Előbb Zarah Sultana, a Munkáspárt frakciójából a megszorító politika ellenzése miatt kizárt, fiatal képviselő, majd Jeremy Corbyn megbuktatott korábbi pártvezető is erősen utaltak rá, feladták a várakozást, és új pártban hívhatják ki a brit kormányt. Mindez egy éve érik: a háborús uszítás, Gáza és a folyamatosan átnyomni kívánt megszorító csomagok is jelezték, a baloldalnak nincs többé helye a brit kormányban. A múlt héten belengetett új párt szövetségesekre találhat a külpolitikában sokkal mérsékeltebb, de a belpolitikában radikalizálódó Zöldek körében. De elég lesz a felháborodás, a palesztin ügy és a populista mozgósítás a Nigel Farage felé közeledő munkásosztály elcsábításához? Ez egyelőre kétséges, hiszen a brit radikális baloldal ugyanúgy szenved az elmúlt évtized kultúrharcos fókuszától mint más, hasonló szervezetek. Keir Starmer munkáspárti miniszterelnöknek viszont még gondot okozhatnak.

Alig jelentette be Zarah Sultana, Coventry South kemény balos körökben népszerű képviselője, hogy azt tervezi, végleg kilép Keir Starmer Munkáspártjából, és „Jeremy Corbynnal társelnökségben” új pártot alapít, a felmérések máris nagyjából 10 százalékra teszik azon britek számát, akik szavaznának rájuk.

Bár a bejelentés körül minibotrány támadt, és mint utólagos szivárogtatásokból kiderült, a pártkezdemény még messze nem volt abban az állapotban, hogy hasonló kijelentéssel Sultana a nyilvánosság elé álljon, az ambiciózus fiatal politikus türelmetlensége érthető. A 10 százalékos előzetes érdeklődés után Sultana saját aktivista oldalán már 70 000, a pártba belépni kívánkozó embert gyűjtött össze, és jó esélye van rá, hogy ezen a héten a 100 000 jelentkezője is meglegyen.

Végül Corbyn az ifjak korai akciója után maga is beleállt a bejelentésbe: egyrészt üdvözölte Sultanát hivatalosan is köreikben, bár arról nem tett említést, hogy a pártot együtt vezetnék majd – hiszen az még meg sem alakult.

Másrészt, ahogyan a magyarországi híradás is már kifejtette: meghirdette kettős jelszavát: elég volt a Starmer-kormány kelet-európai és közel-keleti háborús uszításából, és elég volt az átlagos briteket sújtó megszorítások bevezetésének kísérletéből is, Corbyn olyan politikát akar, „ami a népet szolgálja”.

A lépést a jobboldali brit sajtó az 1981-es Limehouse-kiáltvánnyal rokonítja. Ennek részben van alapja, részben pedig nagyok az eltérések. 1981-ben, a Michael Foot (Corbynnal szellemileg rokonítható) munkáspárti vezető ellen tiltakozó négy, mérsékelt és piacpárti árnyékminiszter: Roy Jenkins, David Owen, William Rodgers és Shirley Williams a parlament melletti Limehouse parlamenti épületben fogalmaztak meg drámai kiáltványt a „túl sokat államosító” és „NATO-ellenes” Munkáspárt ellen. Tartalma az volt, hogy Foot „szélsőbaloldali” pártjában „a liberalizmusnak nem maradt hely” ezért a négy vezető párttag onnan kilépve megalapítja a Szociáldemokrata Pártot (SDP). A két pártot elbíró, csak a képviselőjelöltekre leadott szavazatokat mérő brit „westminsteri rendszerben” ez 1983-ban azt jelentette, hogy a kilépő centristák elsüllyesztették a Thatcher ellen szocialista programmal induló Foot hajóját: a történelem egyik legnagyobb vereségét szenvedte el a megosztottság után a Munkáspárt a Toryk ellen.

A történelem végül az SDP életképességét kétségbe vonta, hiszen hiába szívtak el sok szavazót a Munkáspárttól, Roy Jenkinséknek nem sikerült helyettük az ellenzék fő erejévé válnia, kisvártatva már a történelmi whig pártba (Liberálisok) beolvadva hozták létre a máig is működő Liberális Demokrata Pártot (ami innen veszi a nevét). A múlt hét óriási érdeklődéssel kísért nyilatkozatai azért még nem érték el azt drámai szintet mint a Limehouse-nyilatkozat, hiszen a párt főnökei és a miniszterek mind maradtak Starmer mellett, a kilépők pedig a Corbyn-párti szocialista elveik miatt a munkáspárti frakcióból már 2020-2024 során kizárt képviselők voltak, akik így tehát kabinet-pozíciókat sem birtokolnak.

De a távozók új kezdeményezése így is Keir Starmer kormányzásának megtörésével fenyeget, hiszen megvan az az előnyük, hogy ők nem az ellenzékből, hanem a kormánypártból távoznak végleg.

Mert ha a július 3-i nap még nem lett volna elég szégyenletes a brit kormánynak a megszorító költségvetése szégyenletes bukása és visszavonása miatt, még ugyanezen a napon a korábban a Brize Norton légibázison a gázai népirtás ellen akciózó, az abban résztvevő brit vadászgépeket meg is rongáló Palestine Action (Palesztina Akció) tevékenységét nemcsak betiltották, hanem azt „terrorszervezetté” nyilvánították. Az a 2000. évi „terrorizmus-ellenes törvény” értelmében azt jelenti, bárkit, aki akár csak online is kifejezi támogatását a szervezettel kapcsolatban, perbe foghatják, és akár 14 év börtönt is kaphat.

A tiltás másnapján, július 4-én egy maroknyi tüntetőt a rendőrség már le is tartóztatott és el is vitt, közöttük volt egy 83 éves anglikán, békepárti lelkésznő is.

A terrorszervezetként való listázást még a konzervatív, ellenzéki (és nem mellesleg elkötelezetten Izrael-barát) Times napilap is mint „a szabadságjogok súlyos megsértését” és „túlkapást” ítélte el, szerkesztőségi cikkében.

Ez már a Munkáspárt abszolút mélypontja. A szép emlékű brit baloldalból és eszméiből jóformán semmi nem maradt a pártban.

Jeremy Corbyn 2015 és 2019 között sikertelenül próbálta átfordítani Nagy-Britannia történelmi Munkáspártját annak Blair utáni, bizonytalan, de piacpárti vákuumából a baloldalra. Projektjét a palesztin és közel-keleti, illetve nemzetközi egyetértés zászlajával hirdette meg, Izrael-kritikája miatt antiszemitizmussal vádolták több száz cikkben, több ezer karakterben próbálták lejáratni, 2019 decemberi, súlyos választási vereségét mégis a Brexit-vita okozta: szimpatizánsai, szavazói jelentős része támogatta a konzervatív és szélsőjobbos ígéretek szerint a bevándorlás visszaszorítására és a megszorítások befejezésére szolgáló EU-ból való kilépést. Egy másik, jelentős részük szerint politikája 6 éve viszont arra épült, a kilépést mindenáron, új népszavazással kell megállítani. Corbyn és vezetősége végül vonakodva, de az utóbbi tábor mellé állt, ezzel azonban elveszítette a hagyományos munkáspárti szavazók közel egyharmadát, akik jobb híján Boris Johnson kampányát támogatták.

Most viszont 2025-öt írunk, Johnson és szerencsétlen utódai, Liz Truss és Rishi Sunak végleg megbuktak, a gazdaságban borzalmas állapotokat hátrahagyva, sőt Johnson EU-n kívüli bevándorlópolitikája liberálisabbnak bizonyult mint a Blair-korszaké, így még bevándorlásellenes híveit is az út szélén hagyta.

Ahogy sokan megjósolták, megmentőként így érkezhetett meg a képbe a 2020-ban a Munkáspártban vezetői pozíciót megkapó Keir Starmer. Starmer 2024 nyarán minden idők legcsekélyebb szavazószámával tudott nyerni fölényesen. Hiszen a brit választási rendszerben nincs töredékszavazat, sem kompenzációs és pártlistás voksolás, csak az számít, hány képviselőt tudsz akár minimális többséggel is átjuttatni a célvonalon. A szupertöbbség viszont nem volt elég arra, hogy Starmer bármiféle karakteres politikát tudjon egy év alatt kialakítani. Mindennek oka, hogy a kormányzásra való felkészülés idejének nagy részét kitöltötte, hogy a Corbyn-féle vereség után mind a volt párvezetőtől, mind híveitől „megtisztítsák” a pártközpontot és a teljes újbalos – újraelosztó, békepárti – irányzatot a történelem lapjaira űzzék az aktív politikából.

Mindezeket a folyamatokat viszont a Starmer-gárda nagy szerencséjére folyamatosan kísérte a történelmi brit Konzervatívok összeomlása, akik előbb Johnsontól voltak kénytelenek belső pártlázadás után 2022 augusztusában búcsúzni, majd Liz Truss csupán pár hét után ugyancsak megbukott – hiszen piacpárti-liberalizációs és gazdasági sokkterápiás terveitől még a pénzpiacok is megrettentek, így a gyors gazdasági válság megoldását csak lemondása szavatolhatta.

A Truss-fiaskóból és szinte minden szavazórétegük cserbenhagyásából a jobboldal nem gyógyult ki, így Rishi Sunak miniszterelnökre hárult a feladat, hogy végül a vereségért elvigye a balhét.

Botladozó reálpolitikai „zsenik”

Mindez azt jelentette, hogy Keir Starmernek és kormányának végül a kormányra kerüléshez semmit sem kellett ígérnie. Azokat a programpontjaikat, amelyeket a Corbyn-korszakból a belső pártharc során Starmer vezetése átvett – ingyenes iskolai étkeztetés, lakás- és rezsitámogatás kibővítése –, a választási év előtti munkáspárti kongresszus után egytől egyig elvetették. Már nem volt szükség rájuk, hiszen a Corbyn-mozgalom leverése után a konzervatívok önmagukat számolták fel – vélhetően hosszú időre. Eközben a Brexit értelmi szerzője, Nigel Farage és kifejezetten a „jöttment bevándorlók” kiebrudalását ígérő Reform pártja még nem tudott kellően megerősödni.

Starmer már a választás előtt komoly tárgyalásokba kezdett a londoni Cityt uraló bankokkal, kereskedelmi szolgáltató cégekkel és az országban nagyon fontos szerepet játszó hadiiparral: mindezek lettek a gazdasági bázisa. Abban reménykedett, hogy a 2024 júniusi többség, a 174 fős (manapság a kizárások miatt immár csak 156 fős) munkáspárti többség és a 411 képviselő elég lesz bármilyen terv véghezvitelére.

Ezzel szemben az elmúlt egy évben Nagy-Britanniában a tétlenség, a megszorító rezsim rehabilitálása, a legtöbb szavazó akaratával ellenkező külpolitika, azaz európai fegyverkezés és – a gázai népirtás ellenére – Izrael katonai támogatása volt jellemző. Ez a tavaly júniusi 33 százalékos munkáspárti többséget a felmérések szerint 20 százalék köré vitte le.

Mindezek ellenére az irányvonal nem változott. Ezzel együtt ahogyan Aaron Bastani újbalos publicista írta a New Statesman hasábjain: a politikáját az utcán LAV mikroporttal Tiktokra magyarázó, amerikai Zohran Mamdani New York-i polgármesterjelölt és a rövid videók világát hasonlóan virtuóz módon meglovagoló Nigel Farage korában a tucatnyi hűséges újságszerkesztőre és tévériporterre támaszkodó Starmer-kormányról „valójában senki sem tudja, mik a céljai, vagy hogy akarnak-e egyáltalán valamit.”

Erről csak töredékes információink vannak. Egyrészt a párt képviselőinek többségét kitevő „józanok és felnőttek centruma”, és szellemi vezetőjük, a Blair-korszakból a pénzügyminisztériumba (Chancellor of the Exchequer) repített Rachel Reeves ki akarják egyenlíteni a költségvetést – de mindezt csak komoly és sok embernek segítséget nyújtó, már a konzervatív kormányok által is megnyirbált szociális juttatások kárára (nyugdíjas-rezsitámogatás, a Home Office, vagyis a belügy költségvetése jelentősen csökkent volna csakúgy, mint a védelem, egészségügy, oktatás és a külföldi segélyrendszer kivételével minden más). Sőt, miközben például a rendőrség finanszírozása a romló közbiztonsági helyzetben stagnál, a hadseregnek a 100 milliárd fontos államadósság mellett a kormányzat még 30 milliárdot ígért meg pluszban. Ennyi költségvetési támogatást a még mindig rettenetes helyzetben lévő egészségügyi és szociális dolgozók még sohasem láttak az elmúlt évtizedben. Így a „csomag” az ide-oda pakolgatás ellenére is úgy értelmeződött mindenki számára, hogy a megszorítás nagy vonalakban folytatódik, míg a nagy cégek és a hadsereg gazdagodni fognak.

Próbálkozások voltak: Starmer washingtoni nagykövetnek visszahívta a Blair-korszak rossz hírű „nagyöregjét”, Peter Mandelsont. Arra számított, hogy ha Biden, avagy utóda, Kamala Harris megnyerik az amerikai elnökválasztást, az 1990-es évekhez hasonlóan helyreállhat a „speciális kapcsolat”, ami megalapozhatja a Brexit utáni Nagy-Britannia kereskedelmét és gazdaságát.

Mandelson viszont botrányos figura volt, aki a kiskorú nőket tömegesen kihasználó, nemzetközi hálózatot működtető Jeffrey Epstein botrányába is belekeveredett, így nagykövetként gyakorlatilag senki sem akar a társaságában mutatkozni már Washingtonban. Ráadásul Starmer és külügyminisztere, az egykori radikális balos David Lammy balszerencse-sorozata itt nem ért véget: nemcsak nem tudták közel egy évig semmiféle, jelentős formában lesöpörni a vádat, hogy a britek támogatják Benjamin Netanjahu kegyetlen, népirtó háborúját Gázában, 2024 novemberében még Donald Trumpot is megkapták.

Erre némileg azért készültek. A tervet a Munkáspárt „jobbszélső szárnyára”” alapozták. Ennek szellemi vezetője, akit Trump a brit Munkáspártból beiktatására egyedüliként hívott meg, Lord Maurice Glasman lényegében az ultrakonzervatív, „fehér angol munkásosztály”-ra akarta alapozni a starmeri politikát, a Downing Street 10-ben fontos tanácsadói pozíciót kapó mindenese, az ír politikai fenegyerek, Morgan McSweeney pedig el is kezdte a kormányzat „átállítását” a centrista irányvonalból a szélsőjobboldalnak udvarló nacionalizmus és etnicizmus felé. Míg Starmer a – részben – Elon Musk által is támogatott, 2024-es muszlim- és nem fehér lakosok elleni angliai zavargások ellen extrém rendőri és terrorellenes eszközökkel lépett fel: már egy-egy, a brit szigeteken aligha ritka, rasszista közösségimédia–komment miatt is előállítottak embereket a tavaly nyár és ősz folyamán.

Kisvártatva azonban Starmer és McSweeney úgy döntött, a faji és etnikai feszültségek kiéleződésére Anglia és Észak-Írország nagyobb részén jobb, ha ők maguk is a kormánypárt jobbszárnya által már a Brexit óta szorgalmazott jobbra tolódással reagálnak. Ebben Starmer abszolút követte azt a vesztes forgatókönyvet, ami jellemző volt a Németországi Szociáldemokrata Párt vagy Emmanuel Macron francia elnök fordulatára. Május 12-én a miniszterelnök nagyszabású és addig hallatlan beszéddel állt elő hivatalában: bejelentette, tovább szigorítják a menekültek érkezésének szabályait és felpörgetik a deportálásokat az országban. Keir Starmer — aki a Munkáspárt alapítójának keresztnevét viseli és pártját vezeti – akkor úgy fogalmazott:

„Ha nem így teszünk, azt kockáztatjuk, hogy az idegenek szigetévé válunk, ezt pedig nem engedhetjük meg!”

A terv, némileg előrelátható módon, nem használt a munkáspárti kormánynak, és ha lehet, még rontott a helyzetén.

A McSweeney-nek tulajdonított „utópiák helyett reálpolitika” tipikus brit – oxfordi-cambridge-i – portéka ugyan, de épp azt a realitást mellőzte, hogy a baloldal törzsszavazói valamilyen mértékben utópisták, tehát hisznek bizonyos eligedeníthetetlen, humanista eszményekben, ezt elfelejteni pedig iszonyatosan rossz reálpolitika.

Hiszen: azok az akár munkásosztályi, akár kispolgári szavazók, akiknek politikai véleménye elsősorban arra alapul: rúgjuk ki az országból a színesbőrűeket, már réges régen a konzervatívoknál, vagy a Farage-pártban vannak. Csak azért, mert Starmer miniszterelnök hasonlókat mond mint a kedvenceik, pedig nem fognak visszafáradni szavazói sorába.

Van viszont egy jelentős, liberális humanista és szociáldemokrata érzület, amelyet a hasonló beszédek, és gyűlöletkeltés azért mélyen sértett, sok szavazót tehát elveszíthet. Ráadásul mindez egy jottányit sem segítette Starmer kormányát Trump kegyeit elnyerni, tavasszal Damoklész lebegő kardjaként ők is megkapták a felfüggesztett amerikai vámtarifákat, és Trump kormánya sokszor világossá tette: nem igazán támogatják, hogy kormánya hatalomban maradjon.

Ezután a kudarc után végül Starmernek egy erős állítása maradt: Nagy-Britannia teljesíti NATO-kötelezettségeit, támogatja Ukrajna harcát és újból naggyá teszi a brit hadsereget. Sőt, júniusban már odáig ment: háború közeleg, Britanniának pedig készen kell állnia annak megvívására. Az kétségtelen, hogy Starmerrel együtt egész Európa erre a „nagy háborúra készül” lassan már 2 éve. A kézenfekvő probléma ezzel a kardcsörtetéssel a felmérések szerint az, hogy a továbbra is súlyos megélhetési válsággal és gazdasági stagnálással küzdő briteknek — különösen Londontól távolabb – ez édeskevés, bőrszíntől, vallástól, vagy szexuális orientációtól teljesen függetlenül: a kutya sem akar Európa lövészárkaiban katonaként meghalni közülük. Erre utal, hogy egy év múltán a „hazafias és igazságos” kormányzást hirdető Munkáspárt támogatottsága már alig 20 százalék, ezzel a 27 százalékos Reform Párt mellett a második helyre csúsztak. Miközben a szupertöbbség és a nagy mozgástér éppen azt jelentené, hogy szárnyalniuk kéne.

Ráadásul öt napja kiderült az is, hogy az elzárkózó és felülről kormányozni próbáló kabinettel már a parlamenti többség sem ért egyet. A múlt heti végszavazás végül katasztrófába torkollott, miután az aznapi szavazáson a kormány nem tudta megelőzni, hogy összesen 120 munkáspárti képviselő elutasítsa a költségvetési módosítót. Az 1986 óta nem történt meg egy brit kormánnyal sem, hogy egy költségvetési végszavazást elbukjon, most ezt úgy sikerült elkerülni, hogy a legutolsó voksolás előtt Reeves kancellár hirtelen kivette az összes visszavágó, megszorító tervet. Ezek után különleges jelenetre került sor: mert miközben a hirtelen 180 fokos fordulat után az ellenzéki Toryk arról érdeklődtek, hogy ezek után Reeves kancellárnak távoznia kell-e, Starmer erre nem adott egyértelműen tagadó választ: pénzügyminiszterének pedig minden televízión jól látható módon eközben a háta mögött már a könnyei folytak.

A baloldali populizmus – bukott, vagy még működő recept?

A káosz tehát teljes, a 2017 és 2021 között a sárba alázott, meghurcolt Corbyn pedig eddig mindezt csöndesen nézte a hátsó padsorokból – pestiesen szólva már csak egy kávét kért.

Nála türelmetlenebb és harcosabb társa, Zarah Sultana nem ilyen. Tavaly éppen azért veszítette el tagságát a Munkáspárt frakciójában, mert a centrista vezetés kíméletlen módon így büntette azért, hogy nem akarta elvenni a legszegényebb brit nyugdíjasok téli rezsitámogatását. Ezek után a brit fegyveripart és Netanjahut elítélő szavak mellett a Gáza porrá rombolásához nyújtott brit pénzügyi és katonai segítség elítélése lett Sultana fő ügye a parlament legutóbbi évében. Nem csoda ezek után, ha egyáltalán nem bánná, ha egy új párt úgy törné össze az ide-oda csapongó starmerizmus gerincét, hogy soha többé ne tudjon talpra állni.

Jeremy Corbyn elvileg minden, ami Keir Starmer nem: nem tanult elitiskolában, nem csupán érdekei, de elvei is vannak, undorodva ellenez minden háborút, felháborítja a palesztinok közötti mészárlás, kikel a megszorítások és az idegengyűlölet ellen. Az új párt számára tehát a jelek egyelőre kedvezőek lehetnek.

Corbyn és Zarah Sultana – vonakodástól sem mentes – fellépése előtt már mozgás indult be a hagyományosan gyengébb Zöldeknél is.

2024-ben némi áttörést tudtak elérni azzal, hogy a Starmer programjával elégedetlen birghtoni és bristoli szavazók nagy arányban őket támogatták, a helyhatósági választásokon pedig Huddersfieldben is áttört környezetvédelmi programjuk. Mindezt most a zöldek között is kialakuló radikális szárny, a 2015 és 2020 között Jeremy Corbynnak kampányoló Zack Polanski vezetőjelölti indulásával kibővítené. Ugyan úgy tűnik, a balos Polanski maga párhuzamosan szeretné azt megcsinálni mint Sultanáék – sőt, korábbi, a progresszív Novara médiának adott nyilatkozatai szerint kicsit reménykedett benne, hogy egyedül marad a radikális baloldali placcon –, Polanski vezetővé választása elé viszont éppen a Zöldeknél gördül pár akadály. Ugyan júniusban bejelentett indulása után sajtóinformációk szerint a Zöldpárt 60 000-es tagsága gyorsan bővülni kezdett, a párt vezetősége egyelőre visszatartja a nyilvánosságtól az adatokat, így próbálva korlátozni az ő kialakuló befolyását.

Miután viszont kiderült, hogy Corbyn és Sultana is saját pártot akarnak, az induló Polanski azonnal melléjük állt, azt írta: „mindenkire szükség van, aki Starmer, a Toryk és a Reform ellen akar harcolni”, így elképzelhetőnek tartja a választási együttműködést, akár csak a képviselői kampányok koordinációjában is.

Ez lényegében azt jelenti, hogy az Anglia déli-délnyugati részén erős Zöldek Polanski vezetése esetén eltekintenének a londoni, közép-angliai és észak-angliai indulásoktól, ahol viszont az új vörös párt hozhatná be a szavazókat háborúellenes, és jóléti intézkedéseket ígérő kampányával.

Ez nem lenne kis dolog: lehet, hogy

a brit kétpárti, hagyományos rendszernek végleg vége szakad.

Hitelt érdemlő felmérések szerint pedig Nigel Farage pártja továbbra is 10-15 egyéni képviselői győzelemre lehet a kormányalakítási többség megszerzésétől. Az is elképzelhető tehát, hogy a 2029-ben esedékes parlamenti választásokon sem a Reform, sem a Munkáspárt, sem a Toryk nem tudnak többséget szerezni. Ebben az esetben akár még egy 20-30 képviselőből álló zöld-vörös koalíció is lehet a mérleg nyelve. Arról nem is beszélve, mi történik, ha egy gyenge kormány szétesése folytán hamarabb kellene a királynak a választásokat kiírnia.

A pártindulást persze kritika is érte: a Corbyn 2015-ös kampányát megalapozó és őt 2019-ig támogató Momentum kampánycsoport például nem állt Corbynék mellé. A már pár főre zsugorodott és a párt vezetésével konfliktust nem igen vállaló egykori mozgalom e-mailben a tagoknak kiküldött közleménye úgy érvel: éppen akkor, amikor 120, a Munkáspártot elhagyni nem kívánó, de a kormány politikájával elégedetlen képviselő megmutatta, lehetne a párton belül is módosítani az erőviszonyokat és apróbb sikereket elérni, Corbynék lépése csak Starmer hatalmának megmentéséhez vezet a Munkáspárton belül, de az azon kívüli kispárt választási teljesítménye elég bizonytalan.

Az igazi kérdés nem ez. Hanem az,

helyes és okos-e egy önálló, baloldali populista (választási) párt elindítása?

Meg tudna-e szólítani további szavazókat a munkásosztályból az a Corbyn és Sultana, akit centrista és szélsőjobboldali ellenségei úgyis „iszlám kommunista LMBTQ-maffiának” tudnak lefesteni? Képes lesz-e a választási politikát terhelő megannyi mítosz és kulturális identitás között az új párt egyértelmű osztálypolitikát hirdetni?

Kétségtelen, 2025-re a Brexit utáni helyzet kezelésében a brit uralkodó osztály megbukott, de elég-e ez a relatív gyengülés ahhoz, hogy Corbyn a tavaly még muszlimokat verni akaró fehér angol munkást újra egy táborba terelje a megtámadott muszlim britekkel? Egyszóval: van-e még értelme, értelmezési kerete a választási sikerekre építő, feléledő baloldali populizmusnak az Egyesült Királyságban?

A július 3-i bejelentés azt is jelenti: meg fogjuk látni.