A Tusnádfürdőn megtartott idei beszédében Orbán Viktor sok mindenről (a háború, a nagyhatalmi blokkok, a nagyhatalmak, a magyar „nagystratégia” és a keresztény állam) beszélt. Egy dologról talán csak távirati stílusban számolt be. Orbán tavaly azt ígérte, „érkezik az amerikai ajánlat” hazánknak, és a „béke megteremtésére” is sor kerül majd. 2025 júliusában eddig még egyik sem történt meg, fegyvert küldött viszont Trump Ukrajnának, és vámháborút indított az Európai Unió ellen.
Az ügy jelentőségéhez képest a kormányfői reakció e lényeges kérdésre nyúlfarknyi volt. Azt említette csupán meg, szerinte Trump megválasztásával, „elkerültük a világháborút”, és érkeznek már az első amerikai direkt befektetések is Magyarországra. Valóban óriási teljesítmény ez az egyelőre hipotetikus harmadik világháború katasztrófájához képest. Ha viszont nem az apokalipszis – Orbán által mindig felidézett és kétségtelenül velünk élő – fenyegetésének szempontjából, hanem a mindennapokból kiindulva értékeljük mindezt, akkor bizony édeskevés.
És alig hangzottak el a tusványosi bölcs intelmek szombaton, felvirradt a következő nap, amelynek estéjén már jelentették is a hírportálok: megszületett a nagy USA-EU kereskedelmi megállapodás, miután Ursula von der Leyen és Donald Trump utóbbi skóciai golfbirtokán körülbelül 40 percet tárgyaltak.
Az Európai Bizottság elnöke erről a találkozóról – ahogy azt a Köztes Substack-blog szerzője már érzékeltette – mint birodalmi vazallus sétált ki.
A mindösszesen 15 százalékos, az EU termékeit az Egyesült Államok felé sújtó vámtarifa az eredeti, 50 százalékos fenyegetéshez képest apró engedmény, amelyért cserébe Trump lényegében mindent megkapott. Többek között a legsúlyosabb fejlemény az, hogy a már általunk is bemutatott, szennyező és a helyi emberek tömeges halálát okozó texasi és louisianai repesztéses földgáz LNG formájában mostantól eddig nem látott óriási tömegben jut el Európába.
Orbán Viktor helyzete ebben az új felállásban igencsak nehézzé vált. Ha ugyanis Trump a vámháború során nem egyezik ki Brüsszellel, nyomásgyakorlás gyanánt esetleg még jól jött volna valamiféle szimbolikus különalku egy olyan tagállammal, mint hazánk. Így viszont, hogy minden egyes EU-tag ugyanazt a rettenetes, és számunkra, valamint gazdaságunk számára rendkívül előnytelen megállapodást kapta meg, ez az esély elszállt. Ha akarjuk, ha nem, és akármilyen baráti a viszony a „szuverenista” Orbán és a MAGA mozgalmat alapító Trump között, Washingtonnal mi az Unión keresztül, annak feltételeinek betartásával kereskedhetünk, illetve ilyen feltételek mellett érkezhetnek amerikai beruházások Magyarországra is. Itt a trumpi vámtarifa mindenféle nyereséget vagy növekedési potenciált meggyilkol. Ellenben mi fogjuk megfizetni azt is, hogy az Egyesült Államok gazdasága ne forduljon recesszióba.
Fizetjük még ezentúl a legutóbbi NATO-csúcson ugyancsak washingtoni diktátumként átvett 5 százalékos GDP-arányos hadiköltekezés elérését is. Erről már nyíltan kifejtették európai korifeusok, hogy csupán a „jóléti állam kárára” lehet őket a kontinensen megvalósítani. Lefordítva: az állami büdzséből mindenki felejtse el az oktatás, egészségügy, kultúra, szociális szolgáltatások fejlesztését, minden szinten. Nemhogy mi vagy Románia, de Hollandia és Dánia is. Helyette hadsereget forgunk építeni.
Az Orbán által kijelölt út: energiabiztonság, élelmiszerbiztonság, haderőfejlesztési biztonság mind olyan célok, amiket a jelenlegi EU-USA megállapodás kérdésessé tesz.
Így állunk most. És a helyzet Orbán Viktor számára nem sokban tér el a nyugati elvbarátaitól és szövetségeseitől. Mindannyiuk számára teherré válik lassan a Trump-barátság.
Persze minden nagyszerűen kezdődött: még 2017-ben, Trump beiktatása után az elnök fő emberei a nyakukba vették Európát, és többek között Magyarország kormányának hathatós közreműködésével megteremtették a „reakciós internacionálé” egymást segítő és bátorító, helyi választásokra közösen szervezkedő szövetségét.
Tudjuk mind, miről van szó: Trump, Brexit, holland, francia szélsőjobb, választási gyorskölcsön Párizsba Le Pennek, az AfD vezető párttá formálása Németországban, az Osztrák Szabadságpárt és Nigel Farage brit pártjának megerősödése, Giorgia Meloni olaszországi egyeduralmának istápolása. A történet középpontjában természetesen Trump és hatalma állt. Mielőtt 2024-ben az amerikai elnököt újból megválasztották, Orbán úgy magyarázta a világot, hogy ez az eredmény majd eldönti az ő nemzetközi szövetsége és a „globalisták” közötti harcot.
Trump beiktatása óta viszont egészen más kép tárul elénk. Először kezdődött úgy, hogy az elnök az „amerikai nagyság” nevében indítványozta, a nemzet fejezze be az 1776-os forradalmát és csatolja az USA-hoz Kanadát. Pierre Poilievre, Trump kanadai szövetségese, aki addig jól állt, hirtelen azt látta, hogy kampánya recsegni-ropogni kezd, és összeomlik, míg a Justin Trudeau helyett induló Mark Carney és a Liberálisok a kanadai Trump-ellenes nemzeti érzés hullámain visszatértek a kormányra.
„Elbows up!” – „Könyököt fel!”,
kiabálta a kampányban Trudeau nemzeti zászló előtt állva a jelszót, ami egy ismert kanadai jéghokis nyomán vált csatakiáltássá: ha vannak 1776-os forradalmárok 2025-ben, mint Trump és bandája, akkor bizony vannak vöröskabátos lojalisták is a Niagara másik partján.
Mindez nem volt elég: a trumpizmust és ultranacionalizmust hirdető Elon Musk oligarcha és J. D. Vance alelnök nagyban hozzájárultak a németországi AfD áttörésének elmaradásához, a 2024. nyári angol etnikai zavargások alatt és után szembekerültek a kormányzáshoz „mérséklődő” brit szélsőjobbot építő Nigel Farage-zsal is. Ez odáig fajult, hogy a Farage-féle Reform Pártból az akkor még Trumpot támogató Musk új pártvezért és miniszterelnök-jelöltet kezdett castingolni. Igaz, a radikális, etnikai kisebbségek brit szigetekről való kitelepítését hirdető erőktől a teljes brit politikai spektrum – köztük pedig Farage – is elhatárolódott. Annyira szüksége volt arra a Reform párt fejének hogy ne kössék a „reakciós internacionáléhoz”, hogy többek között nyíltan kijelentette: sohasem szervezne tömeges deportálást Nagy-Britanniában, mert nem őrült meg teljesen.
Azután ott voltak a korai Trump-Zelenszkij csörték és az Ukrajnának felajánlott „rablóbéke” tervezete. Ez ellen pedig az olasz miniszterelnöknek, Meloninak kellett erélyesen fellépnie, és elhatárolódnia.
Világos tehát, hol vannak a nagy nemzetközi szuverenista felbuzdulás határai: az amerikai kormány „naggyá akarja tenni” az USA-t, de ahhoz, hogy ez megtörténjen, az kell, hogy a többi „szövetséges” mégse legyen újra nagy. Ugyanígy: Orbán „great” stratégiája – például az EU-ra kivetett Trump vámok tükrében, némileg ellentétben áll az amerikai „nagystratégiával”.
Most tehát Orbán Viktorra került a sor, hogy az amerikai nemzeti nagyság „nagy hala” el ne nyelje a magyar szuverenitás „kis halát.”
Ezzel csupán egyetlen probléma van: most nagyon úgy tűnik., hogy a Tusványoson magabiztos képet mutató Orbánnak úgy kell kiegyensúlyoznia a Trump-politika által Magyarországra nézve hátrányos helyzetet, hogy közben nagyon jelentős belpolitikai lázadással és problémákkal kell szembenéznie. Ha a pletykák igazak, a Fehér Ház és az Orbán-kormány kapcsolatai továbbra is kitűnőek. De ha Trump intézkedései súlyosbítják az európai gazdasági stagnálást, és helyben hagyják a magyarországi inflációt és megélhetési válságot is, akkor Orbán legfontosabb fegyveréről, az amerikai hátszélről nem csak az derül ki, hogy nem elég, hanem az is: még szembe is fúj velünk, mint uniós országgal.
Innen lesz szép nyerni, ha ez egyáltalán sikerülhet még.
