Milyen lehet a következő forradalom, amelyik ténylegesen tud válaszolni a válságokra, amelyekben élünk? Mit értünk közvetlen demokrácia alatt? Ezekre a kérdésekre kereshetünk választ Murray Bookchin aktivista és társadalomtudós immár magyarul is olvasható tanulmánykötetében, amely a Bázis Könyvek gondozásában jelent meg. Alább a kötet Ursula K. Le Guin által írt előszavát közöljük, a kiadó engedélyével.

„A baloldal” a francia forradalom óta létező kifejezés, amely a szocializmus, az anarchizmus és a kommunizmus kialakulásával kapott nagyobb jelentőséget. Az orosz forradalom egy elgondolásait tekintve teljesen baloldali kormányzatot juttatott hatalomra; a balos és jobbos mozgalmak két részre szakították Spanyolországot; az európai és észak-amerikai demokratikus pártok e két pólus között jelölték ki saját helyüket; a liberális karikaturisták kövér, szivarozó plutokratákként ábrázolták ellenfeleiket, míg az Egyesült Államok reakciósai az 1930-as évektől kezdve és a hidegháború korszakában mindvégig a „balos komcsikat” démonizálták. A bal- és jobboldal ellentéte, habár gyakorta túlzottan leegyszerűsítve, két évszázadon át többé-kevésbé megfelelőnek bizonyult a dinamikus egyensúly leírása és a rá való emlékeztetés számára.

A 21. században még mindig használjuk ezeket a terminusokat; de vajon mi maradt a baloldalból? Az államszocializmus megbukott, a demokratikus kormányzatok szép csendben némi mértékű szocializmust engedtek magukba, míg a vállalati kapitalizmus könyörtelenül jobb felé taszította a politikát – mindennek hatására a progresszív gondolkodás ma már többnyire idejétmúltnak, redundánsnak vagy illuzórikusnak hat.

A baloldal elméletei marginalizálódtak, céljai széttöredeztek, és maga is bizonytalan abban, hogy képes-e egységesülni.

Különösen Amerikában, ahol a jobboldali fordulat akkora léptékű volt, hogy immár magát a liberalizmust állítják be olyan terrorista mumusnak, mint korábban az anarchizmust vagy a szocializmust, és innentől a reakciósokat nevezik „mérsékelteknek”.

Tehát egy országban, amely szinte teljesen lehunyta a bal szemét, és igyekszik csupán a jobb kezét használni, hol akad hely egy afféle kétkezes, mindkét szemét használó régi vágású radikálisnak, mint Murray Bookchin?

Úgy vélem, rá fog találni olvasóira. Sokan kutatnak olyan következetes és konstruktív gondolatok után, amelyekre cselekvést lehet alapozni – miközben ez a keresés reménytelennek tűnhet. Ígéretesnek tűnő elméleti megközelítésekről kiderülhet, hogy – mint a Libertárius Párt esetében – csak egy átfazonírozott Ayn Randet találunk mögöttük; adott problémára talált közvetlen, hatékony megoldásokról kiderülhet, hogy – mint amilyen az Occupy-mozgalom volt – hosszabb távon sem struktúrájuk, sem életképességük nincs. A fiatalok, akiket ez a társadalom egyértelműen becsapott és elárult, értelmes, realisztikus és távlatos gondolatokat keresnek; nem egy újabb fellengzős ideológiát, hanem egy gyakorlatias munkahipotézist, annak módszertanát, hogy miként nyerhetjük vissza az ellenőrzést afölött, ahová tartunk.

E kontroll megszerzéséhez egy mélyreható forradalomra lesz szükség, amely legalább olyan mértékben hatja át az egész társadalmat, mint az a hatalom, amit le akar gyűrni.

Murray Bookchin az erőszakmentes forradalom szakértője volt. Egész életében a megtervezett és spontán radikális társadalmi változások foglalkoztatták, illetve az, hogy miként lehet ezekre a változásokra a legjobban felkészülni. Ez a kötet a saját életén túl a bennünket fenyegető jövőbe viszi át gondolatait.

A türelmetlen, idealizmusra fogékony olvasók talán túlzottan földhözragadtnak találják majd őt. Nemigen hajlamos a valóságon átlépve boldog álmokat kergetni, nem szereti, ha a szimpla normasértéseket politikai tetteknek állítják be:

„A felforgatás vagy a »kreatív káosz« »politikája«, avagy »az utcák elfoglalásának« naiv gyakorlata (ami többnyire alig több egy-egy utcai fesztiválnál) egy serdülőkorú banda viselkedésének szintjére szorítja a résztvevőket.”

A leírás nyilvánvalóan inkább illik „a szeretet nyarára”, mint az Occupy-mozgalomra, mégis el nem múlóan fontos figyelmeztetés. De Bookchin nem valamiféle zord puritán. Amikor először olvastam őt, még anarchista volt, talán a legmeggyőzőbb és a legelmélyültebb az egész nemzedékéből, ám a szabadság iránti rajongása akkor sem enyhült, amikor anarchizmusából tovább lépett. Csak azt akarta elkerülni, hogy a szabadság örömét újra és újra saját mámoros felelőtlenségének romjai temessék maguk alá.

Minden politikai és társadalmi gondolkodásnak végül óhatatlanul szembesülnie kell azzal, hogy a gáttalan ipari kapitalizmus visszafordíthatatlanul tönkreteszi a környezetet: immár ötven éve próbálnak meggyőzni minket a tudósok erről a szörnyűségről, miközben a technológia mindinkább igyekszik elterelni figyelmünket a problémáról. Bármely előny, amit az ipar és a kapitalizmus jelent, a tudás, az egészségügy, a kommunikáció és a kényelem összes hihetetlen fejlődése ugyanazt a végzetes árnyékot veti ránk. Amink csak van, a Földtől vettük és vesszük el, egyre intenzívebb ütemben, egyre növekvő kapzsisággal, és alig valamicskét adunk neki vissza, ami nem terméketlen, vagy nincs megmérgezve. A folyamatot mégsem tudjuk leállítani. Egy kapitalista gazdaság ér­te­lem­sze­rűen a növekedésből él; ahogy Bookchin rámutat: „Ha a kapitalizmus felhagyna az ész nélküli terjeszkedéssel, azzal öngyilkosságot követne el.” A rákot társadalmi rendszerünk igen szemléletes példájának vehetjük:

„A kapitalizmus növekedésének létfontosságú kényszere totálisan szemben áll az ökológia kölcsönhatásokon és korlátokon alapuló kényszereivel. Ez a két kényszer nem létezhet egymás mellett; egyetlen olyan társadalom sem reménykedhet a túlélésben, amely arra a mítoszra alapoz, hogy kettejük összebékíthető. Vagy létrehozunk egy ökológiai társadalmat, vagy a társadalom mindenki számára összeomlik, függetlenül attól, hogy épp ki milyen helyzetben lesz.”

Murray Bookchin egész életében szembehelyezkedett a növekedésfüggő kapitalizmus mohó étoszával. A jelen kötetben olvasható kilenc tanulmány e munka csúcspontjait mutatja be: egy egalitárius, a közvetlen demokrácián alapuló, ökológiai társadalom elméleti alapvetéseit és kiépítésének gyakorlati elképzeléseit. Bookchin kritikai áttekintést nyújt a társadalmi változásért fellépő korábbi mozgalmak kudarcairól, új életet lehel a közvetlen demokrácia ígéretébe, és végül, a kötet utolsó esszéjében, felvázolja azzal kapcsolatos reményeit, hogy a környezeti válságot miként fordíthatjuk át a szabad választás mozgalmává – eséllyé, hogy túllépjünk a nem, a faj, az osztály és a nemzet bénító hierarchiáin, eséllyé, hogy társadalmi rendszerünk radikális romlottságára radikális gyógymódokat találjunk. Megindított és hálával töltött el, amikor olvastam őket, miként sokszor Murray Bookchin egyéb szövegei is. A tiszta gondolkodás és a morális felelősség iránti elkötelezettsége, valamint a reális lehetőségek őszinte, kérlelhetetlen számbavétele tette őt a felvilágosodás igaz gyermekévé.