Az orosz–ukrán háború már több mint három éve tart. Ez idő alatt az ukránok elszántan álltak ellen az agressziónak. Az erejük azonban egyre fogytán. A svájci Reportagen magazin újságírója, Sura Burtyin két hónapot töltött Ukrajnában, járt Kijevben és a Don-medencében, ahol folyamatosan beszélgetett az emberekkel. Megfigyelései szerint az elmúlt években jelentősen megváltozott a hangulat az országban. Sokan rettegnek a lehetséges mozgósítástól, és bujkálnak a katonai járőrök elől. A fronton nincs elég katona, a frontvonalban lévőket hónapokon keresztül nincs ki leváltsa. A dezertálás mindennapossá vált. A sebesültek kimenekítése nehéz, túlélési esélyeik alacsonyak – ebben nagy szerepe van a drónoknak, amelyek a gyalogságot sokkal hatékonyabban gyilkolják, mint a régi fegyverek.

Az orosz invázió alatt a pilóta nélküli repülő eszközök a csatatér fő fegyverévé váltak. Oroszországban és Ukrajnában minden nap közzétesznek videókat drónokról, ahogy azok megsemmisítik az ellenséges haditechnikát vagy a gyalogságot. A gyalogság hangját viszont ritkán halljuk. Az alábbi történetek az övék: sérülésekről, betegségekről, egyenlőtlenségről és az ellenséggel való viszonyról szólnak, valamint arról, hogyan változtatták a drónok az embereket vakondokká. Súlyos elbeszélések ezek, tele fájdalommal, tehetetlenséggel és kétségbeeséssel. A személy- és helységneveket megváltoztattuk.

A cikk sok káromkodást tartalmaz, a megszólalásokat nem finomítottuk.^[1]

Busz

A „Hospitálisok” önkéntes zászlóaljának evakuációs buszában, az „Osztrákban” vagyunk. A busz egy út során hat súlyosan sérültet és néhány tucat könnyebben sebesültet tud szállítani. Most egy falusi kórházból Dnyipro város kórházaiba visszük őket, ez az evakuáció harmadik szakasza.

Az evakuáció első szakaszában a katonák kihordják a sebesültet az evakuációs pontra – oda, ahová már el tud jutni egy jármű. Általában páncélozott járműről van szó, ami elviszi a sebesültet egy stabilizációs állomásra – ez lehet egy pince, ami tíz kilométerre van a frontvonaltól (a „nullától”), vagy lehet egy falusi kórház, ahol a katonai mentőorvosok megpróbálják stabilizálni a sebesültet és csillapítani a fájdalmát. A sérültevakuáció (casevac) a második szakasz. Ha a sebesült életét sikerült megmenteni, akkor egy komolyabb kórházba szállítják – ez utóbbi az orvosi evakuáció (medevac).

Az „Osztrák” csak egy a Donbasz utain közlekedő számtalan evakuációs jármű közül, a többitől mindössze méretében különbözik: ez a legnagyobb, nyolcfős legénységgel.

A járni tudó sebesültek fázósan botorkálnak elő a kórházból, és zsúfolódnak a buszba. Mindegyikük markában egy „100-as űrlap” – egy kissé elmosódott papírlap a sebesülésről. Elveszettnek, hajótörötteknek tűnnek. A legénység parancsnoka magabiztos hangon segít nekik eligazodni:

– Na, fiúk, akkor most felolvasom a neveket, ha eltévesztem a kiejtést, bocsánat. Szálljatok fel, üljetek oda, ahova akartok. Lányok, van még hely hátul?… Burjak?
– Jelen…
– Liszovszkij?
– Jelen…
– Honcsaruk?
– Jelen…
– Danyilov?
– Jelen…
– Mindenkinek megvan a „százasa”? Fiúk, zsúfolódjunk be!

A fekvőbetegeket a hátsó ajtónál emelik be, többségüknek а lába szakadt le.

A buszon azonnal szembetűnik, hogy minden arc vidéki – szürke, ráncos, borotválatlan.

Ez a gyalogság, egyszerű bácsikák, „falusiak”, ahogy itt hívják őket. Mind negyven felett, olcsó, zsákszerű egyenruhában, abban, amit még a katonai egységben osztottak ki.

A felük falvakból érkezett, a másik felük a városi munkásosztályból: kőművesek, burkolók, gázszerelők, villanyszerelők, hasonlók. Ez a kimerült, szürke tömeg himbálózik a fekvőhelyeken, miközben az „Osztrák” őrült tempóban száguld a fronttól elfelé.

Három utazáson vettem részt az „Osztrákon”, ami során egy tucat katonával beszélgettem. Történeteiket a diktafon őrzi, arcuk viszont összemosódott. Néhányukat a civil életükről is kérdeztem, de összességében itt nem a személyük az igazán lényeges.

Semmi érdekes

– Áhh… Nincs mit mesélni – mondja egy végtelenül kifacsart ember, festő-mázoló. – Tizenkét nap pokol, tizenkét nap rettegés, minden összefolyik, egyetlen hosszú nap, mindenkinek agyrázkódása van, az ember már nem is eszik. De bármennyire is félsz, dolgozni kell, különben a társaid bánják. Folyton álcázod az SPG-t [önjáró löveget], de nem szabad túl gyorsan csinálni, különben a drónos észreveszi a változtatásokat, és akkor lebukunk.

A volt festő-mázoló arra utal, hogy bármilyen feltűnő változás a tájban magára vonja a felderítő drón figyelmét, és a pozíciót bombázni fogják.

– Szürkén [szürkületben] kirohansz, keresel valami rácsot a faluban, hogy ne repüljön be a fepeveska [FPV drón, first person view drón]. A doboz [Páncélozott Szállító Harcjármű, BTR] nem tud bejönni, hogy ledobja az utánpótlást – mászkálsz, keresed az otthagyott lövészárok-gyertyákat. Nézed, ki van száz méterre tőled, mert senki sem tud infót adni. A sajátjaink majdnem agyonlőttek minket – megláttam, hogy ott vannak, ordítom: „Veled vagyok, veled vagyok, ukrán vagyok!” Befutok – és egy automata fegyver csöve van a homlokomnak szegezve, remeg a keze, a szeme meg ilyen…

Az élelmiszer- és felszerelésszállítás a BTR-rel borzalmasan nehézzé vált. Elhagyni a bunkert veszélyes, ezért még a szomszédjaidat sem ismered. Mivel az emberek, mint a patkányok, a járataikban bújnak meg, egyre nagyobb a káosz.

– A bajtársaim agyrázkódást szenvedtek – folytatja a festő. – Én voltam az egyetlen, aki hallott, kijártam, figyeltem. De még én is csak egy füllel – a gyógyulásra hagyott idő nagyon rövid. A komámnak agyrázkódása volt, egy füllel egyáltalán nem hallott, a másikkal meg 30%-nyit. Tíz napig kezelték, aztán visszaküldték. Kiment az állásra, nem hallotta meg az ellenség közeledtét, és lelőtték. Nem velem kellene dumálnia – keressen meg valami századparancsnokot vagy legalább egy szakaszvezetőt…

A katona úgy véli, semmi újat nem mondott nekem.

– Nincs ott semmi érdekes – mondja komoran egy másik katona (civilként lakásfelújító, bolti őr, a Csernyihivi területről). – Beterítettek minket „szkid”-еkkel [drónról célzottan ledobott gránát, akna vagy gyújtóbomba], még emlékezni sem akarok rá.

A drónok rajzottak, mint méhek a kaptárban – egyik a másik után, egyik a másik után, hullatták és hullatták a robbanóanyagot, ki se dughatod az orrod. Mindenhol száloptikai kábelek lógnak.

Odarepül, és a földdel teszi egyenlővé ezeket a bunkereket. Odarepül, becsapódik – utána rögtön jön a következő. Nincs idő még arra sem, hogy zsákokkal legalább a lyukakat betömd. És újat sem tudsz ásni, mert tisztán látható vagy, rögtön célba vesznek. Csak ködben, esőben, szürkében tudsz magadnak egy kis gödröt ásni. Nagy probléma az aknavetőkkel, a puskaporral, hogy a lövedékek nem repülnek ki rendesen. Az amerikai gránátvetőnél a csövön belül robbannak, én magam is láttam két ilyen esetet. Nagyon rossz az evakuációs műszaki felszerelés állapota, folyton elromlik, nincs alkatrész. Még az étel- és lőszerszállítás is rémálom: régen egy jármű volt egy állásra, most egy háromra.

Régen hetente váltottuk egymást, most ha kijöttél, akkor ennyi. Szeptember óta ülünk itt, nincs váltás, nincs ember, nincs motiváció.

A pasas ki van akadva, látszik, hogy milliószor átgondolta már mindezt.

A „hospitálisok” egész úton a katonák között szaladgálnak, gyorsan, mint a matrózok a hajón, és valamilyen beavatkozásokat végeznek.

– Kuscsev! Van itt Kuscsev?
– Rendben, ki szerzett magának katétert?
– Mekkora fájdalmai vannak egy tízes skálán? Kb. tíz, komolyan? Nem adtak önnek fájdalomcsillapítót?
– Mi a vezetékneve, Szemjonov? Magának feküdni vagy ülni jobb? Lefektethetjük.
– Filippov? Milyen holmijai voltak?
– Egy piros csomag, a nevemmel…
– Önnek van visszere? Aljona, nézz már ide, kérlek.
– Minden fekvőbeteg a 25-ösbe?

A lányok kapcsolatba lépnek a kórházakkal, válogatják a sebesülteket, és felírják mindegyiknek a kezére annak a kórháznak a számát, ahova szállítani kell őket. Egy sérült karú gyalogos bácsi és az egyik hospitális rájönnek, hogy mindkettőjük hívójele „Keresztapa”, és annyira örülnek ennek, mintha rokonra találtak volna. Hallom, ahogy az egyik katona a másiknak mondja: «Soha sehol nem láttam még ilyen szolgáltatást, ilyen bánásmódot. Ez az első alkalom…»

Baba Jaga és a nyolcszárnyú vámpír

– Nem gondoltam volna, hogy öregkoromban Baba Jagától fogok félni.^[2] Úgy zümmög feletted, mint nyolc „Sahid” drón, és olyat durran, hogy a földön fekve is felugrasz tőle.

A hagyományos, több gránátot ledobó drónok mellett megjelentek a „Baba Jaga” és a „Vámpír” típusok is, amelyek akár 20 kilogrammnyi robbanóanyagot is képesek szállítani. Ez a szerkezet egy átalakított mezőgazdasági drón, amely előre megadott pályán repül, így kevésbé sebezhető, ha elektronikus zavarásról (REH) van szó. A felderítő drón a „Baba Jagát” a bunkerhez irányítja, ahol az aztán „szétszedi” a fedezéket.

– Kemény cucc, egy ház két emeletét egyszerre dönti le. Olyan hangja van, mint egy repülőgépnek. Nekik meg [az oroszoknak] ott a „Vámpír”, a nyolcszárnyas – az ő hangjuk némileg különbözik…

Egy bunkert egy tucatnyi „szkid” segítségével lehet „szétszedni”.

– A felderítő a fedezék felett lebeg – magyarázza Tarasz, harci mentőorvos barátom –, és a drónok körbe-körbe repülnek, körhintaszerűen, a bejáratra dobálva a gránátokat. Bent mindenki agyrázkódást szenved, megsüketül. A drónok ki akarják őket füstölni, porig rombolni az egészet.

– A buzeránsok tegnap megpróbáltak támadni, de visszavertük őket – mondja egy sebesült. – Aztán bedühödtek, elkezdtek bombázni, szétverték a fedezékünket, csak három gerenda maradt felettünk. A rádión keresztül meg azt kiabálták: „Kitartás, fedezékbe!” „Hova?!” „A zsákokhoz, ott van egy halom!” „Felejtsd el, azt is szétröpítették!” De a buzeráns balfaszok nem a lyukakon keresztül dobták be a további robbanóanyagot, hanem továbbra is a fedezék tetejét bombázták. Hat órát voltunk ott bent, én már nem is emlékszem, elájultam. Azóta sem aludtam, aludnék, de nagyon fáj, szétrepedt a dobhártyám…

– Nálunk öt centis rés volt a gerendák között, és egy buzeráns drón harminc méterről pont ebbe a résbe dobott egy gránátot, szétporladt az egész. Volt infónk, hogy valami profi drónos csapat érkezett hozzájuk. Ez délután háromkor történt, amint szürkülni kezdett, visszapakoltuk a gerendákat, feltömtük zsákokkal.

Gyakran gyújtóbombákkal égetik ki a bunkereket:

– Magnézium gyújtót dobnak le, az mindent átéget. Csak földdel lehet eloltani, ami teljesen elzárja az oxigéntől.

– A fepeveskákra [FPV drónok] gyújtóanyagot tesznek, hátul meg gyújtószerkezetet. A drón pörög és olyan, mint a napalm, körben mindent felgyújt.

– Minket gázzal mérgeztek meg – mondja halkan egy erősen duzzadt arcú fekvő sebesült. – Parancsot kaptunk, hogy rohamozzuk meg a falut, de a buzeránsok észrevettek, szkideket küldtek – és szó szerint öt másodperc múlva mindenki fuldokolni kezdett. Ráadásul a mieink is lőttek ránk… Nem tudok beszélni, bocsánat…

– Igen, volt már egy srác, aki azt mondta, felrobbant a gránát – erősíti meg egy hospitális. – Lélegzett, nem köhögött. De amikor a stabilizációs állomásra ért, pár óra múlva meghalt, kiégett a tüdeje, senki sem értette, hogyan lélegzett addig.

– Mindenfélét dobálnak: „bunkergyertyát”, amin felül karton és viasz, alul meg fél gyertyányi TNT van – megtalálod a lövészárokban, beviszed a lőrésbe, hogy melegedhess, meggyújtod a kanócot. Aztán ott vannak a powerbankek: bedugod a töltőbe – rövidzárlat, detonátor. Meg a műanyag aknák, amiket még baszki aknakereső sem talál meg.

A Terminátor egy jövőbe látó film: a drónok irtják az embereket, a buzeránsok már csak a maradékot takarítják el utána.

Az elmúlt két évben a drónok elleni védelem fő eszköze az elektronikus zavaróberendezés (REH) volt – rádiófrekvenciás blokkolók. Ezek vagy nagy hatótávolságú terepállomások, amelyek több kilométert fednek le, vagy hordozható járművédelmi rendszerek, esetleg kevésbé hatékony lövészárok-változatok. De egy éve az oroszoknál optikai szálas drónok jelentek meg, amelyek teljesen immunisak az REH-ra. A drón mögött vékony optikai szál fut, amelyen zavartalanul terjed a jel.

– Az út mellé állítják – magyarázza nekem egy izmos, szakállas rohamosztagos. – Be van kapcsolva a kamerája, és így akár napokon át várhat ott, de ha meglát egy járművet, felszáll és támad. Viszont nem olyan gyors – 100 km/h-val már le lehet hagyni. A leszállásnál pedig könnyen elveszíti az irányt, mert nehezen végez hirtelen manővereket.

– Egy drónt géppisztollyal lelőni nehéz, az FPV-t pedig szinte lehetetlen. Vicces, de az egyetlen fegyver, ami hatásos ellenük, a vadászpuska, sörétes tölténnyel. Minden padláson rohadó, öreg Berdankát a frontra küldtek – de így is kevés van belőlük.

— Néha arrébb hajtok a pozíciótól, felülök a platóra, figyelem, mi repül a környéken, és baszatom – mondja a rohamosztagos. – De az FPV-t csak egy ügyes, gyors vadász tudja lelőni, gyakorolni kell. A gyalogság meg fél beléjük lőni, mert ha egy helyben ülnek, észreveszik őket – és akkor még erősebben visszabasznak nekik. Itt az a kérdés, hogy csak élni akarsz, vagy tennél is valamit…

„Felém jönnek”

– Látod azt a srácot? – kérdezi a rohamosztagos, miközben egy összeégett orrú és ajkú, törött lábú férfira mutat, ahogy a buszba szállunk. – Meggyújtották őket, a harmadik emeletről ugráltak ki, összetörték a lábukat. Én húztam ki őt onnan.

– Gyújtóbomba? – kérdezem a férfitől.

– Nem, csak simán felgyújtották – válaszolta mogorván. – Jöttek a rabok, rohamoztak, mi heten voltunk, ők meg, baszd meg, harmincan. A harmadik emeletre szorítottak fel minket, aztán csak úgy felgyújtották. A padló meg minden – tiszta fa. Rádióztam segítségért, azt mondták: „Az FPV-k rajban járnak, nem fognak átjutni, csak feleslegesen veszítenénk embereket.”

Kijutottunk, nem is tudom, milyen csoda folytán, mert teljesen körbevettek. Az utolsó srác élve megégett. Érted, erről nem szokás beszélni.

Később egy másik evakuáló sofőr megmutatja a telefonján egy sebesült képét, akit nemrég rakott be a kocsijába. A hordágyon egy meztelen férfi fekszik, a teste úgy meg van perzselve, mint egy nyárson sült malac, a nemi szerve pedig teljesen összeégett. Nem tudom, felfogják-e azok, akik másokat háborúba küldenek, hogy mit is tesznek pontosan.

A legtöbb katona a Pokrovszk közelében fekvő falvakban sebesült meg.

– Minden lapos, kis falvak és rengeteg mező. A buzeránsok meg csak jönnek és jönnek tömegével a földeken, erdősávokon át, a holttesteken át, felegyenesedve, le sem hajolnak, és ordítanak. A kiáltásaikkal el is árulják magukat. Az egyiknek rozsdás, használhatatlan a géppisztolya, a másiknak meg nincs is megtöltve. Frontálisan támadnak – kapnak is tőlünk, de kitartanak, keresik a gyenge pontot. Egyszerűen többen vannak, mi meg kevesebben. És drónból is öt-tízszer több van nekik.

– Reggel tíztől délután négyig nyomulnak. Motorokkal jönnek az erdősávba – minden motoron három ember: a sofőr és két rohamosztagos.

– A buzeránsok csak jönnek és jönnek – hajnalban, este, néha nappal, éjszaka, kettesével-hármasával, itt és ott. Mennyi elhullott már! Belépsz az erdősávba – húsz, harminc holttest! A járműveket meg egyszerűen megsemmisítik, csak égnek-égnek-égnek.

– Rádiózzuk, hogy jönnek, megadjuk a koordinátákat, az irányszöget, a kurva életbe, a koszinuszt meg a szinuszt… – „Vettem.” „Akkor baszd már szét valamivel!” „Nincs mivel.” Nálunk meg van egy géppuska meg RPG, de hát egy kilométert nem érek át vele, olyan, mintha tenyérrel próbálnál a picsába csapkodni.

– Na nem, nálunk már nem „húsrohammal” jönnek. Jó a taktikájuk: drónokkal meg aknavetővel egyszerre baszatják, úgy bombáznak, hogy a fejedet nem tudod felemelni. Lekapcsoltak egy tankot meg egy Bradley-t. Szétbasznak mindent, aztán csak bevonulnak, és megtisztítják a területet.

– Odarepül a drón, ledob egy aknát, leszakítja a tetőt – meséli egy leszakított lábfejű fűtésszerelő. – Felülről nézve már nem ház van, csak egy kis négyzet, nincs hová bújni. Aztán a másik ledob egy gyújtót, és a ház lángra kap. Egy, kettő, aztán a második utca is – az egész falu lángokban áll, és elkezdődik a harc a romokért. Próbáltunk visszajutni a sajátjainkhoz, de a fepeveska a lábamhoz vágódott, kézen futva másztam az ágak között – mondja váratlanul ironikusan a pasas, mintha ez csak valami kaland lenne.

– Ez a háború utolsó szakasza, itt már minden eldől, nálunk választások lesznek, aztán az új hatalom majd meséli, milyen rosszak ezek, vidám lesz…

Mindenki arról beszél, hogy az oroszok lehallgatják az ukrán rádióforgalmat. Nem tudom, hogy működik ez, és van-e fordított irányban is, de a gyalogság úgy érzi magát, mintha üldöznék őket.

– Fecsegnek, mint a kurvák a rádióba: „Most jön az evakuáció a pontra.” És közben adják a koordinátákat, aztán meg csodálkoznak, amikor tűz alá kerülnek.

– Befogják a rádióforgalmunkat. Elfogtunk egy buzeránst – ő felsorolta az összes hívójelünket, az őrségváltások idejét. Náluk is vannak értelmes emberek.

Csevegés

Miközben egy sebesülttel beszélgettem, a diktafon véletlenül felvette társaik fecsegését. A férfiak a buszon most látják egymást először, és megosztják benyomásaikat – ezekből a szókimondó megjegyzésekből kirajzolódik a frontvonal valósága.

– Fájdalomcsillapítót kaptam, de amikor bekötözték a sebeimet, azt hittem, beledöglök.

– Nyolcvan „szkid” egy nap alatt, teljesen szétkapták az állásunkat. És rohamoztak öt-hat óránként, motivált alakok…

– Akkor még nem járkáltak drónok, ki lehetett még menni normálisan, üldögélni az erdősávban.

– Az optikai szálas drónosok nem tudnak hirtelen fordulni.

– Sörétes tölténnyel nyugodtan le lehet lőni, mint a kacsát.

– Először benzines gyújtókat szórtak szét, aztán gránátokat, hogy lángra lobbanjon – aztán jött a roham. Én meg csak mondtam: „Vigyetek ki minket, nem éljük túl!”

– Van, hogy Pepsi üvegeket dobálnak, vagy ilyesmit.

– Szirmokkal [gyalogsági aknák] szórnak meg minket…

– A lábam a csizmáig leszakadt, baszd meg.

– Rengeteg a 200-as, 300-as, amikor váltás van. Amikor a brigád itt állomásozott, ismerték az összes utat, de most átdobták őket egy másik frontszakaszra.

– Baromfiüzemben dolgoztam főmérnökként.

– Én meg 15 éven át gyerekkocsikat gyártottam, amikbe be lehet ülni.

– Ezek a száraz harci élelmiszercsomagok? Hagyjuk már, inkább éhezek! Ma, öt nap után, végre sikerült szarnom. Olyan szartömlő jött ki, azt hittem, szülök.

– Ehhez a rohadt elektronikus zavaróhoz generátor kell, meg benzin, de hát nem hozhatsz egy egész tartályt.

– A buzeránsok épp rakodtak kifelé, hogy rohamozzanak, és a mi FPV-nk egyenesen a páncélozott autó belsejébe repült. Senkinek sem volt esélye!

– Van ott egy erdőség, szürke zóna, se a miénk, se az övék, és a picsába, tele van aknával. Oda se ők, se mi nem merészkedünk. Minden nap hallani, ahogy valami állat felrobban.

– Az agyrázkódásomat nem kezelték. Visszautasítottam, mert a cimborámat visszadobták a nullára [frontra]. Azt mondtam: „Nem, egyedül nem engedem, én is megyek vele.”

– „Hol a géppisztolya és a sisakja?” Mit képzelnek, hogy szilánkokkal a lábamban cipeljem a fegyvert? Baszódjanak meg!

– Igazából, baszd meg, mi vagyunk a töltelék. Egyszerűen nincs ember!

– Mindenkit, a távírókat, a műszakiakat, a logisztikát – mindenkit a gyalogság erősítésére küldenek.

– Egy srác feküdt előttünk a hordágyon. A monitoron még hullámzott a vonal, de ahogy beértünk Dnyipróba – már csak egy egyenes volt.

– 2-3 havonta minden megváltozik. A fizetésünkből levontak, vettek elektronikus zavarókat másfél millióért, most meg semmit sem érnek.

– 13 évet ültem, aztán találkoztam Istennel, és most csodákat látok.

– Baptista?
– Igen.

– Az emberek nem akarnak menni, megértem őket. Butaság a halálba menni, amikor megérted…

– Szerintem már rég eldőlt minden. Ilyen kételyek fognak el. Ha így van, akkor annyira sajnálom azokat a fiúkat, akik nap nap után elesnek.

– Nincs idő megismerni az embereket. A pszichológusok mondták: „Ne próbáljatok túl közel kerülni egymáshoz, mert utána nehéz lesz.”

– Kimentünk felvenni a harcot. De érted, hol van az a harc? Ők meg terepruhában másztak, nem lőttek, nem árulták el a pozíciójukat. Csak egy RPG-vel odacsesztek, kifigyelték, honnan lehet ránk lőni.

Az oroszokról folyó beszélgetésekben egy furcsa dolog lep meg.

A katonák, bár nem tartják „ezeket a buzeránsokat” embernek, tökéletesen értik, mit csinálnak és gondolnak bármilyen helyzetben, könnyen átélik a helyzetüket. Bizonyos értelemben ugyanazt a „munkát” végzik, mint ők.

– Van egy ilyen trükkjük: „Ne lőjetek, mi a sajátjaitok vagyunk!”

– A drónosok ültek ketten a bunkerben, amikor bejött hozzájuk egy fickó fegyver nélkül: „Srácok, van egy cigitek?” Adtak neki egy szálat. De honnan kéne tudnod? Ugyanabban a terepruhában volt. Aztán hívták a parancsnokot, elmesélték, ők meg: „Menjetek utána és öljétek meg, ott a mi emberünk biztosan nem lehet.” De hogy találod meg?

„Dohányzó szalon”

– Ez a dohányzó szalon? – az összetört lábú fiú nehezen mosolyog, majd azonnal lehunyja a szemét, és ismét elveszti az eszméletét.

Később a kórházban látom, a betegfelvételen. Az idősebb nővérrel együtt fogjuk a hordágyát, és az osztályra visszük.

– Mi történt veled?

– Ránk dobtak egy csomag „Szirmot”, 22 darabot. Szedegettem egy keveset, kidobtam, de csak ötöt találtam. Gondoltam is: „hol lehet a többi?” Aztán két óra múlva valami csörömpölt. Azt mondtam: „Na, nézzük csak meg.” De nem gyújthatsz lámpát, ha világítasz, rögtön jönnek. Két lépést tettem – és… Valószínűleg valahol az ágakon akadt meg, a szél lelökte, és szétnyíltak. A srácok rémülten bevonszoltak a bunkerbe, én meg látom – a lábam úgy áll, mint egy hokiütő. Azt mondtam: „Adjatok valami ágat, kötözzük meg oldalról, hogy kiegyenesedjen a láb.” Négy óra múlva evakuáltak.

– Az gyors volt…

– Csak véletlenül, épp este volt a váltás. Ha a váltás után sérültem volna meg, akkor a következő váltásig ott feküdtem volna. Tegnap öt 300-as is volt a „szkidektől”.

A kórteremben kiderül, hogy a szomszédos ágyon az a fiú fekszik, akit ez a katona tegnap még maga húzott ki a frontvonalról. Neki sincs lábfeje.

– Veled meg mi történt?

– A bajtársam olyan aknára lépett, aminek két fokozata van – először mellette robbant, aztán visszapattant, és mellettem. Szétcsapta őt, engem és még egy srácot mögöttem. Ügyes akna, hogy rohadjanak meg, szakadnának le a kezeik. Felülről dobják őket, csomagban, 20-30 darabot. Én meg már amúgy is 300-ként mentem el a pozícióról, itt meg konkrétan el is találtak engem, biztos, ami biztos.

– Vannak olyanok is – csatlakozik a katona – amiknek kioldószáluk van. Nem is kell rálépned az aknára, csak arra a vékony zsinórra, amit a fűben esélyed sincs észrevenni. A legaljasabb akna.

– Aztán hallom a drónt – folytatja a sebesült –, az erdősáv alá mászott. Egyszer durrant öt méterre tőlem, aztán még egyszer. Zümmögött egy kicsit, majd továbbrepült, én meg kézzel másztam tovább. Még a golyóálló mellényt is levettem, mert öt métert kúszva már összeestem. Nélküle még volt esélyem elérni a fedezéket. De legalább ötször azt hittem, ennyi volt – mire te előbújtál. Rádióztam, hogy „srácok, gyertek ki, már a közeletekben vagyok”. Ezt megtanították: dobj el mindent, csak a rádiót tartsd meg. Segítettél eljutni a fedezékig, aztán egy hálózsákon vonszoltatok, te meg találtál egy deszkát, hogy fel tudj húzni…

– Olyan sár volt, mintha nem embert húztál volna, hanem egy ekét. Azonnal beragadt: meghúzod – leragad, újra minden erődből húzod.

– A rádióban hallottam, hogy öt járművet küldtek, és csak az ötödik ért oda. Már senki sem akart odajutni, tényleg a franc tudja, hogyan lehet. Feküdtem, engedtem a kötést, néztem, ahogy folyik a vér. Egy fordulat – éreztem, hogy indul: a hideg vérmaradék felfelé kezdett áramlani, borzasztó érzés, remegsz. Még egyet engedsz – csöpög a sebből – „ennyi volt, fiúk, elég”…

Ha egy kötéssel elszorított végtag több órán át vér nélkül marad, nehéz megmenteni. Természetesen a katonák félnek ettől. Közben a kötés fájdalma is gyakran erősebb, mint maga a sebé. Ezért sokan megpróbálják lazítani a kötést, az elvérzést kockáztatva.

Minden borzalom ellenére, akik mesélnek, mind túlélők, és az ő történetük még mindig szebb, mint a valóság. Látom, ahogy két mentő kivisz egy hordágyat az ajtón, rajta gumizsákkal. Egy halott katona – az ő története még igazabb.