Hogyan válhat a pedagógia a társadalmi változás eszközévé, terévé? Mit jelent a felszabadítás pedagógiája Paulo Freire számára? Hogyan jelennek meg a strukturális, társadalmi elnyomásformák a mindennapi pedagógiai gyakorlatainkban, s hogyan lehet ezekből kimozdulni? Mi a közös a hatvanas évekbeli brazil és a mai magyar oktatásban?

Az biztosan, hogy sokkal inkább szolgálják az egyenlőtlenségek fenntartását és növelését, mint csökkentését. Aki eleve jó körülmények közül jön, azt jutalmazzák, aki a legszegényebb, és nem sajátította el az iskolában elvárt normákat, azt büntetik.

Sokan hiszünk abban, hogy a pedagógia fontos eszköze lehet a felszabadító társadalmi változásoknak, ám ez nem magától értetődő, és érdemes gondolkodni, vitatkozni arról, hogy a mai Magyarországon mi kellene ahhoz, hogy ez valóban így lehessen.

Ehhez a diskurzushoz járulhat hozzá Paulo Freire brazil pedagógus-gondolkodó Az elnyomottak pedagógiája című könyve, amely tavaly ősszel jelent meg magyarul az Open Books gondozásában, a Bázis Könyvek sorozatban. Az eredetileg 1968-ban kiadott kötetet Lukács Laura fordította, a szakmai lektor, az előszó és számos lábjegyzet írója Mészáros György volt. Bár a szöveg születése óta sok idő eltelt, nagy öröm, hogy végre az egész olvasható magyarul; izgalmas gondolatébresztő lehet a pedagógiáról, társadalmi változásokról gondolkodóknak.

Freire munkájára a kritikai pedagógia alapműveként szokás tekinteni. Akik hivatkozzák, gyakran hangsúlyozzák azonban, hogy Az elnyomottak pedagógiája nem módszertani kézikönyv, inkább elméleti alapokat ad ahhoz, hogy hogyan tekinthetünk egymás nevelésére, tanítására mint szükséges eszközre egy igazságosabb és jobb világért való küzdelemben. Ez a kérdés számunkra is nagyon fontos, ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy Freire szövegét mint koherens, egyértelmű szellemi iránymutatást nehéz ma olvasni, és inkább a freirei gondolkodásmód kiemelten fontos részeit és fogalmait érdemes megérteni és megpróbálni elhelyezni a jelenlegi valóságunkban.

A következőkben röviden felvázoljuk a könyv kontextusát és hatástörténetét, és igyekszünk kitérni a legfontosabb állításaira.

Noha a teljes kötet magyar megjelenése egészen friss, Freire nem új hivatkozási pont a magyar (kritikai) pedagógiában. Többen foglalkoznak vele alternatív pedagógiai módszertanokkal összefüggésben is (lásd Mészáros György előszavát a könyvben), de a Fordulat folyóirat is külön lapszámot szentelt a kritikai pedagógiának.

2024-ben jelent meg Mészáros György „Jók leszünk!” Hogyan formál társadalmi lénnyé az iskola című etnográfiája, melyben a szerző kutatása nyomán egy Freirével bizonyos pontokon vitatkozó álláspontot képvisel, például a humanizmus és az elnyomottak kettős tudatának hangsúlyozása helyett a diákok materiális valóságára és annak valóságként való elismerésére helyezi a hangsúlyt. Az elnyomottak pedagógiájára mind a pedagógiai, mind a baloldali irodalom klasszikusként tekint.

Paolo Freire Az elnyomottak pedagógiája című könyvét olvasva felmerülhet a kérdés, hogy mi okozta ezt a hírnevet, mert ugyan a szerző gondolatai valóban fontosak és irányadók a baloldali (és) pedagógiai hagyományban, nem magától értetődő, hogy miben mondanak újat.

A szöveg nehezen követhető, sok benne az ismétlés, és a mai olvasónak az lehet az érzése, hogy a legtöbb gondolatot valahol máshol már leírták átláthatóbban is. Ez nem véletlen.

A könyv abban az időszakban született, amikor a tudományos diskurzusok először kezdtek el szisztematikusan az oktatási rendszerek elnyomó jellegével foglalkozni, és hangsúlyt kapott az iskola mint az egyenlőtlenségek újratermelőjének vizsgálata.

Freire műveit tehát azért (is) hivatkozzák ennyien, mert az oktatás szociológiai kritikájának legismertebb szerzőivel, például Pierre Bourdieu-vel vagy Basil Bernsteinnel nagyjából egy időben jelentek meg, és úttörőként ötvözték a kritikaiságot a cselekvés igényével is.

Leszögezik, hogy az oktatás megkerülhetetlenül politikai, és kísérletet tesznek egy olyan pedagógiai szemlélet felvázolására, amely nem a tőke szolgálatában áll, hanem az ember többé válását, a mindenkiben létező lehetőségek tudatosítását és közös kiteljesítését tűzi ki célul.

A teljes kötet megkésett fordítása ezért a mai Magyarországon is aktuális, hiszen az oktatás piacközpontúsága és az osztályalapú egyenlőtlenségeket újratermelő jellege egyre inkább áthatja az oktatási rendszerünket.

Miért van szükség az elnyomottak pedagógiájára?

„Egy valóban felszabadító pedagógia nem távolodhat el az elnyomottaktól, nem állíthatja be őket szerencsétleneknek, akik »humanitárius« bánásmódot igényelnek, és nem állíthat eléjük az elnyomók köréből vett példát. A feltámadásukért küzdő elnyomottaknak nem kell más példakép, mint ők maguk.”

A könyv első fejezetében a freirei világ- és emberképet ismerjük meg. Ahogyan a szövegben végig, Freire itt is ír a fennálló helyzetről, és ebből építi fel a felszabadulás felé vezető útról való gondolkodást.

Nincs objektivitás szubjektivitás nélkül. Az elnyomás materiális valóságában objektív felszabadulásra van szükség, ami azonban nem jöhet létre a cselekvő szubjektuma nélkül.

Ez a szubjektum az az ember, akinek a szerző szerint alapvető (ontológiai és történelmi) hivatása a többé válás [ser mais], melynek során az ember sohasem befejezett lény, de folyamatosan van lehetősége cselekedni, és fejlődni egy teljesebb élet irányába.

Világképében a hatalom által elnyomottak ettől a többé válástól fosztatnak meg, amit – tekintve, hogy a többé válás az emberi lét szükségszerű része – dehumanizációként nevez meg. Ebben a rendszerben elnyomók és elnyomottak nem létezhetnek egymás nélkül, viszont, mivel az elnyomottak felszabadítása az elnyomók elemi érdekeikbe ütközik, az elnyomottak feladata – a velük mindenestül szolidáris szövetségeseikkel –, hogy felszabadítsák magukat, és ezáltal új rendet hozzanak létre, megszüntetve az elnyomói státuszt is.

Ezt a folyamatot nehezíti, hogy Freire szerint az elnyomottak internalizálják az elnyomást [belsővé teszik a fennálló hatalmi viszonyokat, magától értetődőnek érzékelik saját helyzetüket], és az így kialakuló kettős tudatban magukban hordozzák az elnyomót, ami akadályozza őket abban, hogy a valódi – tehát nem mások elnyomásán alapuló – felszabadulást lássák fő céljuknak.

Az elnyomás cselekedeteire Erich Fromm humanista pszichológus és gondolkodó nyomán úgy tekint Freire, mint a halál szeretetére. Ez a fogalom az élet szeretetének ellentéte, az az állapot, amikor a másik ember kiteljesedésének szabadsága helyett az elnyomó a kontrollja alatt kívánja tartani az elnyomottakat, hogy megőrizhesse hatalmát.

Ennek a kontrollnak egy formája a jótékonykodás is, amellyel szemben Freire meglehetősen kritikus hangot üt meg. Amellett érvel, hogy a jótékonykodás leereszkedő gesztusa kizárja a felszabadító potenciált, és fenntartja a függési viszonyt, megteremtve az elnyomók ártatlanságának illúzióját.

Az elnyomottak pedagógiája ehelyett egy olyan világot álmodik, ahol nincs szükség jótékonykodásra, és ezt a világot a legkisebb lépésektől kezdve, elmélet és gyakorlat folyamatos egységében kívánja megépíteni.

Freire abban hisz, hogy a forradalom egy folyamat, amelyben alapvetően az elnyomottak közösségben szabadítják fel önmagukat, de fontosnak tartja a pedagógiai munkát ebben a folyamatban.

Az elnyomottakkal szolidáris, vezető szerepet vállaló emberek, pedagógusok (nem feltétlenül a klasszikus értelemben vett tanárok) szerepének azonban megkérdőjelezhetőnek, dinamikusnak és átvehetőnek kell maradnia.

A felszabadulás nem a pedagógus adománya, hanem egy közösen megteremtett dolog, amelyben az emberek a folyamatosan változó világ megismerésére való törekvéssel beteljesíthetik a többé válás hivatását.

A problémafelvető pedagógia a bankszemlélettel szemben

„A felszabadító oktatásnak tehát lételeme, hogy a tanár–tanuló viszony ellentéteit feloldja és szereplőit összebékítse, méghozzá úgy, hogy mindkét oldalon egyszerre legyenek tanítók és tanulók.”

A második fejezetben Freire konkretizálja, hogy saját pedagógiája pontosan mivel helyezkedik szembe.

A bankszemléletű oktatás magyarázatában Freire a tudást bankbetéthez hasonlítja, amelyet a tanár egy elszigetelt egységként letétbe helyez a tanulónál. Ez a tudás – mivel nem a tanuló saját, világ iránti érdeklődéséből fakad – képtelen életre kelni, és csak arra jó, hogy bankbetétként bármikor visszakérhető, kikérdezhető legyen.

Ezzel szemben a felszabadító pedagógiában „senki sem tanítja a másikat, senki sem tanul egyedül – az emberek egymást tanítják a világ valóságának közvetítésével” – ahogyan olvasható a magyar fordítás egyik fejezetcímében.

Szintén alapvető fogalma Freirének a dialogikusság, amely meghatározza a szerző ember- és világképét: „Az ember – épp mert ember – nem létezhet némán, nem hallgathat, és nem táplálkozhat hamis szavakból, hanem csakis a valóság megváltoztatására képes igazakból. Ember módra létezni annyi, mint megnevezni, módosítani a világot, amely ezután problémaként tér vissza névadóihoz, és új megnevezéseket követel. Az emberek nem hallgatásban, csöndben, hanem a szó, a munka, a cselekvés és reflexió egységében lesznek valóban emberré.” (103. old. Kiemelés az eredetiben.)

A dialógusra építkező pedagógiai praxis a generatív témákon keresztül juthat el az elnyomásformák felismeréséig és lebontásáig. E fogalmat Freire leginkább arra használja, hogy hangsúlyozza, a pedagógiai gyakorlat akkor tud felszabadító lenni, amennyiben a résztvevők valóságtapasztalatából indul ki.

Egy dialógusra épülő, problémafelvető pedagógiai folyamat egyik alapvető célja, hogy a résztvevők minél pontosabban meg tudják ismerni a saját valóságukat, minél inkább magukévá tudják azt tenni, hogy felismerjék a különböző elnyomásformákat, s el tudjanak kezdeni cselekedni azok lebontásáért.

A pedagógus egyik legfőbb feladata ebben a folyamatban kidolgozni a témauniverzumot, amelyet a résztvevők közös valóságtapasztalatából állít össze, hogy aztán azt úgy adhassa vissza a pedagógiai folyamat tagjainak, hogy a témauniverzum immár nem mint „egyszerű” felismerés, hanem mint átgondolandó probléma jelenjen meg.

A freirei pedagógiának további fontos fogalma a határszituáció. Ezek olyan határhelyzetek, amelyek felismerése elsősorban bénító hatású lehet az elnyomottak számára, amennyiben a határszituáció megváltoztathatatlansága tűnik elsődlegesnek számukra.

Ahogyan Freire fogalmaz: „nem maguk a »határszituációk« idézik elő a reménytelenséget, hanem az emberek felismerése egy adott pillanatban, hogy ezek a helyzetek léteznek, és áthághatatlan akadályt gördítenek az útjukba. De amint helyet kap a cselekvés terén is a kritikai látásmód, az emberek visszakapják a reményt, és bízni kezdenek a »határszituációk« leküzdhetőségében.” (120. old.)

Az elnyomásformák ellen küzdő pedagógia és a felszabadítás teológiája

„A kapitalista társadalom elcsépelte a szeretet szót, de ez nem lehet akadálya a szeretet jegyében végbemenő forradalomnak, sem annak, hogy a forradalmárok kinyilvánítsák életszeretetüket.”

Freire filozófiájának és a könyv jelentőségének megértéséhez közelebb kerülhetünk a latin-amerikai kontextus megismerésével.

A ‘60-as, ‘70-es években a gyarmatosító, kapitalista kizsákmányolásnak köszönhetően kialakult nagymértékű szegénység sokakat sürgetett cselekvésre. Így indult útjára a felszabadítási teológia mozgalma is, melynek hatása Az elnyomottak pedagógiájában is felfedezhető.

A mások mellett Gustavo Gutierrez és Leonardo Boff nevével fémjelzett teológiai irányzat az egyházi hierarchiákhoz való ragaszkodás helyett a krisztusi, cselekvő kereszténységet, a szegényekkel való radikális szolidaritást tűzte zászlajára. A felszabadítási teológia képviselői működőképesnek és kívánatosnak találták a marxista társadalomszemlélet és a kereszténység összeegyeztetését.

A spiritualitást és materializmust nem elválasztó felszabadítást vallja Freire is. Munkájában kifejezett hangsúlyt kap a szeretet mint radikális cselekvés, a szöveget áthatja a humanista keresztény gondolat, anélkül, hogy bibliai istenképet rajzolna ki.

Peter McLaren (2015) szerint Freire követi annak latin-amerikai hagyományát, hogy a lelki és politikai élet egységként kezelésében látja a kapitalista-gyarmatosító logika meghaladását.

Jim Walker (1980) ugyanakkor felhívja a figyelmet arra a feszültségre, amely az egzisztencialista keresztény és a marxista gondolkodásmód között húzódik Freire műveiben, és hiányolja a határozott állásfoglalást az osztályharc szükségessége mellett, kiemelve, hogy pusztán a dialógusra épülő pedagógia nem hordoz magában forradalmi változást.

Peter Roberts (2000), Freire egyik monográfusa abban látja a brazil szerző igencsak széleskörű (el)ismertségét a mai napig, hogy szerinte Freire forradalmi oktatásszemléletét alapvetően a remény pedagógiájára építette fel (egyik későbbi monográfiáját A remény pedagógiája címmel publikálta). Roberts ugyanis rávilágít, hogy Freire számára a remény nem csupán valamiféle „bátorság” vagy „merészség” kérdése, hanem „az emberi létezés ontológiai dimenziója” (Roberts 2000: 2).

Freire elméletét azonban nem csupán a teológiai és marxista megközelítések összeegyeztethetősége felől kritizálták a művei megjelenése óta. Természetesen azok, akik az oktatást valamiféle „független”, „politikamentes” területként képzelik el, Freirét okolják a tanítás és a tanulás „politizálásáért”.

Mások sokkal pontosabb, és több helyzetben (s könnyebben, egyértelműbben) alkalmazhatóbb, koherens módszertant vártak Freire pedagógiájától. A baloldali beszédpozíciókból megszólaló diskurzusok pedig az interszekcionalitást hiányolták a brazil szerző munkájából, amennyiben Freire túlnyomórészt osztályszempontokból kiindulva írja elméletét, minimális említést téve a bőrszínalapú vagy nemi elnyomásformákról.

Szintén baloldali elköteleződés felől, bár meglehetősen más értelemben, hívták fel Freire kritikusai arra a figyelmet, hogy univerzalista világ- és emberképe szükségszerűen különféle (felismert vagy nem ismert) kizárásaktusok mentén tudott artikulálódni (vö. Roberts 2000: 1–3).

Kathleen Weiler (1991) szerint példának okán Az elnyomottak pedagógiájának terminusai, mint az elnyomás, a humanizáció, a dialógus stb. univerzális etikai ideálokként értelmezendőek, ebből kifolyólag nem képes Freire az elnyomásformákat „összetettebben” megközelíteni.

Ahelyett, hogy jelen recenziónkban hosszasan vizsgálnánk a Freire-recepció különféle irányait, egy sajátos, de egyáltalán nem egyedülálló jelenségre szeretnénk felhívni figyelmet, amelyet Freire elméletének „depolitizálásaként” nevezünk meg.

Depolitizálás alatt nem azt értjük, hogy egy alapvetően politikai jelenség „elveszíti”, „megfosztatik” politikai jellegétől, hanem azt a folyamatot, ahogyan a jelenség „eredeti” politikáját átalakítják, hogy az másféle politikai céloknak megfelelően legyen kiaknázható. Számos Freire-kutató hívja fel a figyelmet a pedagógiatörténet azon különös „epizódjára”, amely mintha „elfeledkezett” volna Freiréről.

Elméletét ugyanis olyan sokfelől és sokrétűen depolitizálták, hogy a manapság használt „problémaközpontú oktatás”, „demokratikus oktatás” és hasonló, jól hangzó kifejezésekre épülő módszertanok esetében fel sem merül; nem is hivatkozzák, vagy egyáltalán nem is ismerik Freire munkáját.

A brazil szerző elméletével is megtörtént ugyanis az, ami számos baloldali elmélettel korábban, s utána: a határozott politikai elköteleződést felváltotta a „módszer” hangsúlyozása (Aronowitz 1993: 8.), amely már köszönőviszonyban sem állt az eredeti elmélet alapvető politikai jellegével.

Freire oktatási praxisának technikai részei – írás, olvasás stb. – ugyanis mindig hangsúlyosan a társadalmi viszonyokba beágyazottan, azokból kiindulva és azokra reflektálva váltak jelentésessé: „A Brazíliában végzett írni-olvasni tanító munkájában például az olvasás és írás »mechanikus« aspektusai […] csak egy részét képezték a programnak, amely elválaszthatatlan volt a természetről, a kultúráról, a munkáról és az emberi kapcsolatokról folytatott szélesebb körű vitáktól, és szorosan kapcsolódott a résztvevők politikai tudatosságának elmélyítéséhez.” (Roberts 2000: 13.)

Azok, akik valamiféle világos módszert akartak kicsikarni Freire elméletéből, általában rendre figyelmen kívül hagyták a szerző egyébiránt explicit marxista elköteleződését.

Freire csakis úgy látta értelmesnek és hasznosnak a pedagógiai munkát, amennyiben az elsőszámú feladatának tekintette a társadalom elnyomó struktúráival való szembenézést, és az e viszonyok megváltoztatásáért folytatott küzdelmet.

A Freire által feltárt bankszemléletű oktatás kritikájából és a tudatra ébredés [conscientização] fogalmából így lett élményalapú vagy gyerekfókuszú oktatás, és az empowerment pedagógiája. Érdekes lehet például megfigyelni, hogy a freire-i világképet és az általa kidolgozott fogalmakat hogyan depolitizálják a mai pedagógiai pályázatok, akár EU-s, akár hazai szinten.

Nézzük például a gyakran „gyerekfókuszú”-nak nevezett oktatás problémáját. Roberts, Freire monográfusa, szerint a brazil szerző elméletéből kiinduló pedagógiák esetében az efféle megnevezés hátterében általában valamiféle individuális megközelítés húzódik, amennyiben az efféle módon megnevezett módszertan az egyes gyerekekre mint individuumokra fókuszál, és csakis arra.

Nem véletlen tehát Freire elméletének depolitizálása: Roberts is rávilágít arra, hogy a nyugati, kapitalista államokban az 1970-es évektől nagymértékben kezdtek elterjedni az efféle, és más módokon megnevezett, „újkeletű” pedagógiai irányzatok.

Freire kulcsszavai, mint a problémafókuszú oktatás, dialógusra épülő pedagógia stb. pozitív konnotációjuknak köszönhetően könnyen részévé válhattak az ekkori oktatási reformok diszkurzív repertoárjának anélkül, hogy a freirei politikával szembesülniük kellett volna. (Roberts 2000: 55.)

Pedagógia mint politikai praxis

Mit is jelentene pontosan Freire pedagógiájának politikája? Induljunk ki a szerző humanizáció-fogalmából, amely Freire emberképének központi eleme.

A humanizáció fogalmával a szerző azt a folyamatot nevezi meg, amely során az ember mindig teljesebb emberré [ser mais] válhat. E folyamat végighúzódik az ember életén, azaz nem tekinthetünk rá zárt teleologikus rendszerként; ez nem más, mint az emberi létezés esszenciája:

„A történelem konkrét, valódi, objektív kontextusában mind a humanizáció, mind a dehumanizáció lehetőségként létezik, az ember mint befejezetlen lény kétféle lehetőségeként, aki tudatában van befejezetlenségének. Mindkettő lehetőség, de csak az első tekinthető az ember hivatásának.” (31. old.)

A freirei pedagógia úgy válhat a humanizációs folyamatok megvalósítójává, hogy a bankszemléletű, rosszul hierarchizált oktatástól elmozdulva a dialógusra helyezi a hangsúlyt, amelyen keresztül mindig az a célja, hogy a résztvevők együtt reflektáljanak a világba vetettségükre, s a különböző elnyomásformákra. E pedagógiát nevezi Freire problémafelvető oktatásnak.

Mindez tehát csakis úgy valósulhat meg, ha a felek rendre rákérdeznek az életüket meghatározó társadalmi viszonyokra. Talán ennyiből is láthatóvá vált, hogy e pedagógiafelfogásból aligha lehet egy minden helyzetben alkalmazható, világosan körvonalazott módszertant létrehozni.

A pedagógusok úgy válhatnak (együtt, egyedül aligha) a társadalmat megváltoztató mozgalmak részévé, ha munkájuk során adott pedagógiai szituációban igyekeznek az értékeik világos képviselete mellett olyan helyzetet teremteni, amelyben tér nyílik olyan problémák felvetésére, amelyek segítik a résztvevőket abban, hogy saját helyzetükre aktívan reflektáljanak.

Gondolatmenetünket Freire pedagógusfelfogásával zárjuk; lássuk, hogyan nyilatkozott magáról mint pedagógusról a pedagógiát határozottan társadalmi gyakorlatként értelmező brazil szerző:

„Olyan tanár vagyok, aki kiáll a jó mellett a tisztességtelennel szemben, aki a szabadság mellett áll a tekintélyelvűséggel szemben, aki az autoritás híve a korlátok nélküli szabadsággal szemben, és aki a demokrácia védelmezője a jobb- vagy baloldali diktatúrával szemben.

Olyan tanár vagyok, aki a bigottság minden formája elleni állandó harc, valamint az egyének és társadalmi osztályok gazdasági uralma elleni küzdelem mellett áll ki.

Olyan tanár vagyok, aki elutasítja a kapitalizmus jelenlegi rendszerét, amely felelős a bőség közepette a nyomor tévútjára jutásért.

Olyan tanár vagyok, aki tele van a remény szellemével, minden ellenkező jel ellenére.

Olyan tanár vagyok, aki elutasítja a kiábrándultságot, amely felemészt és megbénít.

Olyan tanár vagyok, aki büszke a tanítási gyakorlata szépségére, arra a törékeny szépségre, amely eltűnhet, ha nem törődöm a küzdelemmel és a tudással, amit tanítanom kellene.” (Freire 1998: 94–95.)

Hivatkozott irodalom

Freire, Paulo (1998): Pedagogy of Freedom: Ethics, Democracy, and Civic Courage. Lanham, Md.: Rowman and Littlefield.

Internet Encyclopedia of Philosophy (IEP): Paulo Freire. https://iep.utm.edu/freire/#H6 (utolsó megtekintés: 2025. 03. 25.)

McLaren, Peter (2015): Reflections on Paulo Freire, Critical Pedagogy, and the Current Crisis of Capitalism. Counterpoints (500): 17–38.

Mészáros György (2024): „Jók leszünk!” Hogyan formál társadalmi lénnyé az iskola? Budapest: Eötvös Kiadó.

Roberts, Peter (2000): Education, Literacy and Humanization: Exploring the Work of Paulo Freire. Westport, CT: Bergin & Garvey.

Walker, Jim (1980): The End of Dialogue: Paulo Freire on Politics and Education. In Mackie, Robert (szerk.): Literacy and Revolution: The Pedagogy of Paulo Freire. London: Pluto Press.

Weiler, Kathleen (1991): Paulo Freire and a Feminist Pedagogy of Difference. Harvard Educational Review, 61 (4): 449–474.