Az Egyesült Államok haditengerészeti blokád alá vonta Venezuelát, ami így nem tud szabadon kőolajat és más kereskedelmi cikkeket szállítani a Karibi-térségben. Noha hagyományosan a „drogkereskedelem elleni fellépés” volt a fügefalevél az amerikai agresszió előtt, Donald Trump immár nyíltan kijelentette, a venezuelai olaj „a miénk volt, a miénk, és vissza kell szereznünk.” Az amerikai elnök ezzel direkt módon, és immár a nemzetközi joggal köszönőviszonyban sem lévő stílusban szögezte le, a háború Nicolás Maduro venezuelai elnök megbuktatására lényegében már kezdetét vette.

Sokan azt várták, hogy Donald Trump szerda este formálisan is megindítja a Venezuela elleni szárazföldi offenzívát, de ez nem következett be, az elnök végül nem beszélt Venezueláról, egy kisebb kortesbeszédet mondott kül-, bel- és gazdaságpolitikája mellett.

A valóság az, hogy nem kell külön hadat üzenni azok között a körülmények között, ahol most az amerikai-venezuelai viszony tart. Az USA több mint negyvenezer tengerészt, tengerészgyalogost és hadihajót sorakoztatott fel Puerto Ricóban, közvetlenül a latin-amerikai ország partjainál. Kedden reggel pedig, az elnök által bejelentett „részleges blokáddal” az amerikai haditengerészet megkezdte a Venezuela elleni tényleges katonai beavatkozást. 

Ez természetesen nem előzmények nélkül következett be: Trump korábban utasításba adta a haditengerészetnek, hogy fogjanak el egy venezuelai olajtankerhajót nemzetközi vizeken, ami a nemzetközi jog szerint már eleve kalózkodásnak számított.

Ráadásul az elnök – immár jól ismert erőfitogtató politikája jegyében – kijelentette azt is: az eredetileg Kubának és Kínának szállított olajat „megtartjuk.” A Venezuela köré összegyűjtött amerikai haderő korábban összesen 95 embert gyilkolt meg 25 dróntámadással a „drogkereskedők megállítására” hivatkozva. A támadásokat azonban számos nemzetközi jogi szakértő kritizálta, mondván, az USA-nak nem lett volna joga azokat végrehajtani.

A kedden elrendelt „részleges blokád” pedig azt jelenti, hogy a már korábban szankcionált venezuelai olajszállító hajókat ugyancsak nemeztközi vizeken, a Karibi-térségben ezentúl az USA haditengerészete igyekszik minden esetben megállítani és elrabolni.

Egy ilyen blokád a 17. század óta mindenhol egyet jelent az informális hadüzenettel, és szinte minden esetben a háború előszobájának tekinthető, ahonnan visszafordulni már nem igen lehet.

Az Egyesült Államok viszont nem csupán az olaj miatt szeretné immár 2002 óta folytonosan megbuktatni az 1998 óta az országban uralkodó „bolivári-népi” rezsimet. A Hugo Chávez utódjaként fellépő Nicolás Maduro valójában nem diktátor-jellege miatt zavarja Washingtont (hiszen ezen az alapon támadhatná szövetségeseit, Szaúd-Arábiát vagy Azerbajdzsánt is), hanem amiatt, hogy a latin-amerikai ország rezsimje úgy akar hatalmon maradni, hogy szövetkezik az USA ellenlábasaival.

Ez már Chávez idején is látványos volt. A nemzetközi szolidaritás jegyében akkoriban Venezuela áron alul biztosított kőolajat Fidel Castro Kubájának, kapcsolatokat épített ki a később az USA ellen forduló Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, a 2000-es évek végétől pedig a másik fő versenytárs, a kommunista Kína felé is nyitottak.

A hidegháborús feszültségek növekedése 2022 és az orosz-ukrán háború után, valamint a gázai krízist követően eljutott odáig, hogy Venezuela 2024-től fokozottabb mértékben összefogott az iráni iszlám rezsimmel is, jelenleg pedig hiteles információk szerint az iráni Forradalmi Gárda még fegyverkereskedelmet is fenntart Venezuela területén. Sőt, Caracas az Iránnal ugyancsak jóban lévő libanoni Hezbollah fegyveres felkelőit is segítheti.

Minderre azután került sor, hogy az első Trump-kormány 2017 után fokozott mértékben növelte a Venezuelára mért nemzetközi szankciók mértékét, olyannyira, hogy az már-már gazdasági összeomlással fenyegetett. Eközben igyekezett az ország tisztának éppen nem mondható választásai körül is érvényesíteni a befolyását. Az USA előbb Juan Guaidót, majd Edmundo Gonzálezt támogatta Maduro ellen az elnökválasztásokon, és a kihirdetett vereségük után tömegmozgalmakat is szervezett az országban a rendszer megbuktatására. Újabban jelentős amerikai és NATO-befolyás érvényesült a Nobel-békedíj kiosztásánál is, amikor egy másik Amerika-párti vezető venezuelai politikusnak, a radikális piacpárti María Corina Machadónak ítélték oda a díjat. Machado köré az üldözött demokrata glóriáját vonták azok a sajtótörténetek, amelyek szerint csak álruhában, álnéven jutott ki hazájából a norvégiai Oslóba, hogy a díjat át tudja venni.

Azt viszont kevésbé hangsúlyozta a sajtó, hogy Machado októberben egy összamerikai konferencián már lényegében odaígérte Venezuela nyersanyagkincsét, sőt, tulajdonképpen egész gazdaságát a tőkeerős amerikai befektetőknek.

Ugyanakkor a latin-amerikai államok egy része már a részleges tengeri blokádot sem nyelte le. Claudia Sheinbaum mexikói elnök például leszögezte, az adott helyzetben az amerikai beavatkozás Venezuela belügyeibe elfogadhatatlan, és ők minden eszközzel utóbbi mellett állnak ki.

Hasonlóan érvelt egy másik demokratikusan megválasztott dél-amerikai baloldali vezető is. Kolumbia elnöke, Gustavo Petro egyenesen kijelentette, a súlyos és minden nemzetközi szabályra fittyet hányó Trump-i agresszióra történelmi tettel kellene válaszolniuk: felkérte Madurót, hogy Venezuela és Kolumbia állítsa helyre a spanyol gyarmatosítás után megalakult, Simón Bolivar eredeti elképzeléseihez hű Nagy-Kolumbiát. Nagy-Kolumbia a spanyol gyarmati területeken végbement liberális forradalom és függetlenségi harc után 1819 és 1831 között létezett a mai Kolumbia, Venezuela, Ecuador és Panama területén. Az államalakulat manapság már éppen elég ütőképes állam lehetne az amerikaiak ellenében a kontinensen. Maduro maga elvben még támogatását is fejezte ki az ötlet iránt, kétséges azonban, hogy a hangzatos kijelentéseket kedvelő Petro mindezt a kolumbiai törvényhozáson is át tudná-e vinni, ha egyáltalán komolyan gondolta.

Nagy-Kolumbia felemlegetése inkább súlyos diplomáciai üzenet lehet az USA-nak: amennyiben ragaszkodik ahhoz, hogy Argentínához vagy legutóbb Chiléhez hasonlóan a helyi szélsőjobboldal hatalomra jutása után velük szövetkezik azért, hogy a latin-amerikai szuverenista baloldalt elnyomja, ők is gondolkodhatnak nagyobb léptékben a folyamatot megállítandó.