A klímaválság nemcsak ökológiai, hanem mélyen társadalmi kérdés is: láthatóvá teszi a gondoskodási válságot, a perifériára szorult és elhanyagolt közösségeket. Az ökofeminizmus arra világít rá, hogy a természet kizsákmányolása és a társadalmi elnyomás – különösen a nők háttérbe szorítása – ugyanabból a hatalmi rendszerből fakad. Ahelyett, hogy a kizsákmányolás logikáját követné, az ökofeminizmus a gondoskodást és az élet fenntartását helyezi középpontba.
Bár maga a fogalom az 1970-es években született, Magyarországon csak az elmúlt évtizedben kezdett megjelenni a tudományos és művészeti diskurzusban. A Homokköldök című projekt ezt a hiányt kezeli: a Homokhátságon végzett terepmunkára építve fotók, történetek és egy meditatív installáció révén érzékenyít egy összetett, rendszerszintű problémára. Az alkotók – Wilhelm Laura fotográfus és Mostafa Nóra Farida vizuális művész – munkája 2025. június 17-én volt látható a Kossuth téren, az MKKP Porfesztiválján.
Az alábbi interjúban a művészek az ökofeminizmus hazai lehetőségeiről, a Homokhátságon szerzett tapasztalataikról, a gondoskodásról és a művészet társadalmi szerepéről mesélnek.
Mostafa Nóra Farida vizuális kommunikáció szakon végzett, majd az ELTE Humánökológia mesterszakán folytatta tanulmányait. Kutatásaiban társadalmi és ökológiai kérdéseket vizsgál, amelyek feldolgozásában az írott publikációk mellett a vizuális művészetek is hangsúlyos szerepet kapnak. Több évet töltött Latin-Amerikában, ahol a helyi közösségek kultúráját és fenntarthatósági gyakorlatait tanulmányozta. Fő érdeklődési területei közé tartoznak a fenntartható gazdasági formák, a vízgazdálkodás, valamint az őslakos közösségek ökológiai tapasztalatai és azok párhuzamai a globális fogyasztói társadalommal. A Mércén megjelent cikkei itt olvashatóak.
Wilhelm Laura dokumentarista fotográfus, a Budapesti Metropolitan Egyetem Fotográfia mesterszakán végzett. Alkotói projektjeiben olyan témákkal foglalkozik, amelyek középpontjában az emberek és közvetlen környezetük kapcsolata áll.
Hogyan látjátok az ökofeminizmus hazai jelenlétét? Szerintetek mennyire van ennek a szemléletnek helye és hatása a kortárs magyar művészeti és társadalmi diskurzusban?
M.N.: Szerintünk abszolút van létjogosultsága az ökofeminizmusnak itthon, és fontos lenne, hogy ez a szemlélet minél szélesebb körben elterjedjen – akár művészeti, akár társadalomtudományos irányzatként. Míg a feminizmus valamilyen szinten már jelen van a hazai diskurzusban, az ökofeminizmus szinte egyáltalán nem. Jó lenne, ha láthatóbbá válna, és beszédtéma lenne – alkotásokban, szövegekben, a közéletben. A politikában sincs jelen: nincs szélesebb tömegeket megérintő ökofeminista mozgalom, és a zöld, illetve nőjogi kérdések is gyakran marginalizáltak. Holott a művészet kiváló terepe lehetne egy ökofeminista szemléletnek – több projektben is megjelenik, csak épp nincs nevén nevezve.
Számotokra mit jelent az ökofeminizmus a saját művészi gyakorlatotokban?
M. N.: Számomra elsősorban egy kultúrkritikai szemlélet, ami rákérdez mára berögzült, alapvetőnek gondolt társadalmi folyamatokra. Az ökofeminizmus összekapcsolja az etikát, a politikát, a társadalomtudományokat és a művészetet – és egyben feszegeti is ezek határait. Ezáltal beemel egy kritikai irányt is: vajon tényleg jók azok a struktúrák, amelyeket ma használunk?
Az ökofeminizmus fókusza a társadalmi és természeti folyamatok kölcsönhatása, és ez már önmagában egy új szemlélet, ami eltér a feminizmustól. Míg a fősodorbeli feminizmus célja a nemek közötti egyenlőség elérése az adott társadalmi berendezkedésen belül, addig az ökofeminizmus azt mondja:
maga az eurocentrikus, patriarchális és globális gazdasági rendszer az, ami felelős a természet kizsákmányolásáért és a nőkkel szembeni elnyomásért.
Ehelyett olyan társadalmat kellene létrehozni, ami társadalmi és ökológiai igazságosságon alapul. Fontos még az interdiszciplinaritás is – nemcsak művészet, társadalomtudomány és politika kapcsolódik itt össze, hanem a biológiai tudás és az ökológiai szemlélet is mélyen benne van. Az ökofeminizmus nem választja el az embert a természettől, hanem összekapcsolja vele. A cél nem a természet leuralása vagy hierarchikus irányítása, hanem egy decentralizált, összefonódó struktúra létrejötte, ami talán élhetőbb és fenntarthatóbb világot jelenthet.
W. L.: Azt tapasztaljuk, hogy amikor meghallják az emberek, hogy „ökofeminizmus”, sokan megijednek. Mintha valami új „ökotrend” lenne, ami egyszerre harcol a feminizmusért meg a zöld ügyekért – és ez sokakban ellenérzést vált ki. A feminizmus szó is gyakran kap negatív töltetet, mert kevesen vannak tisztában azzal, miről is szól valójában ez a szemlélet és mozgalom. Mi vizuálisan szeretnénk megközelíteni ezt a témát, mert a vizuális és audiovizuális művészetek olyan platformot adnak, amihez az emberek kapcsolódni tudnak. Így vált a kiállítás edukatívvá is. A jövőben célunk az is, hogy közösséget építsünk ezekkel a művészeti megmozdulásokkal, akár hosszabb távon is.
Hogyan született meg a Homokköldök kiállítás alapötlete? Mi volt az a gondolat vagy tapasztalat, ami elindította a munkát? Miért éppen a Homokhátság térsége lett a fókusz?
M. N.: Humánökológia mesterszakon az egyik félévben terepgyakorlatot végeztünk a Homokhátságon. Az aszályhelyzetet és a vízgazdálkodást vizsgáltuk: hogyan vált a térség szinte félsivataggá, és milyen problémákkal küzdenek a gazdák. Fél éven át dolgoztunk ezen, interjúkat készítettünk a helyiekkel, és a végén tanulmányt írtunk. Már akkor azt éreztem, hogy erről nem csupán tudományos szinten kell beszélni, hanem közérthetően is – hiszen a probléma nemcsak lokálisan, hanem regionális, országos, sőt globális szinten érzékelhető.
Ezt meséltem Laurának is, és nagyon hamar kiderült, hogy mindkettőnket foglalkoztat a kérdés. Felmerült, hogy írjunk róla egy cikket – én írok, Laura fotóz – de aztán úgy döntöttünk, továbbvisszük, és saját kutatásként tértünk vissza rá. Újabb interjúkat készítettünk, különböző évszakokban. Nekem nagyon fontos volt, hogy az emberek is láthatóvá váljanak, ne csak a probléma: azok is, akik a legközelebb állnak a természethez. A gazdák az élelmezés alappillérei világszerte, ők érzékelik a legelsők között a környezeti változásokat. Ha nekik adunk hangot, az sokkal közelebb hozhatja a problémát, erősebb hatást válthat ki.
W. L.: Én is könnyen tudtam kapcsolódni ehhez, mert szegedi vagyok, és az elsivatagosodás problémája ott is erősen érzékelhető. Vannak barátaim, akiknek a családja mezőgazdaságból él, és a saját tapasztalataim is ezt erősítik: anyukám kiskertjében több olyan növény, amelyik korábban gond nélkül megtermett, ma már nem marad meg. Szegeden is gyakran elmarad az eső, és a változás kézzelfogható. Ezért is volt számunkra egyértelmű, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzunk. A Homokhátságot pedig azért választottuk fókuszterületként, mert ott a legsúlyosabb az aszály.
A kiállítás helyi embereket és történeteket mutat be. Mi alapján választottátok ki a szereplőket, és hogyan építettetek bizalmat velük?
W. L.: Először egy olyan gazdát kerestünk fel, akit Nóri már ismert korábbi egyetemi terepmunkája kapcsán. Kezdetben inkább a tájra és a problémák feltárására koncentráltunk, nem készítettünk portrékat. Később ez a gazda – Tibor – ajánlott nekünk másokat is. Fontos volt számunkra, hogy olyan embereket találjunk, akik vállalják az arcukat és a nevüket is. Végül három gazdával dolgoztunk, akik bátran álltak ki véleményük mellett. Ők kifejezetten örültek, hogy foglalkozunk ezzel a témával – gyakran érzik úgy, hogy magukra maradtak a problémáikkal. A kiállítással tulajdonképpen hangot adhattunk nekik – és ez a bizalom fokozatosan, de nagyon őszintén alakult ki.
M. N.: A bizalom kialakulását segítette az is, hogy a gazdák maguk is érezték, mennyire súlyos a helyzet. Egyikük úgy fogalmazott:
„nem a természet szabályai szerint hozunk döntéseket, hanem jogszabályok szerint”.
Ezzel arra utalt, hogy a mezőgazdasági döntések már nem a földhöz, hanem a pályázatokhoz, támogatásokhoz és egyebekhez igazodnak. Ez sokakban kiábrándultságot szült. A gazdák közül többen elmondták, hogy évek óta próbálnak segítséget kérni különféle irányokból – civil szervezetektől, politikai szereplőktől, zöldmozgalmaktól, de érdemi változás nem történt. A természet ritmusa nem vár a törvénykezésre: a víz elfogy, a növények elszáradnak, és közben gazdaságok mennek tönkre. Ebben a helyzetben ők megragadtak minden lehetőséget, hogy elmondhassák a saját történeteiket – és ez a megszólalási vágy, ez a felelősségérzet nagyon erősen megmutatkozott.
A kiállítás több szinten is a gondoskodás hiányáról szól – a természettel és egymással való kapcsolatainkban is. Mit tapasztaltatok ebből a Homokhátságon?
M. N.: A Homokhátságon főként tanyavilágról beszélhetünk, ahol az emberek évtizedek óta családi gazdaságokban élnek és dolgoznak, sokszor önfenntartó módon. Itt egy-egy gazda akár 120 tehenet is ellát, hatalmas földterületeken dolgozik, és sokféle tudást kell birtokolnia – hasonlóan ahhoz, ahogy régen a parasztság működött. A gondoskodás ebben a közegben sokszor egymásra utaltságként jelenik meg. Nincs szociális háló, ami megtartaná őket, így egymásra számítanak. Ha megszületik egy borjú, tudják, kit kell hívni, a kölcsönös segítségnyújtás természetes része az életüknek. A szerepek is jól kirajzolódnak: a gazdaságokat általában férfiak vezetik, de a nők ugyanúgy kiveszik a részüket a munkából. Mi is leginkább a feleségekkel tartottuk a kapcsolatot, ők segítettek az egyeztetésekben, szervezésben, és aktívan részt vettek a napi munkákban is.
W. L.: Ez a fajta egymásra figyelés vidéken általában is erősebben jelen van. Mindenki tudja, ki mihez ért, és természetes, hogy segítséget kérnek és nyújtanak egymásnak. Aki nyitott, az támogatja a másikat – ez a kölcsönösség nagyon erős összetartó erő. Az is nagyon szép volt számunkra, hogy sokan a rendelkezésükre álló eszközök segítségével próbálnak alkalmazkodni: új növényekkel kísérleteznek, amelyek jobban tűrik a szárazságot, és megosztják egymással a tapasztalataikat. A gazdák közötti összefogás az egyik kulcsfontosságú erőforrás, még ha ezek a közösségek nem is tudnak mindig szervezetten működni. De a gondoskodás, amit a föld és egymás felé tanúsítanak, az nagyon is jelen van.
A fotók és a történetek mellett szerepelt a Földköldök című installáció, ami spirálformában épül fel, és a föld anyagán keresztül vezeti végig a látogatót egy testi és szimbolikus úton egészen önmagához. Hogyan született meg ennek a térbeli formának a koncepciója?
M. N.: Közel négy évig éltem Latin-Amerikában, ahol többek között őslakos közösségekkel is végeztem terepmunkát. Mélyen megérintett, ahogy ott a természethez viszonyulnak – egyfajta egységben élnek vele. A „Pachamama”, vagyis a Földanya fogalma nemcsak spirituális vagy vallási jelentéssel bír, hanem nagyon is mindennapi és élő viszonyt takar: a föld nem nyersanyag, hanem egyenrangú, gondoskodó családtag. Minden év augusztus 2-án megünneplik a Földanya napját. Ilyenkor lyukat ásnak a földbe, és virágokat, leveleket, dohányt helyeznek bele, hogy hálát adjanak a bőségért, amit kaptak. Ez az ősi rituálé nagyon megmaradt bennem, mert rámutat arra, hogy mennyire másképp lehet kapcsolódni a természethez: nem fölötte rendelkezve, hanem vele együtt létezve.
Ez indította el bennem a gondolatot, hogy mi emberek is egyfajta köldökzsinórral kapcsolódunk a Földhöz, akár láthatatlanul is. Ebből az képből született A Földköldök koncepciója. Az installáció spirálformája az anyaméhbe való visszatérést idézi meg: ahogy belépünk, egy megtartó, belső térbe kerülünk, ami egyszerre idézi meg az eredetet, és mutat rá a törékenységünkre. A spirál egy ősi szimbólum – megjelenik a csigaházban, a tejútrendszerben, a napraforgó mintázatában –, sokszor az élet körforgását jelöli. A spirál belső útvonala háromféle földrétegen vezet keresztül. Az első szakasz humuszos, termékeny földből készült – ez a kezdőpont, ahol még erős a kapcsolat, az „anya” és az „élet” tere. Ahogy haladunk befelé, a föld egyre szárazabb és szikesebb lesz – itt a kapcsolat már megbomlik. Végül a spirál homokban végződik, ahol a látogató saját magával találkozik, és tudatosul benne: nem egy távoli problémáról van szó, hanem rólunk, mindannyiunkról. Ez a térbeli út azt üzeni, hogy nem különülhetünk el a természet gondjaitól. Az installáció célja az volt, hogy ne kívülállóként szemléljük a terepen készült képeket vagy a homokhátsági gazdák történeteit, hanem ráébredjünk arra, hogy ugyanabba az ökológiai hálózatba tartozunk. A végpont, ahol az ember a spirál közepére ér, nem más, mint a felismerés helye: én is itt élek, ugyanazokat az erőforrásokat használom, engem is érint. Nincs olyan, hogy „ők” és „mi” – csak egy közös felelősség van.
A kiállítás az MKKP Porfesztiválján, a Parlament előtt, a Kossuth téren jelent meg. Mit jelentett számotokra egy ilyen politikai térben való jelenlét?
M. N.: Már az elejétől éreztük, hogy bár nem pártpolitikai szándékkal indult a projekt, a téma óhatatlanul politikai. Az aszály, a vízgazdálkodás és az agrárium kérdései egyre inkább közéleti ügyekké válnak. Nem célzottan politikai pozícióból közelítettünk, inkább társadalomtudományi és művészeti oldalról, de amikor felkértek bennünket, hogy a Porfesztiválon állítsunk ki, éreztük, hogy ez jó lehetőség. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt alulról szerveződő, aktivizáló szemlélete közel áll hozzánk. Az, hogy az Országház előtti téren jelenhetett meg a kiállítás, láthatóságot és súlyt adott a témának. A Kossuth tér külön szimbolikus helyszín: egyszerre a nép tere és a hatalom reprezentációja. Az, hogy ide vittünk be egy vidéki problémát, ami nem kap elég figyelmet, egyértelmű állásfoglalás volt.. Életre szóló élmény marad, hogy ez ott volt látható.
W. L.: Szerintem is az a legizgalmasabb ebben, hogy egy vidéki, gyakran marginalizált téma bekerült egy fővárosi, politikailag kiemelt fontosságú térbe. Ezáltal új embereket, új közegeket tudott megszólítani.
Szerintetek milyen mozgásteret kínál a művészet a rendszerszintű társadalmi és ökológiai problémák megszólítására?
W. L.: Szerintem a művészet nagyon jó platform arra, hogy ilyen kérdésekről beszéljünk. Lehetővé teszi, hogy úgy mutassunk be problémákat, ahogy mi magunk megéljük, és ez közelebb hozhatja a témáinkat másokhoz is. A személyesség, az emberarcúság fontos kapocs lehet, ezáltal a művészet érzékenyebben és közvetlenebbül képes elindítani egy diskurzust. Fontos számunkra, hogy nemcsak intézményi, hanem szabadon hozzáférhető, városi terekben is jelen tudjunk lenni – ez például a Kossuth téri kiállításunknál is meghatározó volt, mert egyszerre hozott létre kontrasztot város és vidék között, és adott teret a témának.
M. N.: Én kifejezetten értékelem, ha a művészet az intézményes kereteken kívülre kerül.
Sokakban még mindig él az a kép, hogy a művészet valami távoli, elit dolog, amit nehéz megérteni. Pedig épp az a lényege, hogy ne csak esztétikai élményt nyújtson, hanem kritikát is megfogalmazzon.
Fontos, hogy ezek a kérdések nyitott, hozzáférhető terekben is megjelenhessenek, ahol nem alá-fölé rendeltség van, hanem egy horizontálisabb viszony. Így válik igazán befogadhatóvá és közös gondolkodás tárgyává.
Alkotóként hogyan hatott rátok ez a projekt, és milyen irányokban és formákban dolgoznátok tovább az ökofeminizmus kérdéseivel?
M. N.: Korábbi munkáimban is gyakran visszatérő elem volt a természethez való viszony, például Uruguayban készített installációimban és videóimban is sokszor dolgoztam homokkal. Az ember és a természet kapcsolata, valamint az ehhez kapcsolódó rendszerszintű kritikák valahogy mindig szűrőként működtek nálam, bármilyen formában is alkottam. Amit most ökofeminizmusnak nevezünk, az számomra inkább egy világlátás: annak felismerése, hogy valami nincs rendben, és hogy a fennálló struktúrákat újra kell gondolni. Fontos számomra, hogy ez nemcsak egyéni munka, hanem közös gondolkodás is legyen. Laurával mindketten tanultunk társadalomtudományokat és művészetet is, és női alkotóként egyszerre reflektálunk a természethez és önmagunkhoz fűződő viszonyainkra. Emellett különböző kulturális élményeket hozunk be: Laura Spanyolországban és Dániában élt, én pedig Argentínában, Uruguayban és Spanyolországban. Ezek a tapasztalatok gazdagítják a közös látásmódunkat. Nagyon inspiráló volt számomra például az a közeg Uruguayban, ahol a művészek aktívan reagáltak politikai és társadalmi kérdésekre. Megerősített abban, hogy a művészet lehet eszköz a változásra. Hasonló inspirációt adnak nekem a természetben megfigyelhető átalakulások is. Ezek emlékeztetnek arra, hogy az átalakulás nemcsak kívül, hanem belül is történik, és talán ez a legtermészetesebb folyamat.
W. L.: Én leginkább fotóval dolgozom, és eddigi projektjeim emberközpontú, társadalmi témákat érintettek. A természet számomra is kiemelten fontos, különösen az ember és a természet kapcsolatának vizsgálata. A Nórival közös munkáinkban ez a viszony szinte mindig a középpontban állt, még ha különböző helyszínekről vagy témákból is indultunk ki. Nemrég arról beszélgettünk, milyen érdekes, hogy visszatekintve is kirajzolódik egyfajta következetesség: sok munkánkat áthatotta az ökofeminizmus szemlélete, még ha ezt korábban nem is neveztük nevén. Mostanra tudatosabban is kapcsolódunk ehhez a gondolkodásmódhoz, és szeretnénk ezen az irányon továbbhaladni, akár új médiumok bevonásával, vagy kilépve a megszokott formáinkból. Fontos számunkra, hogy közösen alkossunk és gondolkodjunk, miközben folyamatosan feszegetjük a saját határainkat, és nyitottak maradunk az új irányokra.
