Kultúrharcok idején, ahogyan napjainkban is, a politikai megosztottság egyre inkább az identitás körül forog az anyagi gondok helyett. A hangsúly a gazdasági küzdelmekről az elismerés és a státusz kérdéseire helyeződik át. Ellentétben a második világháborút követő korszak anyagi kérdésekre fókuszáló politikájával – amelyet tisztességes bérek, erős szociális védőhálók és a demokráciák kiteljesedése jellemzett – a kulturális kérdésekre, különbségekre fókuszáló politika nem vezet kézzelfogható jóléti eredményekhez. Míg az identitáspolitika jelentős előrelépéseket ért el a nők és az etnikai kisebbségek jogainak előmozdításában, fennáll annak a veszélye is, hogy (az identitáspolitika) szimbolikus státuszharccá üresedik, amelyet gyakran csak a törzsi hovatartozás kényelme utáni vágy hajt.

Az átalakulás, ami a politikai kérdéseket kulturális jellegűvé fogalmazza át, nemcsak eltereli a figyelmet az olyan anyagi kérdésekről, mint a bérek és a társadalombiztosítás, hanem az alapvetően gazdasági kérdéseket is kulturális narratívákká alakítja.

Ennek a folyamatnak a legutóbbi áldozata a munkás. A munkást egykor a gazdasági feltételek határozták meg, ám mostanra sokkal inkább kulturális identitássá vált. Az átalakulás során a „munkás” újra előtérbe került, figyelmet és elismerést szerezve. Az újjáéledés azonban nem tudja létrehozni azt, amire valóban szükség volna: a politikai érdekérvényesítésre képes osztálytudatot.

Színes gallérok

A munkásról két versengő elképzelés uralja a kortárs közbeszédet. Az első – túlnyomórészt az Egyesült Államokban – a kulturális; a második, egykor Európában elterjedt, a gazdasági alapú meghatározás. A kulturális meghatározás, amely gyakran tükröződik az önbevallásos kérdőívekben, a „gallér színétől” függ. Különbséget tesz a kékgalléros és a fehérgalléros munkások között – a kétkezi munkások és a bürokratikus vagy szellemi munkások között. E keretek között akár egy kisvállalkozó is munkásnak tekinthető. Az egyetlen kritérium a kulturális összetartozás érzése, amely a munka jellegéhez kötődik.

Ez a homályos és képlékeny meghatározás abszurd eredményekhez vezet: akár egy rámenős, narancs árnyalatú, neoliberális milliárdost is ki lehet kiáltani a munkásosztály bajnokának.

Ezzel szemben az európai hagyomány történelmileg ragaszkodott a materialista, marxista szemlélethez. Ebben a felfogásban a munkás az, aki a munkaerején kívül mással nem rendelkezik, és ezért kénytelen „termelési viszonyba” lépni a termelőeszközök birtokosaival, vagyis eladni nekik munkaerejét. Marx kétszeresen szabadnak írta le a munkást, abban az értelemben, hogy mások munkára nem kényszeríthetik, munkaerejével szabad személyként rendelkezik, ugyanakkor mentes a túléléshez szükséges erőforrások tulajdonától is. Ez az állapot rendszerszintű függőséget hoz létre és korlátozza az egyéni szabadságot. E meghatározás szerint a liberális demokrácia még nem váltotta be a munkásosztály szabadságának ígéretét.

Ez a keret nem a kulturális identitáson vagy szokásokon, hanem a gazdasági pozíción alapul. A „munkás” kifejezést a függőség mértékének tekinti.

Marx megkülönböztetését nem kell szigorúan, vagy-vagy alapon értelmezni. Egy professzor, egy köztisztviselő vagy egy országgyűlési képviselő függősége minden bizonnyal más, mint egy Uber-sofőré. Ezeket a különbségeket érdemes rendszerszintű elemzésnek alávetni, de nem szabad kulturális szemüvegen keresztül szemlélni őket. Például a munkanélküliek is munkások – olyanok, akiknek egyetlen vagyona az, hogy eladják a munkaerejüket, még akkor is, amikor senki nem hajlandó megvenni.

A különbség a kék- és fehérgalléros dolgozók között nem olyan éles, mint amilyennek látszik.

A fizetések szintje, a munkahelyi hierarchia és a társadalmi presztízs változhat, de mindkét csoport továbbra is függ a tőkét irányítóktól, és ezért ugyanolyan strukturális helyzetben vannak.

Az a tévhit, hogy a politikai jobboldal a munkásosztályt képviseli, a kulturális meghatározás okozta zűrzavarból fakad. Ha az identitás határozza meg a politikai besorolást, a gazdasági igazságosságért folytatott küzdelem a puszta elismerésért folytatott harccá silányul. A tényt, hogy a „munkás” eredetileg strukturálisan hátrányos helyzetet jelölt, mára elhomályosította a törzsi hovatartozás árnyéka.

A „normális ember”

A neoliberalizmus térhódításával a munkásosztály fogalmát először figyelmen kívül hagyták, majd elvetették. A gazdasági osztályokat „társadalmi rétegekre” nevezték át, végül pedig egyszerűen egyénekre, akik a társadalmi mobilitás lottóján keresik a sikert. A neoliberalizmus tagadja a tőke és a munka közötti alapvető ellentétet.

A jobboldal azonban újra elővette a „munkás” kifejezést – de csak politikailag impotens, törzsi értelemben. Amíg a baloldal hagyományosan az anyagi érdekek versengésének tekintette a politikát, az új jobboldal kultúrharccá zülleszti azt.

A jobboldali diskurzusban a munkás nem strukturális pozíció, hanem kulturális szerep: a becsületes, konzervatív, vallásos, általában férfi munkás. Overallt hord, sört iszik, és elutasítja a gendersemleges nyelvezetet. Ez a „normális ember” egy szándékosan kitervelt, populista, nosztalgiát ébresztő politikai konstrukció. Célja pedig, hogy ellehetetlenítse az anyagi kérdésekre fókuszáló politikát.

Az olyan figurák szerint, mint J. D. Vance (az Amerikai Egyesült Államok alelnöke – a szerk.), a kultúrharc maga az osztályharc. Azt állítja, kulcsfontosságú ellenállni a liberális elitek progresszív értékeinek a munkavállalók gazdasági és politikai érdekeinek védelmében – bár soha nem részletezi, hogy pontosan mik is ezek az érdekek. A valódi, az anyagi érdeke a munkavállalóknak az, hogy legyenek erős szakszervezetek, magas bérek, szigorú munkavédelmi előírások, jó állami infrastruktúra és általános munkanélküli-járadék, ami lehetővé teszi a munkavállalók számára, hogy nemet mondjanak a kizsákmányoló munkákra, béremelésre kényszerítve a munkaadókat. Ehelyett Vance csak üres elismerést kínál.

A reakciós erők és a munkásosztály közötti szövetség nem közös gazdasági érdekekre épül, hanem egy mesterségesen létrehozott kulturális identitásra, mely az anyagi érdekek elfedését szolgálja.

Politikai szemfényvesztés, ami által úgy tűnik, mintha a gazdagok gazdasági érdekei – alacsonyabb adók, piaci szabályozások szétverése, gyengébb szociális védőháló – összhangban lennének a munkásosztály kulturális sérelmeivel. Ezt úgy érik el, hogy különböző csoportokat szembeállítanak egymással: a foglalkoztatottakat a munkanélküliekkel, a hazai munkavállalókat a migráns munkásokkal.

Az eredmény pedig üres antielitizmus, amely az ellenzékiséget csak mímeli, a munkások életét javító érdemi politika nélkül.

Kulturális tőke

Pierre Bourdieu szociológus a felsőbb osztályok kulturális megkülönböztető jegyeit a társadalmi mobilitás láthatatlan akadályaként írta le. Az anyagi hátrányok szerinte gyakorta kulturális kirekesztésben nyilvánulnak meg. Bár a kulturális diszkriminációnak gazdasági gyökerei vannak, a valódi emancipáció érdekében küzdeni kell ellene is.

A munkásosztály kultúráját a kiváltságok hiánya alakítja, és ezeknek az akadályoknak a felszámolása kulturális és anyagi (gazdasági) feladat is – mindaddig, amíg az egyiket nem használják a másik erőtlen helyettesítésére.

A munkás fogalmának jobboldali átkeretezése a gazdasági hatalom újraelosztása helyett a kulturális tőke újraelosztását veszi célba, a professzionális és akadémiai elitek visszaszorításával. A baloldal talán kulturálisan elidegenedett az általa képviselni kívánt közösségektől, amik így máshol keresnek elismerést. De nem az a megoldás, hogy az anyagi kérdésekre fókuszáló politikát elengedjük és kultúrharccal helyettesítsük.

A MAGA-mozgalom és korunk hasonló populista erőinek felemelkedése nem a gazdasági hatalom, hanem a kulturális elit elutasítását tükrözi. Nem célozzák meg a tőkét vagy azokat, akik tényleges hatalommal rendelkeznek. Ehelyett az „új középosztályra” – a városi, egyetemet végzett fehérgallérosok „elefántcsonttornyára” – irányítják a haragot. Egy olyan csoportra, amely bár státusszal rendelkezik, valódi hatalma nincsen. Így a kulturális tőke újraelosztása nem felülről lefelé történik, hanem a központtól a szélekig.

Mi a teendő?

A jobboldal víziója a munkásokról egy nosztalgikus, romantizált, törzsi hovatartozáson alapuló fikció. A kulturális hovatartozásra összpontosít, miközben figyelmen kívül hagyja a strukturális függőséget és a hatalmi egyenlőtlenségeket. Noha a jobboldal kritikája nem teljesen helytelen, miszerint az elitek (kulturálisan) eltávolodtak a munkásoktól, és kulturális kiegyenlítő hatásának lehetnek pozitív hozadékai, jelenlegi formájában a munkavállalók anyagi érdekeinek elnyomására szolgál.

A munkásosztály és a tőkésosztály nem kulturális identitás, hanem gazdasági rögvalóság.

A dolgozók életét valójában azok a politikák javítják, amelyek növelik a befolyásukat a tőkével szemben.

Lehet, hogy a politikai baloldal kulturálisan már kevésbé képviseli a munkásosztályt, de továbbra is harcol az anyagi érdekeikért, társadalmi-gazdasági helyzetük helyzetük javulásáért.

Ha van tanulság az osztály fogalmának jobboldali újraértelmezéséből, az az, hogy a státusz és az elismerés is számít. Talán a baloldalnak egy kicsit jobban Johnny Cash-sé kéne válnia, és kicsit kevésbé Bob Dylanné – kevésbé burzsujjá és kevésbé urbánussá. A valódi problémák azonban anyagi jellegűek maradnak. A kék hajú szabadúszó újságíró Budapesten és az iváncsai gyári munkás kulturálisan különbözhetnek egymástól, de gazdasági értelemben egy csónakban eveznek. A baloldal feladata, hogy ezt ismét világossá tegye.