Tegnap meghalt egy fiú, kb. velem egyidős volt, harmincas évei közepén ment el. Az előző lakásomban lakott a párjával és a három gyerekével, akik egy, három és öt évesek. Tulajdonosként tartottam velük kapcsolatot, hiszen az én lakásomban laktak.
Szerencsétlen sorsú ember volt. Ózdon született szegény családban, szülei már nem élnek, nem csak a mosónők halnak korán manapság. Ő maga tinédzser korában skinhead-szerű csávó lett, értve ez alatt, hogy a haverjaival nem kerülte a konfliktust a helyi romákkal. Ott ebbe belesodródni nyilván nem nehéz.
Persze amikor még bejelentkeztek albérletre gyerekek nélkül a párjával, erről semmit nem tudtam. Aztán amikor a telefonján észrevettem a horogkereszt háttérképet, rákérdeztem. Mondta, hogy ez a helyzet, és elmesélte a fiatalkorát. Beszélgettem vele néha rasszizmusról, nyilván tudta, hogy hol dolgozom, honnan jövök, és mit gondolok a világról (engem itthon a liberális jogvédő címkével illetnek). Azt is látta, hogy ha kell, próbálok segíteni nekik is, nem csak a bűnözőknek, cigányoknak, melegeknek vagy éppen menekülteknek.
Ha elmaradtak bérleti díjjal, nem balhéztam, ha nem tudták kifizetni a rezsit, kifizettem. Nem gyakran, de néha kellett. Ők gyerekeket neveltek, sokat dolgoztak, és mégsem haladtak egyről a kettőre, nekem meg ennyi belefért. Barátaik néha szintén segítségre szorultak. Egyik kollégájának várandós élettársa erdélyi magyar volt, és nem akartak nekik ingyen terhesgondozást biztosítani, merthogy nem magyar állampolgár az anya. Megfizetni pedig nehezen tudták volna az árát. Két telefonnal sikerült megoldani. Másik barátja egy körbetartozásos építési beruházásban vesztett egymilliót, ott levelet kellett írni – hogy célt ért-e, nem tudom.
Egyetlen alkalommal volt erősebb konfliktusunk, amikor a lenti szomszéd szólt a második évben, hogy részegen kart lendített a csávó, és antiszemita jelszavakat skandált. Akkor elmagyaráztam neki, hogy az nem zavar, ha nem tud fizetni, de akkor nem maradhat a lakásomban, ha ez még egyszer megtörténik. Bocsánatot kért tőlem is, a lenti szomszédtól is, többet nem volt balhéja, csak azzal a családdal, akik a házban drogoztak nyilvánosan, de az meg érthető.
Később egészen megszelídült. Például megtapasztalta, hogy a drogosok támogatásának megszüntetése nagyot ütött a kerületen – képes volt eggyel tovább gondolni azt, hogy a szigornak üzenete lehet, de értelme sokszor semmi. És bár voltak konfliktusai hajléktalanokkal, akik odapisiltek a házba, vagy a játszótéren a gyerekek hintáztatása során belékötő, belőtt csávóval, de a Magdolna-negyed közepén ez nem olyan meglepő egy olyan ember esetében, aki nem konfliktuskerülő. Viszont nem volt összetűzése romákkal – a szomszéd cigány családnak például volt, amikor ő segített – nem ő mondta, hanem amikor ott voltam, akkor vitték neki meg a tartozást, ezer forintot.
Egyébként kőfaragó mester volt, a Budai várat szépítette a miniszterelnöknek jó sokáig (nyilván egy cégnek dolgozott, ami huszadik alvállalkozóként végezte el a munkát, amiből más rohadt jól él). Emellett azonban kb. 3 éve saját pénzből és erejéből kifestette a házban a teljes szintet, mert csúnyának találta. Az elmúlt jó 15 évben soha nem festett ki ott senki semmit. Most szerettek volna szociális bérlakást kapni a kerületben, valahogy nem nekik ítélték meg.
Az elmúlt egy-két évben ezzel együtt kezdett egyenesbe jönni, egy-egy kéz- és lábtörés szólt csak közbe, amit munka során szenvedett el. A párja éppen most ment volna vissza dolgozni – pénzük néha nem volt, így fizetni nem tudtak nekem, de mondtam, hogy majd ha helyreállnak, rendezzük a dolgot – tőlem sajnos a bank kéri a svájci frank hitelért a törlesztőt 2033-ig, ezért ha szívesen el is tekintenék az egyébként soha nem emelt díjtól, hosszú távon ez nem megy.
Sajnos nem így alakult az élet. Augusztusban elzáródott az epevezetéke, és a műtét után derült ki, hogy hasnyálmirigy rákja van. Iszonyatos szenvedésekről számolt be a párja, én az elején tudtam bemenni hozzá a kórházba, már akkor is nagyon rossz állapotban volt. De azt láttam rajta, hogy nem szívesen lát, szégyelli magát, meg nem is vagyunk barátok, hogy előttem mutassa magát ilyen állapotban, ráadásul az én lakásomban is lakik egy ideje tartozással, biztos ez is zavarta.
Többször visszavitték az intenzívre, tegnap írt a párja, hogy a fiú elment. Meg sem tudták kezdeni a kemoterápiát a legyengült szervezete miatt, a műtét az ilyen rák esetében pedig nem opció.
Ő volt az éven az ötödik ismerősöm, aki meghalt. Mindeközben két napja a miniszterelnök egy nemzetközi összeesküvés bűnsegédjének minősített, amiért segítek menekülteknek is.
Miért írom ezt le? Egyrészt, mert nagyon szomorú történet, aminek tanulsága nincs, üzenete talán annál több. Néhányan kérdezték tőlem, akik tudták ezt a sztorit, hogy miért vagyok ilyen megértő olyan valakivel, aki ha valaha szavazna valakire, az legfeljebb a Jobbik lenne.
Erre bőven elég ok, hogy van három csodacuki gyereke, akit az ember nem tesz az utcára, ha egy mód van rá. De bármilyen idétlennek is tűnik, Pilinszky adja meg erre az igazi választ: „Minden látszat ellenére, és minden önzőségünk, rohadtságunk ellenére, menthetetlenül egyek vagyunk.”