Kudarc. Ezzel a szóval lehet a legtömörebben értékelni a Genfben tartott, a műanyagok visszaszorítását célzó konferenciát. Az ENSZ által szervezett műanyag-csúcson a kisebb országok koalíciója csapott össze a nagy olajkitermelők – például az Egyesült Államok, Oroszország és az öböl-államok – szövetségével, amelyek elzárkóztak attól, hogy csökkentsék műanyagtermelésüket. Miért bukott el a kísérlet, és kinek a kezében van a megoldás?

Bár augusztus 14-én, csütörtökön véget kellett volna érniük, a műanyagtermelés globális csökkentéséről szóló tárgyalások jócskán belenyúltak az éjszakába. A nagy olajkitermelőket és jelentős műanyagiparral rendelkező országokat mintegy száz, különböző gazdasági erejű ország delegáltjai próbálták érdemi önkorlátozásra bírni, de – amint arról a Climate Home News tudósítása beszámol – hiába. A műanyagtermelés hatékony visszaszorítását követelő államok delegáltjai nem szándékoztak súlytalan megállapodást kötni a műanyagtermelőket képviselő delegációkkal, azzal ugyanis a jövőbeni tárgyalások élét vették volna el.

Amint a BBC beszámol róla, a Kubát képviselő delegáció szerint a résztvevő országok „történelmi lehetőséget szalasztottak el, de [a többieknek] tovább kell menniük”.  Az Egyesült Királyság tengerészeti minisztere, Emma Hardy pedig csalódottságát fejezte ki, mint mondta a „műanyagszennyezés globális válság, amit egyetlen ország sem tud egyedül megoldani”, az Egyesült Királyság pedig „elkötelezett, hogy a környezetvédelemben területén együttműködjön más országokkal”.

Itt érdemes megjegyezni, hogy számos kisebb ország – például Kuba – nem, vagy alig termel ki kőolajat, a műanyaggyártáshoz szükséges alapanyagot, az Egyesült Királyság ezzel szemben érdekelt a tengeri olajkitermelésben. Érdemes tehát kivárni, hogy a nagy szavakat követik-e majd komoly lépések, például az Egyesült Királyság olajkitermelésének területén. Ez az eddigiekben nem volt jellemző a nagy kitermelő országokra. Gondolhatunk itt Norvégiára is, ami elvileg elkötelezett a környezetvédelem mellett – és geológiai adottságai is megvannak ehhez – Európa egyik vezető olajkitermelőjeként mégis a fosszilis energiahordozók kitermelése árán biztosítja állampolgárai jólétét. Más országok – mint az USA, Oroszország vagy az öbölállamok – pedig még ezt sem.

A termelők maguktól nem hajlandóak lépni

A nagy olajkitermelők álláspontja természetesen érthető – az országok tárgyalói saját, jól felfogott gazdasági érdeküket, és nem utolsó sorban a jellemzően fajsúlyos olajvállalatok érdekeit védték. Legalábbis a rövidtávú érdekeiket. A műanyaggyártás az olajkitermelés egyik puffere: amikor csökken az üzemanyagként használt olajszármazékokra az igény, a műanyagipar felveszi a készleteket. A nagy olajkitermelők pedig elébe mennek a „problémának”: gyakorlatilag felfoghatatlan összegeket öntenek a műanyagipar felfuttatásába, hogy továbbra is a korábbiakhoz hasonló mértékben tudjanak profitálni a fosszilis energiahordozók bányászatából.

Elsősorban ennek a vállalati stratégiának köszönhető, hogy a műanyagok továbbra is ellepnek bennünket.

A várakozások szerint 2060-ra az OECD szerint két- vagy akár háromszorosára nőhet a globális műanyagtermelés, ami jelentős növekedést jelentene a 2022-es 475 millió tonnához képest. Még látványosabb, ha ahhoz mérjük, hogy 1950-ben világszerte mindössze kétmillió tonna műanyagot termeltek. (Igaz, az akkori műanyagok messze nem voltak olyan sokoldalúan használhatók, mint a maiak).

A nagytermelőknek eszük ágában sincs korlátozni a termelésüket, igyekeznek inkább a felhasználókra és államokra tolni a felelősséget. Míg több nagyvállalat – például a Nestlé vagy az Unilever – hajlandók lennének olyan apró engedményeket tenni, mint hogy szabványos legyen a műanyagpalackok színe a könnyebb újrahasznosíthatóság érdekében, épp ezzel igyekeznek eltolni maguktól a problémát. Amíg ugyanis nincs megegyezés a szabványokról, annak meg sem kell felelniük.

Ross Eisenberg, az Amerikai Műanyaggyártók iparági szövetség és lobbiszervezet elnöke a konferencián – ahogy sok más alkalommal is – konkrétan is kifejtette, hogy a termelési volumen korlátozásával szemben a műanyagszemét ellen kellene küzdeni, az újrahasznosítás mértékének növelésével. Ez viszont nem oldja meg az alapvető problémát. A műanyagszemétnek ma valóban kicsiny részét, mindössze 10 százalékát hasznosítják újra, ez a tény azonban inkább csak elfedi a problémát.

„Még ha sikerül is az elkövetkezendő évtizedekben 15, 20 vagy 30%-ra növelni ezt az arányt, akkor is jelentős, a környezetet szennyező és az emberi egészséget károsító mennyiség maradna”

– mondta el az újrahasznosítás-propaganda realitásával kapcsolatban Dr. Costas Velis, az Imperial College London kutatója.

Az újrahasznosításnak korlátokat szab, hogy az üveggel vagy a viszonylag könnyen szétválogatható különböző fémekkel (pl. acél, alumínium, réz) szemben a műanyagnak ezernyi különböző összetétele lehet, amelyeket nem lehet egymással keverve feldolgozni – vagy egyáltalán feldolgozni. Ráadásul a legtöbb esetben nem is lehetséges a feldolgozott műanyagból ugyanolyan minőségű anyagot kinyerni. Magyarán a műanyag újrahasznosítása a jelenlegi technológiák és nyersanyagbőség mellett költségesebb, mint újat gyártani. És hiába fogadkoznak a gyártók, a műanyagok (csomagolások, eszközök, stb.) jelentős részénél továbbra sem szempont az újrahasznosíthatóság, miközben a palackokon ott figyel a három egymásba forduló nyíl, ami talán az elmúlt évtizedek legszemléletesebb felelősséghárítása. Miszerint a fogyasztó felel a szemétért, amit a nagyvállalatok megtermelnek.

Az újrahasznosításról való beszéd tehát alapvetően a gyártóknak ad felmentést, miközben a profitot halmozó cégek az állami szabályozókra, illetve a fogyasztókra mutogatnak.

Egy dollár ide, egy palack oda

Az újrahasznosíthatósággal kapcsolatos problémákra pedig a nagy műanyagtermelők és műanyagfelhasználók a lehető legegyszerűbb megoldást választják: eltüntetik szem elől a fölöslegessé vált termékeket, legalábbis a gazdag országok lakóinak tekintete elől. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a műanyaghulladékot – más, adott esetben veszélyes hulladékokkal együtt – a perifériaországokba, vagy más néven „fejlődő országokba” szállítják.

Ezek tipikusan nem műanyagtermelő országok, és miközben a profitok az olajvállalatoknál és a műanyaggyártóknál – valamint a termékeiket felhasználó nagyvállalatoknál, például élelmiszeripari multiknál – maradnak, hozzájuk csak a szennyező anyagok jutnak. Bár 2021-ben 187 ország kötelezte el magát a szemétexport elleni fellépés terén, hivatalosan sok esetben „újrahasznosítás” céljából szállítják a gazdag országok műanyagszemetét a szegény országokba, holott ez sokszor technológia hiányában ezeken a helyeken lehetetlen. Az aránytalanul költségesen újrahasznosítható műanyaggal itt lesz ami lesz: szeméttelepekre kerül, vagy csak a környezetbe, alig szabályozott módon.

És itt jutunk el a műanyagszennyezés másik nagy problémájához: a világszerte gyakorlatilag mindenhol kimutatható mikroműanyag-szennyezéshez. Itt nemcsak arról van szó, hogy – amint manapság számos műanyagcsomagoláson is feltüntetik – belemegy a teknős orrába a vízben, vagy hogy már a Mariana-árokban is megtalálható a nejlonszatyor, hanem a szó szoros értelmében mindenhol, beleértve a bolygó legeldugottabb pontjait és a termőföldeket is. Valamint az embereket és más élőlényeket is – gyakorlatilag lehetetlen emberi vérmintát venni úgy, hogy ne találnánk benne műanyagot.

A műanyag ugyanis nem lebomlik, hanem törik. Magyarán a műanyagdarabok egyre apróbb darabokra esnek szét, végül olyan méretűre, ami a bolygó vízkörforgása jóvoltából mindenhová eljut, a sarkvidékektől a tányérunkig.

Azt, hogy ez hosszú távon milyen élettani következményekkel jár, még nem tudhatjuk.

Jön még borúra derű?

Érdemes felidézni, hogy a mostani műanyagcsúcsot eleve azért tartották 2025 augusztusában, mert tavaly év végén nem sikerült megállapodniuk a résztvevő államoknak. Eredetileg 2022-ben merült fel, hogy a műanyagok emberi egészségre és az ökoszisztémára gyakorolt káros hatásaival kapcsolatos, egyre szaporodó tudományos bizonyítékok miatt az ENSZ égisze alatt globálisan szabályozzák a műanyagok előállítását és használatát.

Ezután azonban két év alatt sem sikerült megállapodniuk az országoknak, a decemberi, dél-koreai Puszanban megrendezett konferencia az augusztusihoz hasonló eredménnyel – vagyis eredménytelenül – zárult. A mostani találkozót eleve beárnyékolta, hogy Donald Trump második kormánya rendszerint a minél lazább szabályozásokat favorizálja a gazdaság valamennyi szektorában, így a vegyipar területén is. Az Egyesült Államok ugyanis a világ egyik vezető szénhidrogén-kitermelője, és Kína után a második legnagyobb műanyagtermelő.

Ennek megfelelően az USA képviselői már július elején, Nairobiban jelezték, hogy nem támogatják a műanyagtermelés visszafogását. Akkori közleményükben kifejtették, hogy elkötelezettek a gazdasági növekedés fenntartása mellett, kitérve a munkahelyek megtartásának fontosságára. „Mindemellett olyan megállapodást támogatunk, amely a műanyaghulladék-szennyezés csökkentéséhez vezethet [tehát ahhoz, hogy kevesebb szemét kerüljön a környezetbe és többet hasznosítsanak újra – K. S. Á.], nem a műanyaghasználat berekesztéséhez”, hozzátéve azt is, hogy „pragmatikus és költséghatékony” megoldásokat keresnének. Az pedig már ekkor látszott, hogy a további nagy kitermelők is hajthatatlanok lesznek. Hab a tortán, hogy mint a párizsi klímaegyezmény hányattatott sorsából is kitűnik, amikor egy-egy nagy gazdaság – például az Egyesült Államok – számára kényelmetlenné válik egy ENSZ-egyezmény betartása, simán kihátrál belőle.

Különösen aggasztó, hogy az elmúlt évek tendenciái alapján a nemzetközi egyezmények, sőt, a nyáron éppen 80. születésnapját ünneplő ENSZ intézményeinek jövője is bizonytalanabb, mint az elmúlt évtizedekben. A környezet védelmét előirányzó megállapodások pedig különösen veszélyeztetettek, tekintve hogy amennyiben betartanák őket, rövid, vagy akár középtávon is gazdasági károkat okozhatnak, és jelenleg a nagyvállalati érdekek a nagy gazdaságokban nagyobb súllyal esnek latba, mint a közép- és hosszútávú, globális társadalmi érdekek.

Az ENSZ COP30 klímakonferenciáját a brazíliai Belémben rendezik idén novemberben.

Az előzetesen leginkább a helyszín miatt kritizált, és az eddigi klímacsúcsok fényében egyébként sem túl fényes eredményekkel kecsegtető rendezvényre az is árnyékot vet, hogy házigazdája három hónappal előtte táncolt vissza a műanyagtermelés szigorúbb szabályozásából, holott csak az egyszer használatos termékek gyártására vonatkozott volna.

Juan Carlos Monterrey, Panama delegációjának vezetője szerint Brazília döntése negatív hatással lehet a COP30-cal kapcsolatos várakozásokra. Kifejtette, hogy amit most Brazília csinál, az egész világ számára üzenetet hordoz azzal kapcsolatban, hogy mi várható majd a belémi konferencián.

(Osztály)harc nélkül nem fog menni

Az emberiség, és az élővilág számára egyetlen megnyugtató megoldás a műanyagtermelés radikális csökkentése lenne. Kedvező fejleménynek tekinthető, hogy a globális problémák megoldását egyengető ENSZ bábáskodása mellett már születnek kísérletek a helyzet kezelésére.

De a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy erre az államok és a nagyvállalatok maguktól nem is lesznek hajlandóak, csak amennyiben érdemi nyomást tapasztalnak az emberek részéről.

Ehhez nem csak az állampolgároknak kellene szervezkedniük, határokon átívelően, hanem a nyilvánosságban is sokkal nagyobb súllyal kellene latba essen a kérdés. Ebben kiemelt szerepe lenne a nagy elérésű médiáknak, amelyek nem jeleskednek a környezeti kérdésekről való reális és kimerítő tudósítások közzétételében – kiváltképp igaz ez Magyarországon. Ha mégis születnek híradások, elemzések a témában, azok elsősorban a biológiai, környezeti hatásokra koncentrálnak. Holott a műanyaghasználat, és általában a környezetvédelem nagyon is társadalmi ügy, ami az egyre csak nagyobb politikai hatalommal bíró nagyvállalatok és voltaképp mindenki más közötti küzdelmet jelenti. Annak érdekében, hogy az egészséges élet és a hozzá szükséges egészséges környezet feltételeinek megteremtése a nagypolitika színterén is előrevalóbbá váljon, mint a kevesek által realizált profit.

Ahhoz, hogy egy következő műanyagcsúcs sikeres lehessen, számos feltételnek meg kell változnia.