Nem sok ünnepelnivalót találtak a szociális szféra dolgozói november 12-én, a szociális munka napján. Minden évben ilyenkor elvileg az ő áldozatos munkájukat ünnepeljük, így sokatmondó, hogy maguk az ünnepeltek az utcán, demonstrációval töltötték a (szabad)napjukat. Délelőtt a Kossuth téren tartottak utcafórumot a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete szervezésében, délután pedig az Új Szemlélet szociális szakmai műhely és akciócsoport tartott tüntetést a Nyugati téren. Mire elég egy szociális szakember bére, mit gondolnak a kormány által belengetett 15%-os bérkompenzációról, a közszolgálati dolgozókat elvileg segítő új otthonteremtési programról és a sztrájk lehetőségéről? Erről beszélgettünk a tüntetőkkel.

Már a délelőtti eseményen rengeteg transzparens hívta fel arra a figyelmet, hogy a szociális ágazat dolgozóinak alapvető megélhetési gondjai vannak: nem, vagy csak nehezen tudják kigazdálkodni az élelmiszerre, lakhatásra, napi költségekre valót. Drága a kenyér, a tejtermék, a gyümölcs, (túl) nagy kiadásnak számít egy cipővásárlás – ezt nemrég egy halom elhasznált, lyukas cipővel is demonstrálták a szféra dolgozói a Karmelita előtt –, ahogy az osztálypénz befizetése, a gyerek edzése, táboroztatása, de még egy kutya vagy macska tartása is nehézségeket okoz.

A kormány október végén 15 százalékos béremelést jelentett be a szociális és a kulturális ágazatban, de erről nem egyeztetett a szakszervezetekkel, így azt sem tudni, pontosan milyen konstrukcióban valósulna meg. Az viszont biztos, hogy ez nem lesz elegendő a minimálbéren, illetve bérminimumon tengődő szociális dolgozók megélhetési gondjainak rendezésére. Hiszen az átlagosan a nettó 300 ezer forintot sem elérő bérek miatt egyre több szociális szakember megy keresztül olyan kríziseken, mint amilyenekből az általuk ellátottakat igyekeznek kihúzni. Régóta hangoztatott probléma többek közt, hogy nagyjából ugyanannyit – pontosabban: ugyanolyan méltatlanul keveset – keres egy 1 éve és egy 15 éve ugyanabban a pozícióban dolgozó, ahogy egy (több)diplomás és egy szakképzésben végzett szakember is.

„Nem elég!” – ez volt a délutáni demonstráció mottója, ahol szakemberekkel beszélgettünk. A Nyugati téren néhány száz szociális dolgozó gyűlt össze, beszédek hangzottak el, a hangulat azonban nem volt a helyzet súlyosságához képest felfokozott – még ha a dolgozók érezhetően szeretnének is lépni. Ugyanis az esemény jelmondata nem csak a bérekre és a munkakörülményekre vonatkozik, hanem összességében mindarra, amit az állami szociális ellátórendszer nyújtani képes a legkiszolgáltatottabb helyzetű embereknek.

Két fiatal nő arról mesél, hogy az albérlet a fizetésük több mint felét elviszi egy hónapban.

„Nem vagyok hitelképes és nincs önerőm. Szóval innentől kezdve gyakorlatilag ugyanott vagyok, mint a klienseink többsége”

– kommentálja Zita a kormány új közszolgálati otthonteremtési programját,  amely egymillió forintot biztosít majd hiteltörlesztéshez, illetve hitelfelvétel esetén az önrész kiegészítéseként – már amelyik évben erre lesz keret a költségvetésben. Egy civil szervezetben végzi az ellátórendszer feladatait tűzoltás jelleggel, vagyis állami segítségre, elismerésre egyébként sem számíthat. Anna hozzáteszi: neki is csak adóssága van, az állami hiteltámogatáshoz viszont megtakarítás kellene. Az albérlettámogatás is jól jönne, de ehhez sem férnek hozzá. Létezik ugyan a 35 év alatti dolgozóknak létrehozott lakhatási támogatás, amelyből albérletet, illetve hiteltörlesztőt is lehet fizetni, ám ennek folyósításáról a munkáltatók dönthetnek saját belátásuk és lehetőségeik szerint. A szociális szférában pedig nem gyakori, hogy a munkáltatónak van forrása rá, hogy éljen ezzel a lehetőséggel.

Noémi, egy másik nekünk nyilatkozó szakember 10 éve dolgozik a gyermekvédelemben. Ennek jelentős részét gyermekvédelmi szakellátásban töltötte, most pedig gyermekjóléti alapellátásban dolgozik, ahol olyan szakemberekkel, intézményekkel van kapcsolatban, akik a jelzőrendszer tagjaiként jelzést tesznek, ha gyermekek veszélyeztetettségét tapasztalják.

Sok szociális szakemberrel ellentétben neki nincs másodállása – ennek oka sajnos nem az, hogy jól keres, hanem, hogy egy állásban is nagyon sok és megterhelő a munka, és a magánéletét sem szeretné háttérbe szorítani. Korábban állami fenntartású intézményben dolgozott, azt mondja, ahhoz képest kicsivel jobb helyzetben van mostani, önkormányzati fenntartású munkahelyén. Itt legalább kap bérletet az utazáshoz, SZÉP-kártyát, ruhapénzt. Korábbi munkahelyén ezek nem jártak.

Hozzáteszi: valójában szomorú, hogy ennek is örülni kell, az alapbére ráadásul ezektől a juttatásoktól nem lesz magasabb, és ez a legnagyobb probléma.

„Egyedül kifizetni egy albérletet, és nem csak túlélni a hónapot, azért az nehéz.”

Rajta sem segít a kormány új, közszolgálati dolgozók számára bejelentett „otthonteremtési programja”. Szerinte, ha akad is olyan szociális szakember, aki emiatt vágna bele a hitelfelvételbe, a kormány másik csodafegyvere, a fix 3%-os hitel miatt elszálló lakásárak mellett erre nem igazán lesz lehetősége. A kormány által belengetett 15%-os béremelést pedig méltatlannak tartja.

„Látjuk, hogy mekkora volt az infláció az elmúlt években, ez még csak azt sem kompenzálja. Ez egy kampányfogás… de annak is rossz”

– fogalmaz Noémi.

Ahogy minden egyes interjúalanyunk, Noémi sem csak saját életkörülményei miatt jött ki az utcára, hanem szakterületével kapcsolatban is komoly aggodalmai vannak: miközben az utóbbi hónapokban attól hangos a sajtó, hogy milyen visszaéléseket enged meg a rendszer a gyerekekkel szemben az intézményekben, szerinte – rengeteg más problémához hasonlóan – arról is beszélni kellene,

hogy ha jól működne a gyermekjóléti alapellátás, sok gyermek esetében eleve meg lehetne előzni a családból való kiemelést.

„Minél rosszabbul működik az egészségügy, az oktatás, a gyermekjóléti alapellátás minél több nehézséggel küzd, annál több gyerek és család lesz olyan rossz helyzetben, hogy abban már egy gyerek nem feltétlen tartható. Tehát itt arról is szó van, hogy milyen munkalehetőségekhez jutnak azok a szülők, akik alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek, ahogy arról is, hogy jelenleg a szociális háló szegényes, szűkös. Hogy vidéken milyen lehetőségek vannak, például egy kis településről, egy kis faluból hogyan lehet eljutni a közeli nagyvárosba, hogy ott esetleg egy jobban fizető állást találjanak.”

Kitti, egy önkormányzati fenntartású gyermekjóléti intézmény  gyermekpszichológusa arról mesél, nehezen jönne ki a fizetéséből, ha nem lenne magánpraxisa is. Albérletben él, amit egyedülállóként nehezen fizet meg.

„Nálam a várólista rendkívül hosszú, ami senkinek se jó. Nekem belső szorongást okoz, hogy nem tudok úgy haladni a munkámmal, ahogyan egyébként jó lenne, és a gyerekeknek sem jó, hogy megvárakoztatjuk őket – nyilván akaratunkon kívül.”

Döcög a rendszer, és nagyon szűkös a lehetőség arra is, hogy máshová küldjék a gyerekeket.

„Nem mondhatom egy szociálisan hátrányos helyzetű gyerkőcnek, hogy menjél magánrendelésbe. Nem tudják megfizetni.”

A 15%-os béremelésről azt gondolja, hogy „önmagában egy simogatás, egy kedves gesztus, hogy helló, látjuk, hogy itt vagytok és léteztek…

de bocsánat, nem tudom köszönömökből, meg kedves gesztusokból megvenni a kenyeret a boltban.”

A tüntetés szervezői többször is elismételték: „nem elég fórumozni, tüntetni kell. Nem elég tüntetni, sztrájkolni kell.” A sztrájk azonban mindig is neuralgikus pontja volt a szociális szférában dolgozók érdekérvényesítésének. Persze ez nem egyedülálló, nem látunk sztrájkolni például a szintén alulfizetett, kizsigerelt egészségügyi szakdolgozókat sem, ugyanakkor láttunk már eredményes kiállást a pedagógusoktól az elmúlt években.

Kitti általános kiábrándultságot érzékel amiatt, hogy ha van is változás, az nagyon kis mértékű, a valós változásokhoz pedig nagyon sok időnek kell eltelnie, emiatt szerinte nehezebb mozgósítani a kollégákat.

Emellett azért is látja nagyon korlátosnak a sztrájklehetőségeket, mert úgy érzi, nem hagyhatják cserben a klienseiket. „Nálunk működik krízistelefon, egy kolléga mindig ezt figyeli, ha baj van, akkor megy.” De például az idősgondozásban is elképzelhetetlennek tartja a munkabeszüntetést: „ahhoz az idős emberhez ki kell mennie a kollégának, el kell látnia”. Így teljes leállásra szerinte nincs lehetőség.

 

Zita és Anna viszont egész máshogy gondolkodnak a sztrájkról. Anna szerint nagyon sokszor elhangzik a fenti érvelés a sztrájkkal szemben, de ő nem ért egyet vele.

„Szerintem pont, hogy ezzel nem hagynánk cserben az ügyfeleket, hanem értük is kiállnánk, ráadásul én azt gondolom, hogy az ügyfeleket is be kellene vonnia sztrájkba, hiszen értük is van. Ők maximálisan mellettünk állnának, mert értenék azt, hogy ennek mi a lényege. Természetesen ilyenkor is védenünk kell őket, hiszen ők sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint mi, de együtt szerintem sokkal erősebbek lennénk.”

Anna a szakszervezetekkel kapcsolatban is kritikusan nyilatkozik: „nekem például a hajléktalanellátásban nem csak az a problémám, hogy keveset keresünk, hanem az is, hogy milyen minőségű szolgáltatást nyújtunk az ügyfeleinknek, és erre egyáltalán nem reflektálnak a szakszervezetek.” Mint említi, volt, hogy „elkezdtünk szervezkedni bizonyos keretek között, megkerestük például a szakszervezetet, és nagyjából annyit mondtak, hogy csináljuk, amit akarunk, mert ők nem tudnak benne segíteni.”

Zita szerint, ha az oktatásban sikerült megszervezni a sztrájkot, a szociális szférában is meg lehetne. Úgy látja, teljesen elhalt az itt dolgozók érdekérvényesítő képessége, kiút pedig nincs, ha nem tesznek valamit: a jelenlegi helyzet rossz a dolgozóknak és az ellátottaknak egyaránt, a szakma pedig kicsit sem hívogató a fiatalok számára, így egyre kevesebb az utánpótlás, a kiégés pedig garantált. Maga is otthagyta már korábban egy évre a szakmát, mégis kitart amellett, hogy nem akar egy multinál dolgozni, mert a hivatását szeretné végezni, amit szeret, amiért tanult. Ezzel pedig láthatóan nincs egyedül, az igazságtalanság elleni harcot – amely miatt olyan sokan választották egykor ezt a pályát – azonban muszáj lesz megvívniuk, ezúttal elsősorban saját magukért.

„Konzerváljuk ezt a helyzetet, pont azzal, hogy nem hallatjuk eléggé a hangunkat, és nem megyünk, nem cselekszünk, miközben a klienseinknek pont azt tanítjuk, hogy cselekedjenek”

– fogalmaz a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó dolgozó.