A filozófiában és a pszichoanalitikus elméletekben a rossz visszatérését tapasztaljuk. A rossz kérdése természetesen régi és tiszteletre méltó probléma a nyugati filozófiában, amely Szókratésztől és Ágostontól Leibnizon és Kanton át minden filozófust a bűvkörébe vont. E történelemben „a rossz kérdése” számottevően teológiai kérdés volt: ha Isten jóságos és mindenható, miért engedi, hogy ilyesfajta rossz létezzen a világban? A Kant utáni filozófia nagyrészt meglazította kötelékeit a teológiával, és ezzel a rossz kérdése háttérbe szorult. A rossz immár nem tűnt filozófiai kérdésnek, hanem áthelyeződött a pszichiátria, a szociológia és a biológia területeire. Az elmúlt néhány évben azonban a filozófusok és teoretikusok egy laza összeköttetésben álló csoportja, jórészt Kant és Jacques Lacan munkáinak hatására, visszatért a rossz kérdéséhez. Közéjük tartozik Alain Badiou is, aki 1993-ban publikálta az Etika. Tanulmány a rossz megértéséről című művét. Mint a kortárs gondolkodás rosszról szóló diskurzusának elemzése, kritikája és újrafogalmazása, a mű elutasította a rossz teológiai és tudományos (pszichológiai, szociológiai stb.) értelmezéseit, minekutána a jó és a rossz helyét az emberi szubjektivitás, cselekvőképesség és szabadság struktúrájában kereste.

Cabinet: Ön azt állítja, hogy a rossz „magától értetődő” a mai filozófiai és politikai diskurzusainkban, és hogy mind a „magátólértetődőség”, mind a „rossz” fogalmai problematikusak. Mit kell érteni a „rosszról alkotott konszenzuális képünk” alatt, és mi ezzel a baj?

Alain Badiou: A rossz magától értetődő mivoltának eszméje viszonylag új keletű a társadalmunkban. Véleményem szerint az 1960-as évek végére nyúlik vissza, amikor véget értek a ‘60-as évek nagy politikai mozgalmai. Ezután egy reaktív korszakba léptünk, amelyet én Restaurációnak nevezek. Mint tudják, Franciaországban a „restauráció” a forradalom és Napóleon után, 1815-ben a király visszatérésének időszakát jelöli. Mi is egy ilyen korszakban élünk. Ma a liberális kapitalizmust és annak politikai rendszerét, a parlamentarizmust tekintjük az egyetlen természetes és elfogadható megoldásnak. Minden forradalmi gondolatot utópikusnak és végső soron bűnösnek tartunk. Elhitették velünk, hogy a kapitalizmus globális elterjedése és az úgynevezett „demokrácia” az egész emberiség álma. Mint ahogy azt is, hogy az egész világnak az amerikai birodalom hatalmára és katonai rendőrségére, a NATO-ra van szüksége.

Az az igazság, hogy vezetőink és propagandistáink nagyon jól tudják, hogy a liberális kapitalizmus egy egyenlőtlen rendszer, az emberiség döntő többsége számára igazságtalan és elfogadhatatlan.

Mint ahogy azt is tudják, hogy a „demokráciánk” puszta illúzió: hol van a nép hatalma? Hol van a harmadik világ parasztjainak, az európai munkásosztálynak, a világ szegényeinek bárhol politikai hatalma? A jelenlegi, mélységesen egyenlőtlen, kegyetlen rendszert – ahol mindent kizárólag pénzben kifejezhető értéke határoz meg – eszményiként állítják be. Azonban az uralkodó rend partizánjai is tudják, hogy ezt önmagában bajos lenne ideálisnak nevezni, így inkább azt bizonygatják, hogy ez a legkisebb rossz mind közül. Meglehet, hogy nem élünk paradicsomi állapotok között, mondják, de érezzük magunkat szerencsésnek, hogy a helyzet nem is pokoli. A demokráciánk talán nem tökéletes, de gondoljunk csak azokra a véres diktatúrákra! A kapitalizmus igazságtalan, de nem bűnös, mint a sztálinizmus. Ugyan hagyjuk, hogy afrikaiak milliói haljanak meg AIDS-ben, de nem adunk ki rasszista nacionalista nyilatkozatokat, mint Milošević. Igaz, hogy vadászgépekkel mészároljuk az irakiakat, de legalább nem vágjuk el a torkukat machetékkel, ahogy az Ruandában szokás…

Ezért vált létfontosságúvá a rossz fogalma. Egyetlen értelmiségi sem veszi védelmébe a pénz brutális hatalmát és az azzal járó politikai megvetést a jogfosztottak vagy a fizikai munkások elől, de sokan egyetértenek abban, hogy a valódi rossz máshol van. Ki pártfogolná ma a sztálini terrort, az afrikai népirtásokat, a latin-amerikai kínzókat? Senki. Ami ebben a kérdésben döntő, az a rosszról szóló konszenzus. Azzal az ürüggyel, hogy nem fogadjuk el a rosszat, végső soron elhitetjük magunkkal, hogy ha nem is a legjobb, de legalábbis a lehető legjobb körülmények között élünk – még ha ez a legjobb sem túl fényes. Az „emberi jogok” refrénje nem más, mint a modern liberális kapitalizmus ideológiája: nem mészárolunk le és nem kínzunk meg titeket barlangokban, úgyhogy hallgassatok, és imádjátok az aranyborjút. Azok pedig, akik nem hajlandóak imádni, vagy nem hisznek a felsőbbrendűségünkben, azoknak mindig ott van az amerikai hadsereg és európai csatlósai, hogy elhallgattassák őket.

Ne feledjük, hogy még Churchill is azt mondta, hogy a demokrácia (vagyis a liberális kapitalizmus rezsimje) egyáltalán nem a legjobb, hanem a legkevésbé rossz politikai rendszer. A filozófia mindig is kritikus volt a közkeletű véleményekkel és az egyértelműnek tűnő dolgokkal szemben. A fogadd el azt, amid van, mert minden más a rosszhoz tartozik! gondolata kézenfekvő, ami éppen ezért azonnali vizsgálatra és kritikára szorul.

Személyes álláspontom a következő: részletekbe menően kell megvizsgálni a rossz kortárs elméletét, az emberi jogok ideológiáját, a demokrácia fogalmát. Ki kell mutatni, hogy ezek közül egyik sem vezet az emberiség tényleges emancipációjához. A mindennapi életben és a politikában helyre kell állítani az igazsághoz és a jóhoz való jogot. Ettől függ, hogy képesek leszünk-e újra valódi eszmékre és valódi projektumokra.

Cabinet: Ön azt állítja, hogy a liberális kapitalizmus számára a rossz mindig máshol van, a rettegett Másikban, ami olyasvalami, amit a liberális kapitalizmus sikeresen száműzött és távol tart. De nem létezik-e a mai képzeletben egy erőteljes belső (társadalmi, lélektani, családon belüli) rossz elképzelése is? A népszerű filmek és regények évtizedek óta megszállottan foglalkoznak a belül (az elmében, a családban, a szomszédságban) lappangó rossz gondolatával. Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államokban a Timothy McVeigh-ügy (mindannyiunkban, az Egyesült Államok szívében) újból felélesztette a „bennünk lakozó rossz” iránti politikai aggodalmakat. Andrea Yates, egy texasi családanya alig több mint egy hónapja szisztematikusan vízbe fojtotta öt gyermekét, ami országszintű vitát váltott ki arról, hogy vajon mindannyian képesek vagyunk-e effajta gonoszságra. Filozófiailag a Kant „radikális gonosz” koncepciója (és annak lacani újraértelmezése) iránti megújult érdeklődés összhangban áll azzal az elképzeléssel, hogy a gonosz belső (nem pedig külső, politikai) jelenség. Valójában úgy tűnik, hogy a nyugati történelem jelentős részében a gonoszt „belső” jelenségnek tekintették, vagyis olyasvalaminek, ami erkölcsileg mindannyiunkat rossz lelkiismerettel tölt el. Ezért a kérdésem a következő: az Ön által javasolt „külső” gonosz fogalmán kívül elfogadja-e a „belső” gonosz fogalmát is? Örökérvényű-e ez az elképzelés, vagy valami sajátosat árul el a jelen történelmi pillanatáról? Ön szerint ez a két különböző gonoszságfogalom (külső és belső) bármilyen módon összefügg egymással?

Alain Badiou: Nincs ellentmondás a liberális kapitalizmus és a demokrácia jóságának affirmálása és ama megállapítás között, hogy a rossz minden egyénben állandó lehetőségként van jelen. A második tézis (a mindannyiunkban ott rejlő gonosz) egyszerűen az első tézis erkölcsi és vallási kiegészítése, amely politikai jellegű (a parlamentáris kapitalizmus mint jó). A két állítás között ráadásul még „logikai” kapcsolat is fennáll, az alábbiak szerint:

1. A történelem azt mutatja, hogy a demokratikus liberális kapitalizmus az egyetlen olyan gazdasági, politikai és társadalmi rendszer, amely valóban humánus, valóban az emberiség javát szolgálja.
2. Minden más politikai rendszer szörnyűséges és véres diktatúra, teljesen irracionális.
3. Ezt bizonyítja, hogy a liberalizmus és a demokrácia ellen harcoló politikai rendszerek mind a rossz egyazon arcát mutatják. Így a látszólag ellentétes fasizmus és kommunizmus valójában nagyon hasonló volt. Mindkettő a „totalitárius” családfához tartozott, amely a demokratikus kapitalizmus családjának ellentéte.
4. Ezek a szörnyű rezsimek nem képesek létrehozni egy észszerű projektumot, az igazságosság eszméjét, vagy valami ehhez hasonlót. E rezsimek vezérei (fasiszták vagy kommunisták), szükségképpen patologikus esetek voltak: Hitlert vagy Sztálint a kriminálpszichológia eszközeivel kell tanulmányozni. Azok pedig, akik támogatták őket, márpedig több ezren voltak ilyenek, elidegenedtek a totalitárius misztikától. Végső sorban a rossz és romboló szenvedélyek vezérelték őket.
5. Ha több ezer ember képes volt részt venni ilyen nevetséges és bűnös vállalkozásokban, az nyilvánvalóan azért van, mert mindannyiunkban benne rejlik a lehetőség, hogy a rossz bűvöletébe kerüljünk. Ezt a lehetőséget a „Másik gyűlöletének” nevezzük. Így az lesz a végkövetkeztetés, hogy először is mindenhol támogatnunk kell a liberális demokráciát, másodszor pedig meg kell tanítanunk gyermekeinknek a Másik iránti szeretet erkölcsi imperatívuszát.

Az én álláspontom egyértelműen az, hogy ez az „érvelés” pusztán illuzórikus ideológia. Először is, a liberális kapitalizmus egyáltalán nem az emberiség javát szolgálja. Éppen ellenkezőleg: a barbár, romboló nihilizmus eszköze.

Másodszor, a 20. századi kommunista forradalmak grandiózus kísérletek voltak egy teljesen más történelmi és politikai világ megteremtésére. A politika nem az Államhatalom irányítása. A politika elsősorban egy teljesen új és konkrét valóság feltalálása és megvalósítása. A politika – teremtő gondolkodás. Lenin, a Mi a teendő? szerzője, Trockij, Az orosz forradalom történetének írója, és Mao Ce-tung, aki papírra vetette A nép ellentmondásainak helyes kezeléséről című művét, Freudhoz vagy Einsteinhez hasonlítható intellektuális zsenik voltak. Jóllehet az emancipációs vagy az egalitárius politika eleddig nem tudta megoldani az Államhatalom problémáját. Olyan terrort alkalmaztak, amely végül is hiábavaló volt. De ennek arra kell ösztönöznie bennünket, hogy ott folytassuk a kérdést, ahol ők abbahagyták, ahelyett hogy a kapitalista, imperialista ellenség mellé állnánk.

Harmadszor, a „totalitarizmus” kategóriája intellektuálisan nagyon gyenge lábakon áll. A kommunizmus oldalán az emancipáció univerzális vágya áll, míg a fasizmus oldalán a nemzeti és faji alapú vágy. Ez két radikálisan ellentétes projektum. A kettő közötti háború valójában az univerzális politika és a faji alapú uralom eszméje közti csatározás volt.

Negyedszer, a terror alkalmazása forradalmi körülmények között vagy polgárháborúban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a vezetők és a militánsok őrültek lennének, vagy a belső gonosz lehetőségének kifejeződései. A terror olyan politikai eszköz, amelyet az emberi társadalmak fennállása óta használnak. Ezért politikai eszközként kell megítélni, és nem infantilizáló erkölcsi ítéletnek alávetni. Hozzá kell tenni, hogy a terrorizmusnak különböző típusai vannak. Liberális országaink tökéletesen tudják alkalmazni ezeket. A hatalmas amerikai hadsereg globális szinten terrorista zsarolást alkalmaz, a börtönök és a kivégzések pedig nem kevésbé erőszakos belső zsarolást.

Ötödször, az egyetlen koherens elmélet a témáról (az enyém, hozzátenném tréfásan!) semmiféle specifikus gonoszságra való hajlamot nem ismer el. Még Freud halálösztöne sem kötődik különösebben a gonoszsághoz. A halálösztön a szublimáció és az alkotás szükséges eleme, ugyanúgy, mint a gyilkosság és az öngyilkosság. Ami pedig a Másik iránti szeretetet, vagy ami még rosszabb, a „Másik elismerését” illeti, azok nem mások, mint keresztény konfekciók. A „Másik” mint olyan soha nem létezik. Léteznek olyan gondolat- vagy cselekvési kísérletek, amelyek alapján megkülönböztetjük a barátokat, az ellenségeket és azokat, akiket semlegesnek tekinthetünk. Az ellenségekkel vagy a semlegesekkel való bánásmód kérdése teljes mértékben a szóban forgó projektumtól, az azt alkotó gondolattól és a konkrét körülményektől függ (Eszkalációs fázisban van-e a projektum? Veszélyes-e? stb.).

Cabinet: Azok alapján, amit mondott, arra következtethetünk, hogy Ön megfordítja a helyzetet, és azt állítja, hogy az uralkodó nézettel ellentétben a liberális kapitalizmus maga a „rossz”. Ön mégsem ezt teszi. Ehelyett a rossz elméletének alternatíváját nyújtja.

Alain Badiou: Ha fordított helyzetben lennék, ahogy javasolja, mindent úgy hagynék, ahogy van. Az, hogy a liberális kapitalizmus rossz, nem változtatna semmin. Továbbra is alárendelném a politikát a humanista és keresztény erkölcsnek: azt mondanám: „Harcoljunk a rossz ellen!” De elegem van a „valami elleni harcból”, a „dekonstruálásból”, a „felülmúlásból”, a „véget vetésből” stb. Filozófiám az affirmációra törekszik. Valamiért akarok harcolni; tudni akarom, mi az, ami jó, és azt akarom megvalósítani. Nem vagyok hajlandó megelégedni a „legkisebb rosszal”. Jelenleg nagyon divatos szerénynek lenni, nem nagyban gondolkodni. A nagyság [grandeur] metafizikai rossznak számít. Én viszont kiállok a nagyságért, a hősiességért. Kiállok a gondolkodás és a cselekvés affirmációjáért.

Kétségkívül ki kell dolgozni a rossz egy másik elméletét, ami lényegében a jó egy másik elmélete. A rossz az lenne, ha kompromisszumot kötnénk a jó kérdését illetően. Feladni mindig rossz dolog. Feladni a felszabadítási politikát, feladni a szenvedélyes szerelmet, feladni a művészi alkotást… A rossz az a mozzanat, amikor nincs erőm hű maradni ahhoz a jóhoz, ami cselekvésre késztet.

A rossz kérdése mögött rejlő valódi kérdés a következő: Mi a jó? Egész filozófiám arra törekszik, hogy választ adjon erre a kérdésre. Összetett okokból a jót „igazságok” (többes számban) névvel illetem. Az igazság egy konkrét folyamat, amely egy megrengéssel (egy találkozással, egy általános lázadással, egy meglepően új találmánnyal) kezdődik, és az ekként kipróbált újdonsághoz való hűségként fejlődik tovább. Az igazság a szubjektív fejlődése annak, ami egyszerre új és egyetemes. Új: ami a teremtés rendje szerint előre nem látható. Egyetemes: ami minden emberi lénynek, tiszta emberségének (amit én általános emberségnek nevezek) megfelelően, jogosan érdekében állhat. Szubjektummá válni (és nem egyszerűen emberállat maradni) azt jelenti, hogy részt veszünk egy egyetemes újdonság létrejöttében. Ehhez erőfeszítés, kitartás, sőt, néha önmegtagadás is szükséges. Gyakran hangoztatom, hogy az igazság „aktivistájává” kell válni. Minden alkalommal ott a rossz, amikor az önzés az igazság feladásához vezet. Ekkor az ember elveszíti szubjektivitását. Elragadja az egoista önérdek, és ezzel az igazság (és így a jó) egész fejlődési folyamatának megszakadását kockáztatja.

A rossz tehát meghatározható a következő mondattal: a rossz az igazság megszakítása egyedi vagy egyéni érdekek nyomására. Még az Ön által említett eset is – a mind az öt csecsemőjét vízbe fojtó nő – ebből a szemléletből fakad. Az Ön felvetése abszurd: nyilvánvaló, hogy mindenki „képes” mindenre. Mindenhol láthatunk jó embereket, akik kínzókká válnak, vagy békés honpolgárokat, akik jelentéktelen dolgok miatt brutálisan bánnak másokkal. Emiatt ez a megfontolás érdektelen. Csak arra emlékeztet minket, hogy az emberi faj egy állatfaj, amelyet a legalacsonyabb érdekek irányítanak, míg a kapitalista profit ennek csupán a törvényes formulája. Minden, ami se nem jó, se nem rossz, az nem más, mint az ösztönök uralma. A rossz kérdése ott kezdődik, ahol megállapítható, hogy mit értünk jó alatt. Meggyőződésem, hogy öt gyermek meggyilkolása valójában a jó brutális megtagadásával áll összefüggésben, egy szeretetfolyamat formájában. Mindenesetre ez az egyetlen eset, amikor van értelme rosszról beszélni. Az a mítosz jut eszembe, amelyben Médea megöli gyermekeit. Ez azonban nem gonoszság a szó tragikus értelmében, mert ez a gyilkosság teljes mértékben Médea Jason iránt érzett szerelmétől függ.

Cabinet: Tehát Ön szerint az emberállat birodalma egyszerűen a jó és a rossz uralma alatt áll (így például a kínzás nem tekinthető „rossznak”)? Nincs-e erkölcsi kötelességünk, hogy szubjektumokká váljunk (ahelyett, hogy emberállatok maradnánk)? És ekképpen az, hogy nem válunk szubjektumokká, nem tekinthető erkölcsi kudarcnak?

Alain Badiou: A kérdés valójában két általános erkölcsi felfogás (és így a jó és a rossz közötti különbséget) ötvözete: a rousseau-i „természetes” elképzelésé és a kanti „formális” koncepcióé:

1. Létezik egy „természetes” erkölcs, olyan dolgok, amelyek minden emberi tudat számára nyilvánvalóan rosszak. Ennek megfelelően a gonosz létezik az emberállat számára. Példaként a kínzás hozható fel.
2. Létezik egy „formális” erkölcs, egy univerzális kötelezettség, amely minden konkrét helyzet felett áll. Ezért létezik egy univerzális gonosz is, amely szintén független a körülményektől. Példaként a szubjektummá válás kötelezettsége hozható fel, hogy az embernek felül kell emelkednie alapvető emberállat mivoltán. Rossz dolog megtagadni, hogy teljes értékű emberi szubjektum váljon belőlünk, attól függetlenül, hogy ennek a szubjektummá válásnak milyen konkrét feltételei vannak.

Persze le kell szögeznem, hogy teljes mértékben ellenzem ezt a két elképzelést. Tartom, hogy az emberállat természetes állapotának semmi köze sincs a jóhoz vagy a rosszhoz. Mint ahogy azt is fenntartom, hogy a Kant kategorikus imperatívuszában leírt formális erkölcsi kötelezettség valójában nem létezik.

Vegyük például a kínzást. Egy olyan fejlett civilizációban, mint amilyen a Római Birodalomé volt, a kínzást nem hogy nem tekintették rossznak, de egyenesen szórakoztató látványosságnak számított. Az arénákban a tigrisek embereket téptek szét, vagy elevenen égették el őket, a közönség pedig ujjongott, amikor a harcosok átmetszették egymás torkát. Hogyan gondolhatnánk tehát, hogy a kínzás minden emberállat számára rossz? Talán nem ugyanazon állatok vagyunk, mint Seneca vagy Marcus Aurelius? Hozzá kell tennem, hogy hazám, Franciaország fegyveres erői, a korabeli kormányok és a közvélemény többségének jóváhagyásával, minden foglyot megkínoztak az algériai háború alatt. A kínzás elutasítása történelmi és kulturális jelenség, egyáltalán nem magától értetődő. Általánosságban az emberállat ugyanúgy ismeri a kegyetlenséget, mint az irgalmat; az egyik ugyanolyan természetes, mint a másik, és egyiknek sincs köze a jóhoz vagy a rosszhoz. Vannak olyan kritikus helyzetek, amikor a kegyetlenség szükséges és hasznos, és vannak olyanok, amikor az irgalom nem más, mint mások megvetése. Az emberállat struktúrájában nem találunk semmit, amire a rossz fogalmát alapozhatnánk, de még a jó fogalmát sem.

Viszont a formális megoldás sem jobb. Valójában a szubjektumként való létezés kötelezettségének semmilyen értelme nincs, a következő okból kifolyólag: a szubjektummá válás lehetősége nem tőlünk függ, hanem mindig egyedülálló körülmények között bekövetkező események függvénye. A jó és a rossz közötti megkülönböztetés már eleve feltételezi a szubjektumot, ezért nem alkalmazható rá. A rossz mindig egy szubjektumra vonatkozik, nem pedig egy előre szubjektivált emberállatra. Ha például a nácik franciaországi megszállása alatt csatlakozom a Résistance-hoz, történelmi szubjektummá válok. E szubjektiváció belsejéből kiindulva meg tudom mondani, mi a rossz (elárulni a társaimat, együttműködni a nácikkal stb.). Így tehát a szokásos normákon kívül is el tudom dönteni, hogy mi a jó. Ennélfogva Marguerite Duras írónő elmesélte, hogy a nácikkal szembeni ellenállásból kifolyólag részt vett az árulók kínzásában. Az egész jó és rossz közötti különbségtétel a szubjektummá válásból fakad, és ezzel a szubjektiválódással együtt változik (amit én filozófiának, egy igazsággá válásnak nevezek).

Összefoglalásképp: a rossznak nincs természetes definíciója; a rossz mindig az, ami egy adott helyzetben meggyengít vagy elpusztít egy szubjektumot. Vagyis a rossz fogalma teljes mértékben attól függ, hogy milyen eseményekből tevődik össze egy szubjektum. A rosszat a szubjektum írja elő, nem pedig egy természetes rossz fogalma, amely meghatározza, hogy mi az „erkölcsi” szubjektum. Következésképp nincs olyan formális imperatívusz sem, amelyből meg lehetne határozni a rosszat, még negatív értelemben sem. Valójában minden imperatívusz feltételezi, hogy az imperatívusz szubjektuma már mindig is létezik, éspedig konkrét körülmények között. Így tehát nem létezhet a szubjektummá válás imperatívusza, leszámítva, ha ez egy teljesen üres kijelentés. Ezért nem létezik a rossz általános formája sem, mert maga a rossz nem létezik, kivéve, ha ebben a helyzetben egy szubjektum ítéletet mond a helyzetről és saját tetteinek következményeiről. Így ugyanaz a tett (például a gyilkosság) egy bizonyos szubjektív kontextusban lehet rossz, egy másikban pedig a jó szükségszerűsége.

Kiváltképp hangsúlyoznom kell, hogy a „Másik tisztelete” kifejezésnek semmi köze sincs a jó és a rossz komolyan gondolt meghatározásához. Mert mit jelent a „Másik tisztelete”, amikor hadban állunk az ellenséggel, amikor egy nő brutálisan elhagy minket valaki másért, amikor egy középszerű „művész” alkotásait kell megítélnünk, amikor a tudomány obskúrus szektákkal szembesül, stb.? Nagyon gyakran éppen a „Másik tisztelete” az, ami kártékony, ami rossz. Különösen akkor, ha egy szubjektíve igazságos tettet a másokkal szembeni ellenállás vagy akár a mások iránti gyűlölet vezérel. És egy szubjektum számára mindig ilyen körülmények között (erőszakos konfliktusok, brutális változások, szenvedélyes szerelmek, művészi alkotások) merül fel igazán a rossz kérdése. A rossz sem természetként, sem törvényként nem létezik. Létezik és változik, az igazsággá válás szingularitásában.

Cabinet: Egy korábbi kérdésre válaszolva megjegyezte, hogy „a mindennapi életben és a politikában egyaránt szükség van az igazság és a jó jogainak helyreállítására”. Tudna többet mondani arról, hogy az igazságok etikája hogyan mozgósítható a gyakorlatban, és ez hogyan jelenthet alternatívát a jelenlegi „emberi jogok” koncepciójához képest?

Alain Badiou: Vegyük a legközelebbi példát: a szeptember 11-ei rettenetes bűncselekményt New Yorkban, amely több ezer áldozatot követelt. Ha az emberi jogok morális szempontjából gondolkodunk, akkor Bush elnökkel egyetértve azt mondjuk: „Ezek terrorista bűnözők. Ez a jó és a rossz párharca.” De vajon Bush politikája, például Palesztinában vagy Irakban, valóban jónak mondható-e? És amikor azt mondjuk, hogy ezek az emberek gonoszak, vagy hogy nem tisztelik az emberi jogokat, vajon megértjük-e az öngyilkos merénylők gondolkodásmódját? Nem okoz-e rengeteg kétségbeesést és erőszakot a világban ama tény, hogy a nyugati hatalmak, különösen az amerikai kormány politikája, teljesen mentes az ötletgazdagságtól és az értékektől? Bűncselekményekkel, rettenetes bűnökkel szembesülve konkrét politikai igazságok szerint kell gondolkodnunk és cselekednünk, ahelyett hogy bármiféle erkölcsi sztereotípiák vezérelnének minket. Az egész világ tudja, hogy a valódi kérdés a következő: Miért tartja a bolygó kétharmada teljesen igazságtalannak a nyugati hatalmak, a NATO, Európa és az USA politikáját? Miért tekintünk háborús oknak ötezer amerikai halálesetet, amikor a ruandai mészárlás ötszázezer halottja és az afrikai AIDS-betegek előre várható tízmillió halálos áldozata nem vált ki felháborodást? Miért rossz a civilek bombázása az Egyesült Államokban, míg a mai Bagdad vagy Belgrád, vagy a múltbeli Hanoi vagy Panama bombázása jó? Az általam javasolt igazságok etikája konkrét helyzetekből indul ki, nem pedig elvont jogokból vagy látványos gonoszságból. Az egész világ átlátja ezeket a helyzeteket, és önzetlenül cselekedhet e helyzetek igazságtalansága miatt. A rossz könnyűszerrel felismerhető a politikában: az élet, a vagyon és a hatalom tekintetében fennálló abszolút egyenlőtlenség. A jó – az egyenlőség. Meddig tűrjük el, hogy az egész emberiség számára szükséges folyóvíz, iskolák, kórházak és élelmiszer biztosításához olyan összegre van szükség, amely megegyezik a gazdag nyugati országok illatszerekre kiadott éves költségeivel? Ez nem emberi jogok és erkölcs kérdése. Ez az összes ember egyenlőségéért folytatott alapvető küzdelem kérdése a profit törvénye ellen, legyen az egyéni vagy nemzeti szintű probléma.

Ugyanígy, a jó a művészi praxisban az új formák feltalálása, amelyek a világ jelentésességét közvetítik. A jó a tudományban a szabad gondolat merészsége, az egzakt tudás öröme. Ehhez hasonlóan a jó a szerelemben annak megértése, hogy mi is valójában a különbség, hogy mit jelent ketten egy világot felépíteni, amikor nem egyedül vagyunk. A rossz pedig az akadémiai szórakoztatóipar vagy a „kulturális” kommersz; a kapitalista profit szolgálatában álló tudás; a szexualitás, amelyet pusztán élvezettechnikáknak tekintenek [jouissance]. Ismétlem: az egész világ osztozik ezekben a tapasztalatokban. Az igazság etikája mindig, meghatározott körülmények között vezet vissza bennünket a rossz négy alapvető formája elleni küzdelemhez – az obskurantizmussal, a kereskedelmi akadémicizmussal, a profit és az egyenlőtlenség politikájával, valamint a szexuális barbársággal szemben.