Március tizennyolcadikán, a szabadságharc ünnepe után három nappal az Országgyűlés megszavazott egy törvénymódosítást, amely a gyülekezési szabadságot korlátozza, a rendőri megfigyelés új eszközeit legitimálja. A kormány ezzel ellehetetlenít egy felvonulást, a Pride-ot, megfosztva saját állampolgárait attól, hogy gyakorolhassák a jogaikat, őket mint csoportot veszélyforrásként nevezi meg, és közben – nemtelen módon – a gyermekvédelemre hivatkozik. A helytelenítő hangok többsége sietett leszögezni, hogy ez az ügy nem a szexuális kisebbségekről szól, és főképp nem a Pride-ról, hanem a keleties kormányzásról, Magyar Péter híveinek taktikus megosztásáról, vagy a növekvő elégedetlenség elcsatornázásáról. A kormánykritikus magyarok, akik a regnáló szélsőjobbos hatalom és az azt kihívó jobboldali erő (Tisza) szorításából a moralizálás és az infantilis viccek felé lendülnek, elfeledkeznek arról, hogy a kormány hosszú évek óta tartó, módszeres munkával kreált ellenséget a saját állampolgáraiból. Ezt médiakampányokon, könyvek lefóliázásán, a morális pánik és az elemi szorongás felkorbácsolásán keresztül teszi meg. A felvonulásokat korlátozó törvény ennek a része.
Legalábbis sejthető, a kormány sem gondolja komolyan, hogy a Pride bármiféle veszélyt jelentene a gyerekekre – de ha gondolná is, a gyerekek ügyével érdemben úgyse foglalkozik. Ez nem jelenti azt, hogy a törvénymódosításnak pusztán ürügye lenne a felvonulás, vagy hogy jogi szívózás és kultúrharc szintjén marad a dolog (bár ez is bőven elegendő ok egy tömegtüntetésre). Nagyon is lehetséges, hogy a NER (valós politikai vízió híján) abból a megosztottságból nyeri majd az erejét, ahol a minden szempontból kiszolgáltatott magyarok jobban gyűlölik és félik majd a szomszédaikat, mint a rajtuk élősködőket; hogy pusztán a nemi identitásuk, szexuális orientációjuk vagy a véleményük miatt válnak majd egymás ellenségeivé, hogy – kajánul vagy vonakodva – épp azért fogadják majd el életük szűkösségét, mert mások, kevesek, tőlük különbözők még rosszabbul járnak. Hatalmas hiba most a NER hamis reálpolitikáját követni, politológust játszani, manővereket és álláspontokat méricskélni. A reálpolitika, a népszerűtlen ügyek kerülése a gyengülő, magáról semmit sem gondoló hatalom eszközei. Amikor megelégszünk annyival, hogy Orbánt Putyin szeretőjeként ábrázoljuk, vagy a kormány álszentségén gúnyolódjunk, ebben a semmit-sem-gondolásban és nevetségességben osztozunk vele. Fölösleges egymást riogatnunk azzal, hogy egyszer mi is sorra kerülünk.
Ahogy az új törvény szövegéből és a rendőrök óvatosságából is kitetszik, a kormány nem szeretne börtönbe zárt tüntetőket látni: egyelőre nem a demonstratív agresszió, hanem a pénzbírság, a profilozás, a hatósági vegzálás az eszközei, na meg az elburjánzó paranoia és szorongás, amely látszatcselekvésekre szorít, és bármiféle gondolkodást ellehetetlenít.
Sokan tartanak attól, hogy a mostani rendszer egy totális, a magánéletekben is tábort verő rezsimmé dagad majd, és ezt a szorongást igyekeznek azokra is kiterjeszteni, akiktől távol érzik magukat. Ennek szellemében zajlik a közösségi oldalakon terjedő „te leszel a következő” kampány, mintha ugyan a Kurultáj, a Békemenet vagy egy biciklis megmozdulás betiltása reális cél volna. A melegközösségek ellen folyó hadjárat és kultúrharc elsöprően népszerű projektek, a Pride betiltásától pedig erkölcsi-politikai megigazulást vár a kormánypárt. Ezt a kampányt megengedhetetlennek tartjuk. A szexuális irányultság, nemi identitás nem meggyőződés dolga, de nem is pusztán magánügy. Az emberi élet, amely alapvetően közösségi élet, a másokkal zajló vitákból és értük vállalt felelősségből áll. Az izgalmasabb része éppenséggel közös tereken zajlik, és legszemélyesebb pillanatai is csak annyiban magánügyek, hogy a kormányzó hatalomnak nem lehet dolga velük. Élményeink, véleményeink jelentős része jogilag-erkölcsileg értelmezhetetlen. Sem az uniformizált gyűlölet, sem az üres humanizmus nem tud mit kezdeni velük. De mindaddig, amíg nagyjából zavartalanul tűrjük, hogy válogassanak közülünk, hogy kevesekkel elbánjanak, csakis az erős emberekbe vetett (teljesen hiábavaló) hit marad nekünk. Ki kell mennünk az utcákra, fel kell szólalnunk azokért, akiket szimbólumokká, ellenséggé, eszközökké tettek.
A Pride első közösségisége nem egy nagy, közös gondolatból eredt, nem az életmódról szólt csak. Nem eleve adott csoportidentitás vagy osztálytudat húzta össze, hanem az, hogy egy kormányzat és a cinkosává tett többség abnormálisnak és veszélyesnek ítélt meg másokat, vétlen vagy vétkes, hangos vagy visszahúzódó emberi lényeket. A magyar kormány merő ötlettelenségből és aljasságból ezeket az időket igyekszik visszahozni. A hazai törvénykezés 1962 óta nem bünteti a homoszexualitást, megelőzve ezzel Angliát, Walest és az NSZK-t. A Kádár-rendszer a melegséget medikalizálta (betegségként, elhajlásként rögzítette), illetve tabusította, beszervezésekhez használta föl. Ennek a tabusításnak a hatása a mai napig érezhető. A magyar társadalom hallgatása, idegenkedése utóbb a külföldi behatásoktól való félelemmé íródik át: nyugatias kultúrharccá, identitásharccá válik (ezért is hálás téma a NER-nek, és ezért kerüli most az ellenzék). Jogi-erkölcsi küzdelemmé, melyet a gyerekek ügye igazol.
A haláltáborokban rózsaszín háromszöggel jelölték a meleg férfiakat, a szimbólum később általános mozgalmi jelképpé vált. Az első brit melegjogi megmozdulás (Outrage! 1970), a Homosexuelle Aktion Westberlin (1973) zászlóin is ott virít, megjelenik az első magyar keresztény-meleg szervezet, a Bíborpalást névadó jelképében (1992) és az első budapesti melegfelvonuláson (Háttér Társaság, 1997).
Mi most vasárnap délután visszük az utcára. A Nehru-parton gyülekezünk, aztán megindulunk a parton, át a Lánchídon, egészen a Várig.
Vigyétek ki ti is, tűzzétek ki, ha tehetitek.
