A republikánus választók egy olyan jelöltért rajongnak, aki maga se tudja, mit akar, azon kívül persze, hogy 2017-től elnök úrnak szólítsák. És mindezidáig úgy néz ki, bejön neki, hogy tájékozatlanságát megfelelő mértékű bunkósággal társítja, miközben rendre jó érzékkel választja ki, mely témákhoz kell hozzányúlni. Ezzel tudja legkönnyebben megszólítani a mindannyiunkban ott rejtőző sátánfajzatot.

Tényleg ő lenne Amerika Orbán Viktora? – ahogy arra a Washington Post utalt még szeptemberben (vagyis ők Orbánt nevezték Európa Trumpjának, dehát ez a kettő kölcsönösen feltételezi egymást). A válaszunk: nem feltétlenül. Nyilván vannak hasonlóságok, de azért ez a párhuzam mégiscsak mindkettőjük számára sértés lenne. Míg a magyar miniszterelnök egy karizmatikus karrier-politikus, rengeteg tisztelővel és talpnyalóval, aki tudatosan építette fel imázsát, indított etnicista gyűlöletkampányt, szabta át a választókörzeteket, rúgott bele a társadalom elesettjeibe, kötött bele a hazánknak pénzeket folyató Európai Unióba, hogy ezzel maximalizálja a hatalmát – hiszen a miniszterelnöki szék a mindene –, addig Donald Trump egy troll, akiért leginkább a pártjukból kiábrándult konzervatívok vannak oda, hiszen végre kimondja, amit ők is gondoltak magukban: hogy minden szar, pedig a megoldás annyira de annyira kézenfekvő, a haverokkal már többször megoldották ugyanis fejben az államadósság és az illegális bevándorlás kérdését egy sör mellett – az igazi politikusok persze erre nem képesek, csak ez a hetven felé járó elkényeztetett hülyegyerek, aki ha meglát valamit, azt magának akarja, legyen szó felhőkarcolókról, szépségversenyekről, amerikai elnökségről vagy tulajdonképpen bármiről.

Ezt a republikánus elnökjelölti vitákon sem titkolta, hiszen eldicsekedett vele, hogy korábban ő volt az, aki tömte a pénzt a republikánus és demokrata jelöltek kampányaiba, hogy aztán cserébe szívességeket kérhessen. „Hillary Clinton, mondtam, gyere az esküvőmre. És ő eljött az esküvőmre” – hencegett nem is olyan rég Trump, vagy ahogy hívni szokás „a Donald” – „Nem volt más választása, hiszen támogattam az alapítványát.”

Nemet feltehetőleg még nem nagyon mondtak neki, vagy ha mégis, akkor azt a Donald meg se hallotta (volt felesége például beszámolt róla, hogy Trump többször is szexre kényszerítette, az elnökjelölt-aspiráns szerint viszont házasságon belül nincsen nemi erőszak, szóval teljesen oké, ha akarata ellenére teszi magáévá házastársát).

A megmentő

Tulajdonképpen Trump nem nagyon csinál mást, mint republikánus társai: azt mondja, az ország szarban van (a Reuters/Ipsos felmérése szerint a republikánus választók 83 százaléka gondolja azt, hogy rossz irányba mennek jelenleg a dolgok), méghozzá Obama miatt. Viszont hozzáteszi, hogy ezen már szerencsétlen republikánusok se tudnának segíteni. Szerinte az Egyesült Államoknak nem egy politikusra van szüksége az ország élén, hanem egy sikeres üzletemberre, aki kemény munkával építette fel saját sikeres ingatlan-bizniszét (mert mint mondja, „mindössze” egymillió dollárt kapott az apjától, azt is csak kölcsönbe, hogy találja ki, hogyan tud a pénz pénzt fialni, ma viszont saját bevallása szerint már tízmilliárd dolláros vagyonnal rendelkezik). Trump azt mondja, ledolgozza a 18 billió dolláros amerikai adósságot, és elsőként fogja úgy vezetni az országot, hogy az még nyereséges is lesz.

A kérdés csak az, hogy ki fog nyerni, és ki fog veszíteni, ha ígéreteit valóra váltja.

Mint azt az Economist is írja, Trump a menedzserek között is anti-menedzser, aki szembemegy a szabályokkal, aki nagy ívben tesz arra, mit tanítanak az egyetemek biznisz-képzésein, vagy mit írnak a menedzsment-tankönyvek. Míg a Donald az ingatlanok, kaszinók vagy szépségversenyek világában sikerrel járt egy effajta magatartással, a legtöbb ember, aki utánozni próbálja, csúfosan belebukik az ilyesmibe. Arról nem is beszélve, hogy Trumpnak is voltak olyan vállalkozásai, amik csődöt jelentettek.

Politikai elképzelései alapján nem lehet azt mondani, hogy bármiféle koncepciója is lenne arról, mit fog csinálni (a technológiával kapcsolatban például nem igazán fogalmazott meg semmilyen véleményt, hiába kérdezték). Reakcióiból leginkább valami elnagyolt Tony Soprano, vagy a posztkommunista országok tetszőleges újgazdag vállalkozója köszön vissza, aki mindent leboltolna, elintézne fű alatt, köszönhetően a meggyőzőerejének. Akkor végre tisztelné Amerikát mindenki, aki ma keresztbe akar nekik tenni: Kína, Oroszország, sőt még Irán is. Ám miközben konkrét megoldást nem kínál (maximum valami külpolitikai attitűdváltást vizionál, ami nagyon könnyen visszafelé is elsülhet), olyan témákat sikerül megpengetnie, amik a republikánus választóknál nagyon is jól rezonálnak: 63 százalékuknak van problémája Kínával, és 59 százalékuk aggódik a külkereskedelmi deficit miatt. Így hát bejön nekik ez a kívülálló figura, aki azt ígéri, berúgja az ajtót, és nem hagyja, hogy Kína többet lopkodjon Amerikától (hogy pontosan mit lop Kína, azt nem tudjuk).

Ha pedig van is elképzelése valamiről, könnyen lehet, hogy annak is pár napon belül az ellenkezőjét fogja vallani. Míg Mitt Romney republikánus elnöki jelöltet a legutóbbi elnöki kampányban keményen kritizálták amiatt, hogy az évek során alapvetően megváltozott a véleménye egy csomó fontos kérdésről (a legtöbbet azt emlegetik, hogy elnöki kampányában már azzal a szöveggel jött, hogy a magzat élete az elsődleges, míg a korábbi években még a biztonságos és legális abortusz lehetőségéről beszélt), addig Trump esetében maximum az újságírókat érdekli, hogy a jelölt nevezte már magát életpártinak és döntéspártinak is, mondott olyat, hogy azt kívánja, ha senkinek nem lenne Amerikában fegyvere, majd később a fegyverhasználatot biztosító második alkotmánykiegészítést kezdte éltetni, pár éve pedig az állami egészségügy hívének nevezte magát, hogy aztán a kampányban már azt mondja, lecserélné a több tízmillió biztosítatlan amerikainak egészségügyi ellátást ígérő, republikánus körökben Obamacare-nek csúfolt programot valami, saját elmondása szerint fantasztikusra – még ha nem is nagyon részletezi, mit ért alatta.

Bónusz, hogy a Donald szereti a konteókat is, hiszen amellett makacsul kitart, hogy a védőoltások autizmust okoznak, még ha ezt a legtöbb józanul gondolkodó ember légbőlkapott baromságnak tartja. Hogy ezt bizonyítsa, a második republikánus vitán elmesélte, hogy ismer egy családot, akiknek csodaszép gyerekük született, akit elmentek beoltatni, és bumm, autistává vált.

A nagy fal

Trump egyik legismertebb idei kijelentése, hogy falat építene az Egyesült Államok és Mexikó határára, majd annak költségeit a mexikói kormánnyal fizettetné meg. Emellett kipaterolna az országból mindenkit, aki illegálisan tartózkodik ott, és véget vetne annak a gyakorlatnak, hogy minden Amerikában született gyermek automatikusan állampolgár is lesz. Ennek pedig több évszázados gyakorlata van, és a 14. alkotmánykiegészítésben is az áll, hogy az ország területén születettek állampolgárságot kapnak. A Pew Hispanic Research Center felmérése szerint mellesleg a megszülető amerikai gyerekek 7,5 százalékának – azaz évente 300 ezer gyermeknek – illegális státuszú bevándorlók a szülei.Bár az elképzelés ma teljesen jogellenes, Trump azt állítja, a jogász barátai – akik elmondása szerint a legjobbak az országban – el tudják intézni, hogy minden úgy legyen, ahogy azt ő a kampányában beígérte.

Ami ebben az egészben nagyon is orbános, az az, hogy veszélyes kijelentéseket tesz az országába illegálisan érkezőkkel kapcsolatban (bár meg kell jegyezni, hogy az országban illegálisan tartózkodó mexikóiak nagy része nem menekült, és nem is folyamodik menekültstátuszért, így a helyzetük nemzetközi jogi megítélésben különbözik az EU-ba érkező menedékkérőkétől, de tegyük hozzá, Trump azt is beígérte, hogy elnökként hazaküldi azt a 200 ezer szíriai menedékkérőt is, akiket Obama a következő két évben akar felvenni). Azt mondja, akik illegálisan jönnek, drogokat, bűnözést, nemi erőszakot hoznak magukkal, így semmi keresnivalójuk itt. A szemében ők a selejt, akiktől Mexikó meg akar szabadulni, és ügyesen meg is szabadul, a túlzottan politikailag korrekt Amerika tétlenségét kihasználva (igen, a píszít Amerikában is gyűlölik a konzervatívok, még ha ott se nagyon definiálják, mi is az). Trump kidobna mindenkit, mondván, a jók és értékesek majd megoldják maguknak, hogy visszatérjenek legális módon.

Ezzel persze, akárcsak Orbán és kormánya, erősen hozzájárul az akár tettlegességig is fajuló xenofóbiához, idegengyűlölethez, ami sajnos manapság minden, magát nyugatinak valló társadalomnak valamilyen szinten sajátossága. Trump persze Orbánnal ellentétben nem gondolja azt, hogy mindenki, aki országa területére lép, selejt lenne, de azért biztos, ami biztos, a nem-fehér bőrű idegenre hárítja a bizonyítás terhét. Szoft-rasszizmus, ahogy azt pár éve Dan Fanelli floridai kongresszusi képviselő-jelölt művelte a kampányában: egy videójában ugyanis kiemelte, teljesen rendben van, hogy az arabnak kinéző utasokat hosszabb ideig vegzálják a reptéren, mint a többi utast, ha ugyanis jóképű, fehér, kopaszodó férfiak térítették volna el szeptember 11-én a repülőgépeket, akkor ő maga is szívesen alávetné magát a szigorított ellenőrzésnek (a videó itt tekinthető meg).

Ezt szeretik benne

Trump most a republikánusok között 29 százalékkal vezet országos szinten a Reuters/Ipsos közvéleménykutatása szerint, mögötte, két százalékkal lemaradva, de még hibahatáron belül Ben Carson, nyugdíjas agysebészt találjuk, a többi jelölt viszont jócskán lemaradt, tíz százalék alatti támogatottsággal.

A Jacobin magazinban Charlie Post rettentően érdekes írása szerint Trump azért képes meggyőzni a fehér középosztály választóit, főleg azokat, akik nem rendelkeznek diplomával, illetve valamennyi fehér munkást, mert olyan témákról is beszél, amelyekről a többi republikánus jelölt nem akar: például az illegális bevándorlókról. Post szerint ugyanis a kapitalisták örülnek annak, hogy legális utak helyett sokan illegálisan vándorolnak Amerikába (vagy túllépve legális tartózkodásukat illegálisan maradnak), hiszen így sokkal olcsóbban tudják őket kizsákmányolni. Trump viszont ezzel a tabuval nem foglalkozik. Nekimegy ennek is. És ez nagyon sokaknak tetszik.

Frank Luntz, az egyik legismertebb republikánus kampányguru és közvéleménykutató teljesen ki is borult látván, hogy Trumpot ennyire szeretik a párt választói. A Politicónak azt nyilatkozta, hogy Trump (akárcsak – Luntz szerint – Bernie Sanders, akiről itt írtunk) egy hatalmas „bazdmeget” kínál az amerikai eliteknek. Ez a gesztus pedig bejön a választóknak „De a bazdmeg nem old meg semmit. A bazdmeg nem teszi jobbá az életet. A bazdmegtől jobban érzed magad, de nem juttat el oda, ahova el kellene jutnod. A bazdmeg nem teszi Amerikát erőssé. A bazdmeg nem old meg semmit” – fakadt ki Luntz. A választók viszont nem értenek egyet vele: Luntz maga számolt be róla, hogy Trump volt az egyetlen jelölt az idei kampányban, aki százas pontszámot tudott elérni a fókuszcsoportjain, méghozzá azáltal, hogy tematizálta, hogy a veteránok nem kapják meg a nekik járó ellátást – úgy tűnik, azt már el is felejtették neki, hogy korábban a vietnami veterán John McCainnek ment neki mondván „Ő csak azért háborús hős mert elkapták. Én azokat az embereket szeretem, akiket nem kapnak el.”

Luntz akkor is hatalmas eufóriát észlelt, amikor arról mutatott videót Trump támogatóinak, hogy hősük ellátogatott pankrációt nézni. Erről itt egy rövidke felvétel:

De hogy létezik-e olyan konstelláció, amelyben Trumpnak valós esélye van a győzelemre, az eléggé kérdéses. Ahhoz az kellene, hogy az elégedetlenek együntetűen azt gondolják, a liberális és a republikánus establishment egy kottából énekel, hogy nincs különbség Hillary Clinton és a tucatnyi republikánus jelölt között, és hogy mindenképpen egy olyan emberre van szükség helyettük, aki nincsen a Wall Street zsebében. Trumpnak rasszista kijelentései miatt még így is nehéz lenne a nem-fehér választókat meggyőznie, nem is beszélve arról, hogy az establishment-ellenességet valamilyen szinten mégiscsak megkérdőjelezi, hogy egy milliárdosról van szó. (És akkor nem is beszéltünk még arról, hogy Bernie Sanders is nyeregben van még.)

És hogy mire juthatunk ezek alapján?

Az elég jól látszik, hogy Trump egy bohóc, de mint általában a futóbolondok, ő is rá tudja ezzel irányítani a figyelmet fontos jelenségre. Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász írta még szeptemberben, hogy rengeteget elárul a republikánus jelöltekről, hogy Trump rasszizmusa helyett Jeb Bush például abba kötött bele, hogy eltér az ortodox republikánus véleménytől, és megadóztatná a gazdagokat. Vagy legalábbis azt mondta, nem zavarná, ha neki és a hozzá hasonlóan gazdagoknak valamivel többet kellene fizetniük. Krugman szerint ez annak a jele, hogy a többi jelölt túlságosan függ a kampányukat támogató pénzemberektől, így nem mer olyat mondani, amivel magára haragíthatná őket – még akkor se ha a választók valami mást hallanának szívesen. (Később persze Trump is olyan tervekkel állt elő, amelyek épphogy csökkentenék a gazdagok adóterheit, még jó, hogy van még több mint egy éve a leendő elnöknek, hogy eldöntse, mit akar, ha megválasztják.)

De hogy a Donald, mint jelenség, tényleg közelebb hozná-e a jelölteket a választókhoz, tényleg napirendre tudna-e tűzni komoly témákat, amik esetleges a versenyből való kihullása után is velünk maradnak, az igencsak kérdéses. A Trump-féle „bazdmeg” ugyanis nem tűnik többnek, mint egy jóleső hőzöngésnek a jelölt, illetve támogatói részéről. Felületes javaslatai nem képesek valódi politikává kristályosodni, így a végül ringben maradó republikánus jelöltek megkönnyebbülten sóhajthatnak fel, miután kiesett, hiszen legközelebb csak akkor kell vele találkozniuk, ha szívességet kér majd a kampánytámogatásért cserébe.