Egy Facebook-posztnak indult, de roadmovie lett belőle. Kőszeg Ferenc menekültek társaságában kerekedett fel a fertődi Esterházy-kastélyhoz. Hogy miképpen kötött ki egy régi határállomásnál, az kiderül az alábbi írásból.

Műfaja hivatalos személyek számára: költői beszély

Egyébként: Napló és dicsekvés

A szombatot (szeptember 5-ét) eleve dolgosnak szántuk. Úgy terveztük, füvet nyírunk a Szentendrei szigeten lévő hétvégi házunk körül, összegereblyézzük a lehullott leveleket. A nap nem így alakult.

A terv egy pénteki vita nyomán kapott gellert. Osztrák menekültsegítők autós konvoj szervezésébe fogtak, hogy kimenekítsék Budapestről a pályaudvarok környékén, az utcán táborozó menekülőket. Kérdésükre válaszolva Nagy Boldizsár leírta, a hatályos törvények értelmében, aki segítséget nyújt ahhoz, hogy más, a jogszabályi rendelkezések megszegésével átlépje az államhatárt, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményt követ el. A nemzetközi jogász, aki eddig is számos meggyőző írásában bírálta a magyar kormánynak a nemzetközi és a hazai jogot egyaránt sértő menekültellenes gyűlöletpolitikáját, legalista megoldást javasolt. A menedékkérők menjenek be a befogadó állomásra, regisztráltassák magukat, s egyúttal követeljék mindazt, ami a hazai jogszabályok szerint is megilleti őket: napi háromszori étkezést, különleges elbánást a sérülékeny csoportok (gyerekek, kísérő nélküli kiskorúak, idősek, betegek, kínzás-áldozatok) részére.

Ha így járnak el, pillanatok alatt ki fog derülni, hogy a magyar állam képtelen kötelezettségei teljesítésére. Magamban hozzátettem: ez nemcsak a jelenlegi kormány vétke, hanem az egymást követő kormányoké, amelyek hol eltűrték, hol támogatták, hogy a menekültügyi-idegenrendészeti hatóságok „menekültpolitikája” arra épüljön, hogy a menedékkérők néhány napon belül eltűnnek az országból. Illetve, ha fogva tartották őket, akkor tűnjenek el, amikor lejárt az embertelen, értelmetlen és igen költséges bebörtönzésük.

Az idézett törvényhelyből az is kiderül, hogy a hatályos szabályok szerint szállás biztosítása a „jogellenesen Magyarországon tartózkodó” külföldieknek csak akkor bűncselekmény, ha a célja anyagi haszonszerzés. Vagyis Erdő Péter kijelentése, hogy a katolikus egyház bűncselekményt követne el, ha szállást adna a menekülőknek, nemcsak barbár, keresztényietlen, de arról is tanúskodik, hogy a bíboros nem nézetett utána a jogi helyzetnek, mielőtt nyilatkozott.

„Boldi, természetesen igazad van. De mit gondolsz a polgári engedetlenségről? Ha több száz autó megindulna menekülőkkel a határ felé. Főleg ha ismert emberek kocsijáról lenne szó. Csak nem indítanának embercsempészeti eljárást mindenki ellen. Főleg ha pénzt senki nem fogadna el, még benzinköltséget sem” – posztoltam a Facebookra pénteken kora délután. „Feri, ez túlmegy a kompetenciámon. Miután a kormány semmit sem csinál, amit racionálisnak tartanék, nem lepne meg egy teljesen irracionális reakció” – válaszolta Nagy Boldizsár. Majd leírta a fentebb ismertetett legalista megoldást. Ismét válaszoltam: „De mi van, ha az új szabályok szerint villámgyorsan meghozzák az elutasító döntést a menedékkérelem ügyében, plusz a kiutasító határozatot, és viszik őket a szerb határra? Ha gyalog vagy kocsin elindulnak Ausztria felé, talán kisebb a kockázat.”  

Délután más programom volt, néhány órára kiestem a menekültügyből, de amikor hazaértem, olvastam valamelyik internetes portálon, hogy hamarosan száz fővárosi busz indul menekülőkkel az osztrák határ felé. Ekkor már 1500 ember menetelt az autópályán, vagy mellette, Hegyeshalom irányába. A kormány gyűlöletkampánya is hozzájárult, hogy fellobbanjon az idegenellenesnek mondott magyar társadalom szolidaritása. Egyre többen mentek ki a pályaudvarokra, vittek takarót, ruhát, élelmiszert, gyógyszert, küldtek pénzt a segítő szervezeteknek. A Migration Aid és több más civil szervezet fantasztikus munkát végzett. Sokan vásárolnak online vasútjegyet, a vásárláskor kapott kódot elküldik a segítőknek, azok felveszik a jegyet, és odaadják a menekülteknek. Sok száz jegy került így a menekülők kezébe.

Mégis: az embercsempészet vádja komoly fenyegetés. De vajon megáll-e az embercsempészet gyanúja, ha kirándulásra invitáljuk a menedékkérőket? Újra leültem a számítógéphez, „eseményt” hirdettem meg a Facebookon. „Mutassuk meg szír és afgán vendégeinknek a fertődi Esterházy-kastélyt, hazánk egyik legszebb barokk műemlékét. Ha legalább 15 autó összegyűlik, délelőtt elindulunk. Aki csatlakozna, jelentkezzen!”  Alig fejezetem be a rövid felhívást, az utca felől dübörgését hallottam. Ez a zaj hajnali ötkor szokott felébreszteni, amikor a buszok az induló állomásukra robognak, a hajnal azonban még messze volt. A Ferenciek terén végtelennek tetsző oszlopban kék buszok hajtottak az Erzsébet híd felé, menekülők ültek bennük. Reggel az első hír Kovács Zoltán kormányszóvivő nyilatkozata volt, a kormány zavart kapkodásának újabb bizonyítéka. A buszozás egyszeri akció volt, mondta a szóvivő, többször nem ismétlődik meg.

A felhívást az Országismereti kirándulásra 120 Facebook-ismerősömnek küldtem szét, válasz alig érkezett. Ki kezdi a szombat reggelt a Facebook olvasásával? – vigasztaltam magam. Legalább 11-ig várnom kell.  A helyzet azonban alig javult. Kaptam ugyan néhány elismerő e-mailt, de többen azt írták, hogy más elfoglaltságuk, betegségük miatt, vagy gépkocsi híján a kiránduláson nem tudnak részt venni. Végül még az öt igennel válaszolóról is kiderült, hogy a válaszukkal csak a rokonszenvüket akarták kifejezni. Vitam et sangvinem, sed avenam non: Életünket és vérünket, de zabot nem adunk. Nagy dolog a történelem üzenete. Végül egyetlen barátom vállalkozott volna az útra, de ő az előző éjszakát Bicskén illetve Vámosszabadiban töltötte, a két menekülteket befogadó állomáson, felváltva győzködte a menekülteket meg a hatóságokat, majd szombat délutánra belázasodott.

Az egyik legtekintélyesebb jogvédő szervezet belső levelezésében vita bontakozott ki, hogy civilek ne vigyenek menekülteket a határra, egyrészt, mert a helyzet büntetőjogilag nem világos, másrészt megbízható információ szerint egy-két napon belül ismét indulnak vonatok a Keletiből Ausztria felé. Az egyik hozzászóló vitatta az előző véleményt: ha Ausztria és Németország beengedi a menekülőket, akkor a határátlépés nem jogellenes, tehát az embercsempészet törvényi tényállása nem valósul meg. A másik hozzászóló úgy vélte, nem helyes, ha civilek átveszik az állam feladatait. Mindenkinek igaza volt, csak az idő szaladt. A Fertődi kastély honlapját böngésztem, kinyomtattam a kastély-látogatásra vonatkozó információt. Majd ezt fogom lobogtatni, ha az autópályán a rendőrök őrizetbe akarnak venni.     

Már kettő felé járt az idő, megpróbáltam kapcsolatot keresni a Migration Aiddel, elvégre ők vannak a pályaudvarokon, ők látják át leginkább a helyzetet. Különben is az elmúlt hetekben, menekültügyben ők tetszettek a leghatékonyabb civil szervezetnek. Hamarosan kaptam is két telefonszámot, és az is kiderült, hogy az egyik szervező az irdatlan generációs különbség ellenére régi ismerősöm. A legjobbkor jelentkeztem, mondta, itt a Déli pályaudvaron várakozik egy szír család, a családtagok egy része elment az egyik korábbi transzporttal, a család itt ragadt felét kellene elvinni a határra: három felnőttet egy kisgyerekkel. Az sok, feleltem, mi a párommal ketten vagyunk, két felnőttet és egy gyereket tudunk elvinni. Azon vitatkozhatom a rendőrökkel, hogy amit csinálunk az embercsempészet-e, országismereti kirándulás vagy humanitárius segítség, de azon, hogy az ötszemélyes kocsiban nem ülhetnek hatan, nem lehet vitatkozni. A szervező kétségbe esett, a már kettészakított család maradékát nem lehet ismét kettészakítani. É., a párom felhívta egy kolléganőjét, az nem facebookozik, tehát a kirándulásról mit sem tud, de Orbán rendszerét éppen olyan szenvedélyesen utálja, ahogy huszonöt éve a Kádár-rendszert utálta. A számítás bevált, R. és a férje megígérte, hogy egy óra múlva a Délinél lesznek.

Közben felhívtam még egy bennfentes ismerősömet, ő egy még bennfentesebb ismerősét hívta fel. Azt a választ kaptuk, hogy induljunk el, de Hegyeshalomnál a határ le van zárva, menjünk inkább Sopron fele, ott át tudunk jutni. Az is jó gondoltam: nem a fertődi kastélyt, hanem a soproni tűztornyot akarjuk megmutatni a vendégeinknek. A pályaudvaron azonban a határon dolgozó civilekre hivatkozva azt tanácsolták, mégis maradjunk az autópályán, vigyük el a menekülőket a feltorlódott kocsisor végéig, onnan menjenek gyalog a határig. Ez nem hangzott valami bíztatóan, a házaspár kislánya úgy hároméves lehetett, az édesanyja pedig hatodik hónapos terhes. Damaszkuszból jöttek, egy hónapja vannak úton. A pályaudvaron rendőrök cirkáltak, piros sapka volt rajtuk, mint Damjanich hős vörössipkásain. Nem állítottak meg sem minket, sem a szíreket. Nem tudnak arról, hogy az országúton bárkit feltartóztattak volna, mondták a segítők. A rendőrök rendesek. A másik kocsiban a férj fivére ült, és két további szír fiatalember.

Ötkor indultunk el, átvergődtünk az autópálya bevezető szakaszát szűkítő útépítéseken, aztán gond nélkül jutottunk el Győrig. Itt az egyik benzinkútnál az előttünk haladó kocsi bevárt bennünket, a vendégeinknek csirkehúsos szendvicset vettünk, a kislánynak, minthogy tej nem volt, kakaót. Én, nem lévén moszlim, sonkás, tojásos szendvicset ettem. Torlódás nem volt, mint utóbb megtudtuk, időközben megnyitották a határt. Abban állapodtunk meg, hogy a határ előtti MOL-kútnál találkozunk újra, onnan már csak egy kilométer a határ, a menekülők gyalog mennek tovább. Hamarosan telefonált R., azt az információt kapták, hogy térjenek le az autópályáról, Hegyeshalom község felé, ott gond nélkül át lehet menni a határon.

A községben egy újabb csoporttal találkoztunk, Szlovákiából jöttek, szlovák vezetőjük egy szót sem tudott magyarul. Egy falubeli férfi megmutatta, merre menjünk tovább. Hamarosan elértünk e régi határállomáshoz, majd ott elbúcsúztunk utasainktól. El kellett volna kérni a nevüket, címüket, mondtam. Hátha az IS (Iszlám Állam – a szerk.) fogságába kerülök, lefejezés előtt talán hivatkozhatnék rájuk. É. legyintett: lehet, hogy feketelistán vannak az IS-nél, és akkor még rosszabb lesz. Igaza volt, a lefejezés nem a legrosszabb halálnem.

Néhány lépésnyit követtük a barátainkat. A civil segítők, akik közül többen vöröskeresztes láthatósági mellényt viseltek, vízzel kínáltak, de mondtuk, hogy egyelőre még nem vagyunk menekülők. A férfi, aki osztrák-német akcentussal beszélte az angolt, valamilyen tájékoztatót akart a kezünkbe nyomni. Németül kérdeztem meg tőle, jó irányba mennek-e a barátaink. Megnyugtatott, hogy pár lépésre innen várják őket az osztrák szervek, akik regisztrálják a belépőket. Nem, mondta, magyar rendőrök nincsenek sehol.

Hazafelé menet ismét találkoztunk a pihenőhelyen, kávéztunk, elbúcsúztunk. Fél 12-re értünk a szigeti házhoz. Minthogy másnapra vendéget vártunk, sejtettük, hogy a tervezett fűnyírásból semmi sem lesz.

A Ferenciek terén az aluljáróba ismét beköltöztek a hajléktalanok. A Városház utcában egy hajléktalan a kukában kotorászott. Nem örülök neki, hogy emberek hálnak az utcán, és a szemét közt keresnek ennivalót. De annak azért örülök, hogy kormányunknak az erőszakos handabandázása ellenére nem sikerül megrendszabályozni a valóságot. Ahogy Rákosiéknak sem sikerült téeszbe kényszeríteni a parasztságot, és engedelmességre szoktatni az országot. Pedig ők félmillió embert zárattak börtönbe, ütöttek és öltek.

1979-ben aláírtam a tiltakozást Václav Havel és társai bebörtönzése ellen, majd további aláírásokat gyűjtöttem. 1981-től részt vettem az első cenzúrázatlan folyóirat létrehozásában és szerkesztésében. 1990-ben jártam a benzingőz-mentes utcákat, és ujjongtam, hogy a taxisok nyomába szegődve az utca népe a közlekedés megbénításával tiltakozik a kormány hazudozása ellen. Ez mind polgári engedetlenség volt. Huszonöt évvel a parlamentáris demokrácia és a jogállam kikiáltása után ismét polgári engedetlenséggel kell tiltakozni a jogsértés, az embertelenség ellen. Ez rossz, nagyon rossz. De az, hogy hetvenhat évesen még mindig képes vagyok rá, lelkileg és fizikailag is, az jó, nagyon jó. Meg az is jó, hogy olyan társam van, akivel együtt vagyunk egy ilyen kalandban. Meg, hogy olyan barátaink vannak, akik nyomban készek velünk tartani.

Vasárnap este százhúsz osztrák autós segítette át a menekülőket Ausztriába. Osztrákok, magyarok fognak össze, hogy a szíreket, akiknek sikerült kimenekülni a szíriai pokolból, kimenekítsék a budapesti csapdából is.

Lehet, hogy Orbán őrült rendszere végül egy csöppet nemzetközibbé teszi a világunkat?