztosítás követelése volt, hanem magának az undornak a kifejezése az élet iránt, amit ezek ránk kényszerítenek. A lázadás formája (együtt lenni, élni egy közösségi területen) éppen azt szimbolizálta, hogy elegünk van abból, hogy egyedül vagyunk a problémáinkkal ebben az egyre szomorúbb világban.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ennek a morális lázadásnak ne lennének politikai mozzanatai (sőt!), nem véletlen, hogy manapság az egyetlen valódi offenzívában levő politikai erő (a nyugati fasiszták persze veszélyesek – sikerük legfontosabb alapja, hogy affirmatívak: nem kérnek elnézést azért, hogy úgy vélekednek, ahogy – de a radikalitást maguk is csak mímelik, szerencsére persze) az iszlamizmus. Miért? Mert a politikai ideológiájukat végső soron úgy prezentálják  mint erkölcsi előírásokat, azaz nem a szűken vett politika területén cselekszenek csupán. Ezért van az, hogy lehet siránkozni a dzsihádba induló nyugati fiatalok erkölcsi „nihilizmusán”, de ennek persze éppen az ellenkezője igaz: a valódi walking dead maga a nyugati salary man (amely még csak nem is kevésbé ön- és közveszélyes egyébiránt).

A fasizmus azért is tudja elszívni a meglevő lázadó energiák egy részét, mert például a megszorítás-ellenes mozgalmak (melyek teljes kudarca ténykérdés, a magyar ellenzéki sajtó egyre ritkább sátoros ünnepeinek egyik legfontosabb apropója) egyszerűen nem azon a szerveződési bázison jöttek létre, ahol esélyük lett volna. Itt nem hiányszámokról, gazdasági adatokról, statisztikákról, előrejelzésekről volt szó (egyébként ezek jó része amúgy is tökéletes őrültség), hanem arról a nagyon is központi, egzisztenciális kérdésről: nem akarjuk ezt az életet, amelyet ti ránk akartok kényszeríteni a megszorításaitokkal! Ilyen rém egyszerű a helyzet.

És persze akkor rögtön napvilágra is kerül, hogy nem csupán a megszorításokkal van a baj: a ti szar életetek nem kell nekünk („entre de stress du matin et angoisse du soir”). Ezért is volt rém nagy hiba csupán a megszorítások ellenzésére kihegyezni ezeket a hatalmas tiltakozó mozgalmakat: mindez csak fokozta a félreértéseket, biztosította a vereséget (bizonyos szempontból a megszorításoknak TÉNYLEG nincs alternatívája) és elfelejtette a tiltakozókkal a tényt, hogy alapvetően teljesen más gondolunk arról, hogy milyen a jó élet. Dél-Amerika lázadói jobban tudják, mint a nyugatiak és az északiak: a buen vivir politikai követelés.

Saint-Just óta nem sok minden változott: a boldogság még mindig új eszme Európában.

Nem arról van szó, hogy a mostani harcok gyengesége, jelentéktelensége magyarázná egy forradalmi perspektíva hiányát, hanem éppen ellenkezőleg: a forradalmi perspektíva hiánya gyöngíti a nagyon is porondon levő küzdelmeket.

„A mi forradalmunk természetes és büszke, mint a párizsi lovas koldus. Aki ilyen nyeregben ül, nem törődhet börzekrachokkal és napfoltokkal.” „Dohányfüst, parfüm, bor és vér – de ez már a szabadság duhajsága lesz, a tébolyult ölelésé, kacagó forradalom, hiszen a vágtából se lehet azonnal lépésre váltani.” „Higgyen nekem, a forradalom lecsapolja a délibábokat és tűzokádóba veti a tiltó parancsok postáját. Mi is meztelen lábbal tapodjuk ki a tüzet, a népek is csak így lehetnek vígabbak. Sötétség, éjszaka? A Tejút hajnalhasadék.”

A mindent depolitizáló antiglobalista mozgalom jelszava volt a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan”. Ma éppen a lokalitáshoz való túlzott ragaszkodástól kell megszabadulnunk: egy globális lázadó mozgalom nem elégedhet meg lokális és egy-egy ügyre koncentráló harcokkal. Egyszerre kell lennie a lehető legsokszínűbbnek és a lehető legcentralizáltabbnak. A probléma abban áll, hogy ennek az egyesülésnek transzverzálisan („tranversalement” – Deleuze persze) kellene végbemennie, megtartva a sokszínűséget, nem hierarchikusan.

A Comité invisible parafrazálja valahol a híres szituacionista mondást („nem a szituacionisták a munkástanácsok hívei, a munkástanácsok tagjainak kell szituacionistává válniuk”): „ a lázadásnak nincs eszperantója. Nem a lázadóknak kell megtanulni az anarchizmus nyelvén beszélni, az anarchistáknak kell poliglottá válniuk.”

Meg kell próbálnunk értelmes, racionális elvekbe, eszmékbe, teóriákba foglalnunk, az általunk kívánt, a kapitalo-parlamentarizmus rendszerén, mely napról-napra mélyebb barbárságba és sötétségbe taszítja az egész emberiséget, kívül- és túl álló létezés legalábbis főbb kontúrjait. In angello cum libello, ahogy a bölcsek ajánlják: a mai felújított „ouvrierizmus” elég nagy baj. Mindennek politikai cselevési formát kell adnunk, amely alighanem előbb-utóbb az I. Internacionáléhoz hasonló képződményhez fog elvezetni. A konkrét politikai cselekvés pedig valószínűleg abból fog állni, hogy az életünk minél több szeletét próbáljuk meg kivonni az állam és az tőke („Stato e padroni, fate attenzione, nasce il Partito del’insurrezione”) fennhatósága alól.

Az ebben való cselekvés bárki számára lehetséges: nem kíván semmiféle előképzettséget vagy éppen „forradalmi tudatosságot”. Mindössze a valódi élet igénylését, mely igen kellemes dolog és – ezt garantálni tudjuk – ezerszer szórakoztatóbb, mint a részvétel a mai hivatalos politika világában vagy TV-műsorokban való szereplés. Az ebben a harcban (amely egyébként maga az élet: egy életmód) elért sikerek valódi örömet és elégedettséget okozhatnak, melyek elviselhetővé teszik a minden bizonnyal bekövetkező csalódásokat is.

Az nem holnap vagy vagy holnapután lesz, amikor a posztkapitalista rendszer „kitalálódik és kipróbálódik”: az itt van és most.

A mai katasztrófával szemben a baloldal (értsd ismét: „szélsőbaloldal”) megelégszik a lamentálással, a leleplezéssel, rosszabb esetben a bűnbakkereséssel (vö. „pénzügyi kapitalizmus”, azt meg ugye tudjuk, kik csinálják), azaz a tehetetlenséggel, amely gyűlöletessé teszi még azok szemében is, akiket őszintén meg akarna védeni.

A mai „állandósult rendkívüli állapotot” azonban nem egyszerűen lelepleznünk szükséges, hanem a hatalom ellen fordítanunk: ma szabad a pálya előttünk, hogy teljesen új dolgokat és módszereket találjunk ki, új elvek mentén szerveződjünk, végre teoretikus módon vegyük szemügyre azt a szituációt, melybe belekergettek bennünket. Minden „mi állandó, elpárolog”, végül is ez azt is jelenti, hogy a lehetőségeink is határtalanok. Hogy patetikusak legyünk: a történelem kapuja nyitva áll előttünk.

„A sötétség féltékeny erői fecséreljék el stratégiáikat a várakozásban, s mi akkor tűzzük ki a piros rózsát, mikor a legszebb harmat csillog rajta.  

A célt szeretni kell, Crescence.”