Az idei Pride-hónap a politikai nyomás és támadások ellenére mutatta meg a queer mozgalom erejét. Miközben az egyre erősödő (szélső)jobboldal a szexuális és nemi kisebbségek jogait és méltóságát globális szinten veszélyezteti, a szolidaritás és a jól szervezett ellenállás az LMBTQ+ emberek elengedhetetlen önvédelmévé válik. A kiélezett helyzet azt is megmutatta, kikre számíthatunk, és kikre nem. Hogyan értékeljük például a Budapestre érkező több tucat európai politikus kiállását, milyen kihívásokkal kellett szembenézniük a Pride szervezőinek az ő országaikban? Cikkemben a 2025-ös Pride-hónap néhány nemzetközi tanulságát fogom körvonalazni: bemutatom az LMBTQ+ embereket ért támadásokat, a Pride-okra nehezedő pénzügyi nyomásokat és cenzúrázási törekvéseket, és kitérek a radikális, antifasiszta Pride-ok szükségességére is.

2025: Orbán megpróbálta betiltani a Pride-ot, de nemzetközi szinten is nagy volt a nyomás

Orbán Viktor kísérlete a Pride betiltására végül a magyar Pride-ok történetének legnagyobbikává duzzasztotta az idei büszkeségmenetet, a Budapesten vonuló többszázezres tömegről készült képsorok bejárták a világsajtót. Orbánék láthatóan nem is találták a narratívát: a kormányzati kommunikáció egyik abszurditásból esett a másikba, miközben brüsszelezéssel (a 30 éves Budapest Pride kapcsán!), illetve a „gyermekvédelmi” népszavazásra hivatkozva próbálták csillapítani az arcvesztést. Orbánék feltehetően rosszul mérték fel a szemben álló tömeg mértékét, elszántságát és saját kapacitásaikat, amiben szerepet játszhatott a nemzetközi helyzet is.

A 2025-ös év az LMBTQ+ emberek számára világszerte különösen nehéznek bizonyult. Donald Trump újraválasztása azonnali és kézzelfogható következményekkel járt, például az egészségügy területén is. A PEPFAR (President’s Emergency Plan for AIDS Relief) felfüggesztésével komoly zavar keletkezett a program keretében nyújtott életmentő szolgáltatások biztosításában globális szinten, legyen szó a HIV-megelőzésről (például a HIV átvitelét megakadályozó PrEP-tablettával) és szűrésről vagy a HIV-vel élők gyógykezeléséről. További, LMBTQ+ életeket veszélyeztető döntés volt az is, hogy az amerikai nemzeti öngyilkosság-megelőzési forródrót LMBTQ+ specifikus szolgáltatásának megszüntették az állami finanszírozását.

Lendületben a nemzetközi transzfób offenzíva

Az LMBTQ-fób agenda idén is látványosan kristályosodott ki a transz emberek körül, az USA-ban és Európában is. Az Egyesült Királyság jól szervezett transzfób mozgalmai nagy sikert értek el, amikor áprilisban a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, a 2010-es egyenlőségi törvényben a „nő” meghatározása kizárólag a születéskori biológiai nem alapján lehetséges (a 2010-es Equality Act az Egyesült Királyság alapvető antidiszkriminációs törvénye, amely a közszolgáltatásokban, munkahelyeken, oktatásban és más területeken biztosítja a diszkriminációval és zaklatással szembeni védelmet).

A Legfelsőbb Bíróság határozata a nő fogalmát a gyermekvállalás képességére redukálja, mintegy biológiai predesztinációként értelmezve azt. Ennek ellenére Keir Starmer, a Munkáspárt vezetője előrelépésként üdvözölte a döntést, és pártja is alkalmazni fogja. Sőt, helyi szervezeteik számára egyenesen megtiltották, hogy ezzel ellentétes határozatokat fogadjanak el.

Eközben a transz emberek munkahelyhez, lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz való hozzáférése továbbra is súlyosan akadályozott, és ezen a téren továbbra sem hangzanak el érdemi javaslatok (holott a diszkriminációval szembeni jogi védelem nehezedik, egyes szituációkban pedig ellehetetlenül).

A „nő” és a „nem” definíciói körüli viták és morális pánik ráadásul a fizikai erőszak kockázatát is növelik. J.K. Rowling, aki 70 000 fonttal támogatta a transzellenes lobbicsoportok jogi költségeit a Legfelsőbb Bíróság döntését megelőzően, maga is zaklatásra buzdít, mégpedig a Metropol módszereivel: arra ösztönzi követőit, hogy fotózzanak le transz nőket nyilvános illemhelyeken, és osszák meg ezeket a képeket az interneten. Csakhogy a nemi normáknak való megfelelés, illetve az „elégséges nőiesség” alapján történő rendőrködés és kontroll a transz és cisz nőket egyaránt kiszolgáltatott helyzetbe hozza.

Már Rowling felhívása előtt is zaklattak cisz nőket nyilvános illemhelyeken, mert nem illeszkedtek a nőkről alkotott standard képbe. Ez azonban intézményi szinten is megjelenhet: aggasztó például, hogy a brit közlekedési rendőrség a Legfelsőbb Bíróság döntésére hivatkozva módosította szabályzatát, és mostantól a transz nőket férfi rendőröknek kell motozniuk. A gyakorlatban ugyanis ez bármely nő esetében ürügyként szolgálhat arra, hogy férfi rendőrök végezzenek testi motozást, ha az érintett nem tudja a helyszínen igazolni születési nemét.

Orbán tiltási kísérlete Franciaországban is ihletet adott, Nagyváradon pedig bátorítást

Mindezek a fejlemények és az LMBTQ+ embereket ért támadások komoly súlyt adtak idén a Pride-meneteknek, amelyek amennyire szükségesek, annyi nehézséggel találták szemben magukat. Párizs környékén élő queer aktivistaként ezt főleg a franciaországi Pride-ok kapcsán követtem figyelemmel.

A Budapestre érkező több tucat európai politikus kiállása szép szimbolikus gesztus, de vajon értékelhetjük-e ennél többként, amikor az általuk képviselt politikai erők külföldön olykor aktívan próbálják hátráltatni és kontroll alatt tartani a queer mozgalmakat?

Valérie Hayer macronista francia képviselő például így kezdi a videóját, amelyben a Budapest Pride-on való részvételét indokolja: „miért is beszélek most erről, ami számunkra sok európai országban annyira banális?”, majd hozzáteszi, hogy az európai mozgósítás nélkül a Budapest Pride nem jöhetett volna létre. E mondatok hallatán felmerülhet bennünk, hogy nemcsak a leereszkedő gyarmati gőggel, hanem politikai kisajátítással találtuk szemben magunkat: a szélsőjobboldali bűnözőkkel, például Marine Le Pennel smúzoló, autoriter Orbán ellen felszólalva nem nehéz begyűjteni néhány szimpátiapontot, legalábbis a liberális közvéleménytől.

Eközben, két héttel a Budapest Pride előtt, Dijon belvárosában is betiltották a Pride-ot. A prefektúra érvelése szerint erre az esetleges erőszakos szándékú résztvevők, a korábbi években előfordult rendbontások és rongálások, illetve a központban hétvégén nagy számban jelen lévő gyermekes családok védelmében volt szükség, ami erősen egybecseng az orbáni, „gyermekvédelmi” indoklással. Az utcabútorok védelme nevetséges ürügy arra, hogy egyszerűen kontroll alá vonják és minél láthatatlanabbá tegyék a menetet, a szélsőjobbnak ezt az alapvető eszközét szintén ismerjük Budapesten.

(Az utcabútorok és az LMBTQ+ emberek összefüggésbe hozása csodálatos mániája egyébként a francia jobboldalnak. Innen ered a mémesedett „LMBTBUSZMEGÁLLÓ” kifejezés is: Sarah El Haïry egykori macronista miniszter úgy hasonlította össze a szélsőbalt és a szélsőjobbot, hogy az egyik a buszmegállók, a másik pedig az LMBTQ+ emberek épségére jelent veszélyt, tehát hasonlóak, kerülendők.)

Dijonban a döntés mellett a szocialista városvezetés is kiállt: a polgármester (Nathalie Koenders, PS), megvédte a prefektúra álláspontját, miközben arról sajnálkozott, hogy radikális kollektívák sajátították ki a „Gay Pride”-ot (sic!): ez paradox, és a Pride történetét és tartalmát tekintve tájékozatlan megközelítés. Miután Koenders hosszas közleményben védte meg a Pride kiradírozását a belvárosból, két hét múlva számos párttársa jelentkezett be Budapestről szónokolni a szabadság mellett.

E hét elején, tehát az utolsó pillanatban a nagyváradi önkormányzat is betiltotta a július 26-i, szombatra tervezett Pride-felvonulást. Noha az Oradea Pride szervezői (Ark Oradea) tizenegy alternatív útvonalat is javasoltak, a liberális-konzervatív városvezetés a menetet nem engedélyezte, más rendezvényekre és munkálatokra hivatkozva. Ezekről korábban nem adtak tájékoztatást.

Bár Nagyváradon a korábbi években sem engedélyezték a Pride-ot, a szervezők szerint a Budapest Pride ellehetetlenítésére tett kísérlet, illetve az Európai Bizottság tétlensége olyan veszélyes precedenst teremtett,

amely hozzájárulhatott ahhoz, hogy az önkormányzat különösebb következményektől nem tartva korlátozhassa az LMBTQ+ emberek jogait. A szervezők az alkotmányban védett szólás- és gyülekezési szabadság megsértéséért beperlik a városvezetést, és megtartják a büszkeségmenetet.

Ursula von der Leyen és Magyar Péter gyenge pinkwashingja

Az idei Pride-szezon pinkwashing (politikai haszonszerzés) nagydíjára Ursula von der Leyent ajánlanám, aki három nappal a Budapest Pride előtt megosztott egy videót, amelyben támogatásáról biztosította az érintetteket. Ezzel csak annyi a gond, hogy az Európai Bizottság elnökeként lettek volna nagyon is konkrét eszközei a Pride megvédésére – például ideiglenes intézkedés indítványozásával az Európai Unió Bíróságán, hogy a törvényt felfüggesszék. Hadja Lahbib európai bizottsági tag szerint ráadásul ehhez épp von der Leyentől is hiányzott a politikai akarat. Nem beszélve arról, hogy állítólag korábban külön kérte a bizottsági tagokat, ne vegyenek részt a Budapest Pride-on (von der Leyen később ezt cáfolta).

Hasonlóan járt el Magyar Péter is, aki hónapokon keresztül kerülte a Pride-dal kapcsolatos kérdéseket (pártja pedig a fővárosi közgyűlésben), és csak a felvonulás napján, a sikeres Pride kapujában fogalmazott meg egy homályos posztot.

De mit is jelent az LMBTQ+ emberek számára, hogy „nem számít, ki kit szeret”? Utal ez bármilyen jogegyenlőtlenség felszámolására?

Bár hallgatását népszerűségi megfontolásokkal próbálta indokolni, egy olyan politikai légkörben, ahol a kormány nyílt homofób uszítással próbálja megbélyegezni és elnyomni az LMBTQ+ embereket – gyermekvédelmi veszélyként beállítva őket –, vezető ellenzéki erőként nem lehet „semlegesen” hallgatni.

Aki rendre azzal hárítja el a témát, hogy „a magyar embereknek nem ez a legfontosabb problémájuk”, akaratlanul is erősíti azt a homofób beidegződést, amely az LMBTQ+ jogküzdelmet egy hangos, önérdekű kisebbség túlzó agendájaként állítja be. Ezzel továbbá lekicsinyli azoknak az egyenlőtlenségeknek a súlyosságát is, amelyeknek a magyar LMBTQ+ emberek nap mint nap ki vannak téve.

A Pride egy politikai esemény, mégis elhallgattatnák követeléseit egyes „támogatók”

Idén több Pride is pénzügyi nehézségekkel küzdött: Liverpoolban például emiatt végül elmaradt a rendezvény. A párizsi Pride eközben 50 000 eurós regionális támogatást veszített el, mert az Île-de-France régió közgyűlésének elnöke, Valérie Pécresse a korábban már megítélt támogatást mégsem adta oda a szervezőknek, mivel azok nem voltak hajlandóak „jól viselkedni” és öncenzúrát gyakorolni.

Az Inter-LGBT büszkeségmenet szervezői ugyanis a következő szlogent választották: „A reakciós internacionáléval szemben: világ queerjei, egyesüljetek!” A plakáton egy csoport színes figura a nyakkendőjénél fogva tart egy kelta keresztes szürke holttestet, amely a legyőzött fasizmust jelképezi. Egyikük egy miniatűr palesztin zászlót is visel. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy a szervezőket erőszakra és lincselésre való felhívással vádolják.

A pénzügyi zsarolás és cenzúra természetesen nem csak Franciaországra jellemző trend: a brüsszeli Pride-on a rendőrség fizikai erőszakkal és előállításokkal lépett fel, miután a Pride-tüntetők csatlakoztak a Bourse téren napi rendszerességgel összegyűlő (pro)palesztin gyászolókhoz. A nagyszínpadon fellépő Raoul Les Mécaniques drag king művész felszólalását pedig megpróbálták megszakítani, amiért Gázáról és a rendőri túlkapásokról beszélt. Les Mécaniques-ot később a szervezők együttműködésével a rendőrök eltávolították a színpadról.

Tanulságos volt az idei EuroPride is. A minden évben más városban megrendezett esemény figyelmet kíván fordítani az adott helyszín LMBTQ+ közösségére és küzdelmeire, ám ez a törekvés idén sem valósult meg: a helyi LMBTQ+ kollektívák képviselőit már az év elején elmarták a szervezőbizottságból, annak érdekében, hogy a városvezetés emberei biztosítsák egy apolitikus, homonormatív és piacorientált Pride megszervezését.

Ezzel Izrael pinkwashing stratégiájának is terepet biztosítottak, vagyis az LMBTQ+ jogok felületes támogatását kommunikációs eszközként használva, jelen esetben a palesztinai mészárlást próbálták demokratikus, emberjogi küzdelemmé átkeretezni. Mint láthattuk,

Európa-szerte igyekeztek elhallgattatni azokat a queer hangokat is, amelyek minden rendőri represszió, anyagi nyomásgyakorlás és elszigetelési kísérlet ellenére világossá tették: az LMBTQ+ mozgalom nem kér a pinkwashingból és nem adja kölcsön magát népirtó szándékok elfogadhatóvá tételéhez.

A Budapest Pride-ra érkező európai politikusok tehát nem valamilyen LMBTQ+ jogi kánaánból ereszkedtek le, még ha megszólalásaikkal olykor ezt is sugallták – cikkemben főleg ennek az ellentmondásaira szerettem volna felhívni a figyelmet.

Nem mehetünk el az olyan elnyomási törekvések mellett sem, mint például az isztambuli Pride-ra gyülekező harminc (de egyes források szerint inkább ötven) aktivista előállítása. Erdogan Orbánhoz hasonlóan a család intézményével szembeállítva próbálja veszélyként megbélyegezni a queer embereket. Oroszországban a szélsőséges terrorista szervezetek listájára rakták a teljes LMBTQ-mozgalmat, majd ezt követően megindultak az előállítások is, néhány hete pedig Indonéziában tartóztattak le 75 embert, akik egy bérelt ingatlanban szerveztek melegbulit.

A Pride-okra nehezedő nyomás lehetőség újragondolni a queer mozgalmat?

Mindeközben világszerte és Magyarországon is láthatuk a nagyvállalatok kihátrálását a Pride mögül, és sorra lepleződnek le a Pride-ot nem elvből, hanem politikai vagy profitérdekből támogató potyautasok. Mint ahogy a Mérce által megszólaltatott rendszerkritikus szervezetek, például az Ökofem is elmondta: ezt tekinthetjük lehetőségnek is arra, hogy radikálisabb Pride-okat építsünk, és visszaszoruljon az a neoliberális tartalom és esztétika, amely el kívánja fedni a Pride-ok politikai jellegét.

Radikális Pride-ok egyre több helyen léteznek, például a Párizs környéki szegényebb külvárosokban, Saint-Denis-ben és az utóbbi években La Courneuve-ben megrendezett Pride des Banlieues, vagyis a külvárosok büszkeségmenete.

A Pride des Banlieues a peremvárosi lakótelepeken élő queer munkásosztály követeléseit kívánja felerősíteni, ezért antirasszista, antifasiszta és antikapitalista.

A menet idei fókusza a gyarmati struktúrák és egyenlőtlenségek lebontása (dekolonializálása) volt az egészségügyi rendszerben, kiemelve, hogyan sújtja a neoliberális és rasszista politika a külvárosokban élő migráns, rasszizált, queer és fogyatékossággal élő embereket.

Ennek érdekében a fő követelések a következők voltak: az iratokkal nem rendelkező (sans-papiers) személyek helyzetének rendezése, hogy hozzáférhessenek a társadalombiztosítási rendszerhez (beleértve az őrizetbe vett vagy visszatartott személyeket is); az egészségügyi dolgozók képzése a rasszista sztereotípiák, például a „mediterrán szindróma” felszámolása érdekében (eszerint a maghrebi származású vagy fekete betegek eltúlozzák fájdalmaikat); valamint a súlyos betegségekben szenvedők és egészségügyi ellátásra Franciaországban jogosultak védelme a kitoloncolásokkal szemben. Hogy ezek mennyire valós problémák az LMBTQ+ emberek számára, azt jól mutatja az az eset is, amikor Franciaország idén júliusban kitoloncolt egy HIV-vel élő, kongói származású fiatal férfit, akinek megfelelő gyógykezelése kizárólag Franciaországban volt biztosított.

Bár a Budapest Pride erős kiállásként végződött, az érte és az LMBTQ+ emberek jogaiért folytatott harc nem (lehet) elszigetelt.

Az LMBTQ+ embereket világszerte veszélyeztető reakciósokkal szemben szélesebb körű, nemzetközi, osztálykérdéseket tematizáló, antifasiszta küzdelemmel védhetjük meg a láthatóságunkat és gyülekezési jogunkat, amelyek alapfeltételei a további, diszkriminációval és jogegyenlőtlenségekkel szembeni szerveződéshez.