Nemcsak a magyar, de a német és az egész nyugat-európai médiában is nagy figyelem kíséri a jelenlegi menekülthullámot,  és az ehhez köthető válsághelyzetet. Extrém gyorsasággal követik egymást a hírek, a szerkesztőségek pedig próbálnak reagálni – gyakran leegyszerűsítve a komplex helyzeteket, vagy túlsúlyozva az érzelmi töltetet világos információk helyett. Az Ostpol, egy német internetes magazin, amely Kelet-Európáról tudósítja a német nyelvű olvasókat, feltette azt a fontos kérdést, hogy a médiában dolgozók hogyan kezelik a tapasztalt újságíróknak is bonyolult, napról napra változó helyzetet Magyarországon és a Balkánon. A cikk érdekes bepillantást ad öt újságíró tapasztalataiba és döntéseibe a válság közepén, ezért adjuk közre magyar fordítását.

A riportereknek nagy kihívást jelent a menekültválságról való tájékoztatás a helyszínről. Öt újságíró, akik a Balkánról és Magyarországról tudósítanak, arról számolnak be, hogy milyen módon közelednek ők a témához.

„Nem elemzünk”: Cathrin Kahlweit közép-európai tudósító, elsősorban a müncheni Süddeutsche Zeitungnak – most főleg Magyarországról:

„Ellentmondásosnak, kifulladtnak és kicsit szervezetlennek érzem a mostani tudósítást a menekültválságról. Mind a média, mind a politika szalad az események nyomában. Újságíróként lassan az az érzésem, hogy a nehezen átlátható politikai kommunikáció az EU-n belül a tudósítást is befolyásolja. Beszámolunk. Nem elemzünk.

Megkésve, és nem is eléggé átfogóan próbálják most a szerkesztőségek pótolni azt a szervezést és azokat az elemzéseket, amelyeket az utóbbi hetekben idő és lehetőségek hiányában nem voltak meg. Próbáljuk pótolni, ami kimaradt.

Hosszútávú következmények érzelmek helyett

Számomra nem értelmes és nem is tartom ésszerűnek, hogy sok érzelmet vigyünk a jelenlegi tudósításba. Lehet, hogy azért, mert már majdnem 30 éve csinálom ezt a munkát. Utoljára Ukrajnában írtam a menekültekről és a háborúról, 1989-ről is beszámoltam, amikor az NDK-s menekültek a hirtelen megnyitott határon jöttek át Magyarországról. Kihívást inkább azok a vegyes érzések jelentenek, melyeket az események keltenek. És ezek néha túl sokat követelnek tőlem.

Magyarország nagyon érdekes ebből a szempontból: egyrészt ott van a helyi politika kemény irányzata, de ott van erre a többi európai kormány válasza is, amelyek nem mindig őszinték. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan európai politikus van, aki esetleg szóban elítéli, amit Orbán miniszterelnök csinál, de közben magában, cinikusan mondva, sok szerencsét kíván neki. Mert – ha sikerül bezárnia a Balkánon keresztül vezető utat – legalább biztosítana Európának egy lélegzetnyi szünetet.

Milyen kölcsönhatások léteznek Brüsszel és Budapest közt? Milyen következményei lesznek annak, hogy most politikai táborok képződnek Magyarország és Németország közt? Még sokáig foglalkoztatni fognak minket a krízis hosszútávú következményei. És ehhez több elemzés szükséges.”

„Megengedhetjük-e maguknak hogy érzelmileg befolyásolva legyünk, vagy sem?  – ez egy álvita”. Martin Kaul, a taz napilap szerkesztője élelmiszert vett azoknak az embereknek, akik a budapesti pályaudvaron kitartottak, és az első buszon ült, amely Ausztriába vezette a menekülteket:

„Nekem és sok kollégámnak nagy megpróbáltatás volt ez az időszak. Twitteren sokan írtak nekem, akik engem mint a helyettesüket láttak a helyszínen. Százszor megkértek, hogy ne hagyjam abba a tudósítást. Ebből persze bizonyos felelősség is kialakult: nem szabad, hogy az érzelmek vigyenek, hanem továbbra is mindig a pontosan ellenőrzött adatok kell előtérben lenniük.

Nagyon vékony volt a forrásanyag – mind a hírügynökségeknél, mind Twitteren. A főfeladatomnak azt tekintettem, hogy első kézből adjak tovább forrásokat.

A nyilvánosság mint védelem

De az is felelősségünk, hogy azt, ami érzelmileg megragad egy ilyen szituációban, továbbadjuk. Hogy megengedhetjük-e maguknak, hogy érzelmileg befolyásolva legyünk, vagy sem, az éppen ezért álvita. Egy újságíró, aki egy olyan helyzetben mint a budapesti, nem fogja föl a felelősségét, ami nagyjából így hangzik: egy szabad társadalomért írni az emberi és polgári jogok jegyében, az nem újságíró.

A nyilvánosság – újságírók, mediátorok és twittelők – volt a menekültek egyetlen védelme a helyszínen. A budapesti pályaudvaron nem volt sem államilag, sem civil szervezetek által szervezett segítség. Egy Facebook-csoport volt az egyetlen, amely segített: a Migration Aid 30-40 önkéntese. Minden újságíró, aki valamit tanulni szeretne Európáról, induljon el Magyarország felé.”

„A mi munkánk a tudósítás”: Stefan Ozsvath, az ARD (német állami rádió és TV) rádiós tudósítója, a menekültválság fókuszpontjaiba utazik Magyarországon, Szerbiában, Ausztriában és Macedóniában:

„Az ARD 64 rádióműsorainak tudósítok a menekülthelyzetről egész Délkelet-Európában. Amikor a helyszínen vagyok, nonstop adásban vagyok – élő riportokkal, beszámolókkal, hírpercekkel. Nem marad sok idő ilyenkor arra, hogy a saját riporteri szerepemről gondolkodjak.

Ehhez hozzájárul az az elsöprő gyorsaság, amellyel eltolódnak a menekültválság helyszínei. Két hete vasárnap még a szerb-magyar határon voltam, és benyomásokat gyűjtöttem az éppen felépített kerítésről. Hétfőn egész nap a hotelben ültem, cikkeket írtam és interjúkat adtam. Kedd reggel pedig siettem Budapest felé. Egy pályaudvari étteremben átmenetileg összeszereltem a felszerelésemet, és folytattam a beszámolókat és élő beszélgetéseket.

Határeset a tudósítók beavatkozása

Mégis vannak mindig olyan jelenetek, amelyek kizökkentenek a rutinból. Például amikor Gevgelijában, a makedón-görög határon egy kimerült fiatal szír nő jött felénk. Elvesztette a görög oldalon a gyermekét. A stábommal együtt megpróbáltunk neki segíteni, viszont rögtön rendreutasított minket egy makedón rendőr. Ezért egy UNHCR (az ENSZ menekültügyi főbiztosának hivatala) segítőnél kértünk segítséget. Ez volt a jó választás: később újra láttam a nőt a gyermekével.

A szerb-magyar határon láttam egy francia tudósítót, aki tippeket adott a menekülteknek, hogy miként juthatnak csempészekhez. Ez szerintem határeset volt.”

„A politika még az egyéni sorsoknál is csüggesztőbb”: A szabadúszó újságíró és fényképész Wassilis Aswestopoulos menekültekről tudósított Görögországban, és egy párat elkísért útjukon Ausztriába:

Évek óta fényképezek menekülteket, akik teljesen elgyengülten érkeznek a görög szigetekre. Gyakran láttam már olyan képeket, mint a halott fiúét a török strandon, amelyről most olyan hevesen vitáznak.

Ha valaki partra vetődik, gyakran mi újságírók és fényképészek vagyunk az első kapcsolata. Egy fiatal kétgyermekes szír nő Kos szigetén mondta nekem, hogy megöli magát, ha nem engedik a szárazföldre menő kompra. Ilyen esetekben az UNHCR embereihez fordulok, és megfenyegetem őket negatív reklámmal, ha nem segítenek rögtön. Egyébként sok kolléga tesz így.

Újra kezdődik minden elölről

De az egyéni sorsoknál a politikát találom még csüggesztőbbnek, mert szerintem csukva tarja a szemét. Minden megismétlődik, semmi sem változik. A táborokat, ahová most a magyar kormány internálja a menekülteket, már Görögországból ismerem. Az év elején kiszabadította a Tsipras-kormány az embereket ezekből a táborokból. Ez is hozzájárult a menekültárhoz, mely most a Balkánon megy keresztül.

Ismerem a határkerítések hatását is, már 2011-ben ott voltam a Török- és Görögország közti kerítésnél. Egy évig kinn tudja tartani egy ilyen szögesdrót a menekülteket. Aztán új utakat keresnek az embercsempészek Európába. És újra kezdődik minden elölről.”

„Bosszant a tudósítás Magyarországról”: Anna Frenyo, a Berlinben élő magyar újságíró, a német rádiónak tudósított a bicskei vasútállomásról, ahol a menekültek a múlt hét végén tiltakoztak az ellen, hogy befogadótáborba menjenek:

„Nagyon megható volt a helyzet Bicskén. A menekültek, akiket vonattal vittek oda, 24 óráig nem ettek vagy ittak. Nem akartak a táborba menni, hanem Németországba. A vonatra fogkrémmel írták rá, hogy „No Camp, No Hungary, Freedom”.

Elmélyedtem a helyzetben, és mindent felszívtam mint egy szivacs – én mint résztvevő-gondolkodó személy vagyok jelen a riportban, amit az SWR rádiónak készítettem. Ehhez az elbeszélési formához egy nagyon érzékeny szerkesztőség szükséges, amely pontosan érzékeli, hogy mit kellene elmesélni.

Segítőkész magyarok

Mindenki szubjektív. Ez azt is jelenti, hogy nyitottnak kell lenni arra, hogy egy témának többféle nézőpontja és perspektívája van. A német sajtóban szerintem hiányzik ez a kiegyensúlyozottság. A média nagyon korán Orbán Viktor személyére koncentrált, és őt okolták az eszkalációért. Pedig Magyarországon a káosz csak azután terjedt ki, hogy megjelent a félreérthető német jelentés, hogy minden szír menekültet szívesen látnak.

Keveset tudósítottak azokról a magyarokról is, akik a saját szegénységük ellenére segíteni szerettek volna. Budapesten egy idős emberrel beszéltem, aki az alacsony nyugdíjából tíz vonatjegyet vett, és elosztotta a menekülteknek.”

Az eredeti cikket összeállította: Sonja Volkmann-Schluck, Joanna Itzek, 2015. szept. 9.

 Langowski Judith

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több oknyomozó cikket olvasni a kormány menekültpolitikájáról, támogass minket!