Örkény István Mikor van a háborúnak vége? című írása egy asszony tragikus történetén keresztül mutatja meg: a háború traumája évtizedekig tart. A nő még a hatvanas évek végén is hazavárja a világháborúban eltűnt fiát, lelki szenvedése soha nem érhet véget. De ha igaz az, hogy a valóságban a háborúk sokkal nagyobb (és hosszabb ideig ható) károkat okoznak, mint amit kezdetben a harcoló felek maguknak bevallanak, nem indokolt-e mindent elkövetni és akár kompromisszumokat is vállalni azért, hogy vége legyen a pusztításnak?
A 2025-ös év azt mutatja, hogy rettenetesen nehéz lezárni egy háborút, konkrétan azt, amelyik ritkán látható brutalitással zajlik tőlünk 1700 kilométer távolságra. Földrajzi értelemben ez egy európai háború, de kezdettől fogva csak globális kontextusban volt értelmezhető. Az Amerikai Egyesült Államoknak jelentős szerepe volt a kirobbantásában 2022 előtt, és most is az amerikaiak hozzáállásán múlik az európai háború és béke kérdése. Az évszázados minta folytatódni látszik.
A boszniai példa
Köztudomású, hogy az első és második világháború néven ismert európai háborúk lezárásában az Egyesült Államok fellépése döntő szerepet játszott. Mindkét esetben évekbe telt, míg Washingtonban rávették magukat arra, hogy átkeljenek az óceánon az európai béketeremtés érdekében. Az amerikaiak mindkét esetben megtalálták a maguk számítását (a beavatkozás rendre az USA globális szerepének felértékelésével járt), a semlegesség feladása a hadszíntéren és a politikában is fontos volt a tekintetben, hogy milyen gyorsan ér véget a háború, és milyen európai békerend alakul ki utána.
A nem túl távoli múltban is volt arra példa, hogy az Amerikai Egyesült Államok a béketeremtő, sőt békekikényszerítő szerepében lépett fel. Ez történt 1995-ben, a boszniai háború lezárásakor. Az amerikaiak az Ohio állambeli Daytonba kérették a három meghatározó politikust: Slobodan Milošević szerb, Franjo Tuđman horvát és Alija Izetbegović bosnyák elnököt. A szerb és a horvát vezetőknek fel kellett hagyniuk a Bosznia feldarabolását célzó törekvéseikkel, míg a bosnyák elnöknek le kellett mondania arról, hogy az exjugoszláv országot egy egységes (muszlim dominanciájú) nemzetállamként ismertesse el.
A boszniai háborúban 1992 és 1995 között több mint 2 millió embernek kellett elhagynia az otthonát, és 100 ezer ember halt meg. Minden harcoló fél elkövetett atrocitásokat, és nemrég az is kiderült, hogy olasz és más nyugati állampolgároknak egy „céllövő szafarit” szerveztek, hogy a Szarajevót körülvevő hegyekből az utcán közlekedő lakosságra lövöldözhessenek. A boszniai szerb fegyveres erők által elkövetett srebrenicai mészárlás volt az a fordulópont, amely után az amerikai diplomácia Richard Holbrooke külügyminiszter-helyettes vezetésével szintet lépett, és néhány hónap alatt kicsikarta a békemegállapodást.
Sok Dayton-megemlékezés elfelejtette megemlíteni, hogy az amerikai beavatkozás előtt volt négy próbálkozás is arra, hogy tárgyalások útján véget vessenek a harcoknak. Az Európai Közösség békekonferenciáján már 1992 februárjában beterjesztették a Carrington–Cutileiro béketervet. Ez esélyt adott a háború megelőzésére, de az amerikai nagykövettel (Warren Zimmermann) történt megbeszélés után a bosnyák elnök visszavonta az aláírását. Egy évvel később készült az ún. Vance–Owen béketerv, amit még 1993-ban az Owen–Stoltenberg terv követett. Az előbbit a boszniai szerbek, az utóbbit a bosnyákok utasították el. Ezt követte az amerikai-orosz-brit-francia-német „kontaktcsoport” béketerve 1994-ben.
Amerikai részről nem csak diplomáciai offenzíváról volt szó: a NATO szerepvállalása már 1992-93 folyamán jelentősnek volt mondható, míg 94-95-ben már döntő fontosságúvá vált. A harminc évvel ezelőtt Párizsban aláírt daytoni megállapodás azonban arra szolgáltat példát, hogy az USA kvázi-semleges pozícióba helyezkedése volt a béke megteremtésének feltétele a Balkánon. És bármennyire is rosszul néz ez ki most, egy hasonló folyamatot láthatunk a kelet-európai térségben.
Az Ukrajna-szindróma
A 2025-ös év alapképlete azt mutatta, hogy
az Egyesült Államok új vezetése az ukrajnai háború lezárására törekszik, míg az európai vezetők többsége a háború folytatásához keres megoldásokat.
Olvasóink az ukrajnai háborúval kapcsolatos híreinket, interjúinkat és elemzéseinket itt találja.
Az amerikai békekoncepciók egyre súlyosabb kompromisszumokat próbáltak Ukrajnára kényszeríteni, míg az európai vezetők közül sokan tovább hangoztatták a maximalista célokat (1991-es határok helyreállítása, a NATO-tagság joga, etno-nacionalista államépítés, jóvátétel Oroszországtól stb.).
Az „európai” maximalista álláspont támaszkodik arra a keretezésre, amely az ukrajnai háborút a jó és a rossz harcaként mutatja be, és miközben a határok sérthetetlenségét abszolutizálja, az emberi jogok egy részét (anyanyelvhasználat, vallásszabadság stb.) a háború szempontjából érdektelennek tekinti. Gyakran hallható az a nézet is, hogy amíg Oroszország Ukrajnában háborúzik, nem fog megtámadni másokat. A háború elnyújtására törekvő politikában azonban szerepet játszik az is, hogy a vélt európai érdekek védelmében nem uniós állampolgárok, hanem ukránok áldozzák fel magukat. Ezt nevezhetjük Ukrajna-szindrómának, ami az egykor ismert Vietnám-szindróma ellentéteként értelmezhető.
A Vietnám-szindróma fogalma a hatvanas évek végétől arra utalt, hogy az USA valódi stratégia nélkül ment bele saját hadseregével a vietnámi konfliktusba, és végül meghalt 57 ezer katonája, aminek az értelmét a kormányzat képtelen volt megmagyarázni. Közben viszont a televíziózás elterjedésének hatására, a háborús borzalom képeinek továbbításával az emberek minden korábbinál szélesebb köréhez jutottak el a vietnámi eseményekről szóló tudósítások. Az amerikaiak tömegei követelték a háború befejezését, később pedig a Vietnám-szindróma azt is jelentette, hogy az USA-nak nehéz volt olyan háborúkat indítania, amely amerikai katonák feláldozásának a kockázatával járt.
Vietnám nagy hatással volt azokra, akik ott szolgálatot teljesítettek: köztük volt nemcsak Holbrooke, de a később külügyminiszterségig emelkedő Colin Powell is. Utóbbi adta nevét az ún. Powell-doktrínához, amely szerint az USA csak olyan (végső) esetben vállaljon katonai beavatkozást, ha létfontosságú érdeke forog kockán, ha a célok egyértelműek és azokat a közvélemény is támogatja, és rendelkezik elképzeléssel arra nézvést, hogyan lép ki a konfliktusból. Az USA idővel túltette magát a Vietnám-szindrómán és a Powell-doktrínán, de mivel megint csak belefutott olyan gyászos kimenetelű akciókba, mint Irak vagy Afganisztán, érthető, ha az amerikaiak inkább proxy-háborúkat preferálnak, nem pedig olyat, amely a közvetlen részvételükkel zajlana.
Az Ukrajna-szindróma lényege, hogy egy más ország hadseregét tudják használni, és ezért a veszteség a brit, svéd, észt stb. lakosságnak nem okoz akkora megrázkódtatást. A hadjárat sikertelensége ellenére sem a kiszálláson gondolkodnak sokan, hanem például azon, hogy az ukránokkal leszállíttassák a besorozási korhatárt. Friedrich Mert kancellár pedig felszólította Zelenszkij elnököt, hogy tartsa otthon a fiatal férfiakat, mivel Ukrajnában van rájuk szükség, nem pedig Németországban.
A Vietnám- és az Ukrajna-szindrómák közötti alapvető különbség mellett hasonlóságokra is bukkanunk. Ilyen például, hogy mindkét esetben szerepet játszott a „dominóelmélet” a beavatkozás legitimálása érdekében (tehát hogy még nagyobb baj lesz, ha nem állítják meg az ellenséget). Mindkét esetben történt politikai beavatkozás is a korai békekötés kizárására: 1968 őszén Richard Nixon és Henry Kissinger együtt fúrták meg, hogy Lyndon Johnson lezárhassa a háborút, míg 2022 tavaszán Boris Johnson brit kormányfő avatkozott be azért, hogy az ukrán kormány a gyors kompromisszum helyett az elhúzódó háborút válassza – Oroszország lassú kivéreztetése érdekében.
Andor László szeptemberben, az alaszkai Trump–Putyin és a washingtoni Trump–Zelenszkij találkozó után részletesen elemezte az ukrajnai béke lehetőségét. Andor már 4 hónapja is arra figyelmeztetett, hogy „az Európai Uniónak mint közösségnek komoly önvizsgálatra van szüksége”.
Európa hibás kalkulációi
A hibás kalkulációk minden háborúban szerepet játszanak, és az ukrajnai háború ezeknek bőséges példatárává vált. A kezdeti időszakra (2022 tavaszára) visszatekintve azt látjuk, hogy minden szereplő elszámította magát. Az oroszok mindenképpen (hiszen azt gondolták, hogy a Krímhez hasonló gyors megoldást fognak elérni), de az amerikaiak is tévedtek, ha arra számítottak, hogy viszonylag könnyen el tudnak lépni ettől a konfliktustól, és könnyen átruházzák azt az európai „szövetségesekre”.
A legalapvetőbb félreértések azonban az EU vezetőitől származtak.
Az uniós politikusok részéről ostobaság volt azt hinni, hogy az USA elvi alapon támogatja a szabályokon alapuló nemzetközi rendért folytatott háborút.
Ez még Joe Biden idején sem volt így. Azt is hiba volt feltételezni, hogy a gazdasági szankciók néhány éven belül legyengíthetik Oroszországot, amely így képtelenné válna a háború folytatására. Az is félreértés volt, hogy a transzatlanti szövetség (sok magas jövedelmű ország tömörülése) katonai fölénnyel bír Oroszországgal szemben.
Hiba volt arra számítani, hogy a globális Dél rábeszélhető Oroszország elszigetelésére, és az sem volt tartható, hogy az európai közvélemény a végtelenségig elkötelezett maradjon a háború maximalista céljai mellett. Naivitás volt azt gondolni, hogy az európai vezetők rá tudják beszélni Trumpot a háborús erőfeszítések támogatására, miután arra kapott felhatalmazást az amerikai állampolgároktól, hogy szakítson Biden politikájával (beleértve a főbb külpolitikai kérdéseket is). Végül pedig nagy hiba volt azt gondolni, hogy a diplomácia kizárásával, pusztán háború útján célszerű kialakítani jövőbeli kapcsolatainkat a legnagyobb szomszédunkkal.
Az USA-UK-EU szövetség erős koalícióként indult 2022-ben, de nem adott átütő katonai támogatást Ukrajnának, amikor még volt ukrán „emberanyag”. Már nincs elég besorozható férfi, és a frissen frontra küldött sorkatonák közül sokan azonnal megadják magukat. Így nem lehet már nagyon sokáig háborúzni. Trump könnyebben lenyeli a békát, mert minden felelősséget ráken Joe Bidenre (és ebben most Putyin is segített neki). Az európaiaknak nehezebb elfogadni a stratégiai kudarcot.
Az európai vezetők egy ideje a „tartós és igazságos béke” jelszavát hangoztatják, de e mögött gyakorlatilag az orosz kapituláció víziója áll, és az a harctéri realitást tekintetbe véve nincs belátható közelségben.
Igazságosan, pláne jogszerűen ezt a konfliktust a közeli jövőben nem lehet lezárni, mert nincs hozzá erő. Ezt át kellett volna gondolni, amikor lemondtak a 2015-ös minszki egyezményről, aztán pedig az isztambuli megállapodás (2022 március) lehetőségéről is.
Ha pedig minden reális rendezési lehetőség igazságtalannak van feltüntetve, akkor felülkerekedik a halogató reflex, hiszen a lezárás elfogadása azonnal felkorbácsolhatja a sérelmi politizálást, a nacionalizmust és a revansizmust. Ukrajnán belül bűnbakkeresés kezdődhez, a fronton hősiesen harcolókat „cserben hagyó” politikusok felelősségre vonása. Hasonlóképp: előnytelen és igazságtalan feltételek melletti lezárás szembesítheti az EU-tagországok közvéleményét is az eddig követett stratégia kudarcával, de a majdani újjáépítés Európára háruló, tetemes költségeivel is.
A pénz a legkevesebb
Bár mind a háború, mind a majdani újjáépítés költségei folyamatosan nőnek, az elmúlt hónapok szóhasználatában az európai jelző már össze is csúszott a háború meghosszabbításának szándékával. De mely európaiakról van szó konkrétan? A jelző lefedi az uniós intézmények vezetőit, a tagországok egy részének (főleg északiak) kormányfőit, valamint az EU-n kívüli briteket, és olyan kisebb szereplőket, mint Norvégia. Közben számos EU-tagország óvatosabb, bár ez a vonakodás többnyire nem akadályozta a közös döntéshozatalt. Orbán Viktor, aki notóriusan ellenzi a legkülönbözőbb közös uniós megoldást bármiről is legyen szó, itt is az „európai állásponttal” szembehelyezkedő figuraként jelenik meg.
Érdekes módon az európaiaknak könnyebben ment, hogy az amerikai iránymutatást követték, amikor 2022-ben az a konfliktus vállalásáról szólt, mint 2025-ben, amikor az USA – Donald Trump visszatérése után – a háború befejezését kezdte szorgalmazni. Az EU-tagországoknak – önálló katonai erő híján – az maradt, hogy reagáljanak az amerikai kezdeményezésekre. Az európai mezőny az új helyzetben szakadni kezdett: kialakult a verbálisan elszántak tábora („Coalition of the Willing”), akik törekedtek arra, hogy az USA-t visszahozzák az Oroszország elleni háborúba, szemben a pragmatikus alkalmazkodókkal, akik elfogadnák, amit Washington diktál, már csak a háború költségeire való tekintettel is.
A 2025-ös év második felében ennek az erőfeszítésnek a kritikus feladata az ukrán állam további finanszírozásának megoldása volt. Az év őszén az Európai Bizottság azt találta ki, hogy a befagyasztott orosz vagyont megterhelve jóvátételi hitelt nyújt Ukrajnának, melyet csak akkor kell visszafizetni, amikor Oroszország megtéríti Ukrajna háborús kárait. A decemberi EU-csúcs előtti nyilatkozataiban Kaja Kallas főképviselő, az elkobzás szószólója úgy tett, mintha az EU gyakorlatilag a nemzetközi jogon kívülre helyezhetné Oroszországot, amelynek semmilyen esélye nem lenne jogorvoslatra a háború után. Valójában ezzel a döntéssel az EU saját magát helyezte volna a nemzetközi jogon kívülre – messzemenő következményekkel.
Ebben a kontextusban akár szó szerint is lehet érteni: egyes európai vezetők előre akartak inni a medve bőrére. A belga miniszterelnökre hárult a szerep, hogy elmagyarázza: a jóvátételi hitel azonnal kiváltotta volna Oroszország megtorló intézkedéseit (leginkább nyugati országok eszközeinek elkobzásával), és bizonytalanságba taszította volna az orosz vagyont is kezelő Euroclear pénzintézetet. Az elkobzás – még burkolt formában is – azt jelentette volna, hogy az európai bankrendszerbe vetett bizalom inog meg, és az euró számára megszűnik annak lehetősége, hogy nemzetközi tartalékvalutává váljon, és ezáltal Európa gazdasági súlyához mérhető pénzügyi hasznot hajtson a közösség számára.
Végül az Európai Tanács úgy döntött, hogy közös hitelfelvétellel finanszírozza, hogy Ukrajna folytatni tudja a háborút, de ebből az ügyletből Csehország, Szlovákia és Magyarország kimaradhat. Nehéz megjósolni, hogy mi fog történni a háborúban 2026 folyamán, de az európaiak most el tudják mondani, hogy Ukrajna védekezési képességének nem a pénzügyi támogatás fog határt szabni. Ha Ukrajna harcolni akar, az EU-kölcsönből fegyvert tud venni; ha tárgyalni akar, a pénzügyi keret mindenképpen javítani fogja az alkupozícióját.
Attól persze, hogy van pénz további két évre, nem biztos, hogy a háború még olyan sokáig el is fog húzódni. Ukrajna védekező képessége beleütközhet más korlátokba, legfőképpen, ha a mainál is nehezebb lesz pótolni a háborúban elesetteket vagy dezertáltakat. A kérdés tehát az, hogy az ukrán személyi állomány, vagy a huszadjára is megszankcionált orosz gazdaság roppan meg hamarabb. Ki melyiket gondolja valószínűbbnek e kettő közül, aszerint fogalmazza meg a háború lezárásához fűződő várakozásait.
