Négy éve a Jacobin magazin címlapja egy különleges, csak az olaszországi barokk templomok freskóihoz hasonlítható kompozícióval örvendeztette meg olvasóit abból az alkalomból, hogy Donald Trump helyett Joe Bident választották meg elnöknek. Az új elnök meglehetősen szemérmetlenül, egy szál lepedőben szerepel a képen, körbeveszi a járványdoktorok, társadalomtudósok és a baráti média karéja.

Tekintetünkkel a képen lejjeb pásztázva, a covid alatti demokrata diadal mennyországának magasabb, elit-szféráiból Biden szavazóinak karéját pillanthatjuk meg. Akiket a média 2020-ban még informált a jelöltről, és akiknek a szavazói viselkedése akkor még egyfajta racionális alapon nyugodott, hiszen négy éve egyfajta többségi konszenzusnak tűnt az Egyesült Államokban, hogy a járványt Donald Trump félrekezelte. De az az önigazoló, egyre több megszorítással és cenzúrával körbezárt médiabuborék, ami a demokraták kormányzását volt hivatott megvédeni, 2024 novemberében vereséget hozott.

Egyre több témánál vált gyakorivá a módszer, hogy a hagyományos, és liberális-szimpatizáns média egyszerűen kiszorítással próbálta őket elkerülni. Ez viszont egyre kevésbé működött. Ilyen témák voltak például az amerikai külpolitika, a gazdaság helyzete, az elnök egészségügyi állapota, vagy például a bevándorlást övező viták.

A Hunter Biden-sztori széleskörű letiltása a Facebookon és az Elon Musk előtti Twitteren, az Intercept néhány kollégájának kiszorítása, a The Hill „Rising” című műsora vezetőinek felülről történt lecserélése, vagy éppen a The Rolling Stone balosabb YouTube műsorának megszüntetése. Ez az egész folyamat nem volt más, mint a„fősodratú”, a renegát, Bernie-szárnyhoz közelálló, baloldali újságírók szankcionálása azért, mert egy-egy demokrata korrupciós ügyet is elítéltek a Trump elleni keresztesháború közepette. Hiszen a témák kiszorítása, vagy a felhasználók megbüntetése minden egyes alkalommal csak növelte Trump buborékát. Az emberek már nem is elsősorban amiatt fordultak felé, amit mond, hanem azok miatt, akik bírálták.

Soha senkinek sem tetszik ugyanis az a politikai reakció, amely annyit állít: a kritikusok hallgassanak. A demokraták pedig pont ennyit állítottak.

Az ilyen felfogásból következnek azután a durva túlkapások. A 2019-2021 közötti időszakra jellemző volt, hogy a főleg vagyonos, felső-középosztálybeli értékrendet valló és azokat kiszolgáló média már Bernie Sanders támogatóit is elkezdte „szélsőjobboldalisággal” és „autoriter szimpátiákkal” vádolni, csak azért, mert Biden, az elnökjelölt nem tetszett nekik. Jellemző eset volt, amikor a 2020-as kampány során az egyik kongresszusi képviselő, aki épp Bernie mozgalmának munkájával nyerte el posztját, amiatt hagyta ott a mozgalmat, hogy a jelölt kinek adott interjút, nem azért, amit az interjúban mondott. Miután a híres, de politikailag meglehetősen inkorrekt podcast-interjúkat gyártó Joe Rogan beállt Bernie mögé, Alexandria Ocasio-Corteznek (AOC) elment a kedve a szocialista szenátor támogatásától. Főként azt helytelenítette a képviselő, hogy Bernie nem bojkottálta a szerinte súlyosan transzfób nézeteket valló Rogant. „Ez volt az a pont, ahol el kellett engednem a Sanders-kampányt” – fogalmazott Biden győzelme után, akkor még magabiztosan AOC.

Joe Rogant, aki időről időre az amerikai jobboldal, sőt a hadiipari establishment nézeteit is népszerűsíti, 2020-ban meggyőzte Bernie. Meggyőzte arról, hogy az agresszív amerikai szerepvállalás a Közel-Keleten vagy Európában csak nagyobb káoszt teremt, vagy arról, hogy az amerikai társadalomnak szüksége van a megfizethető, nem privát egészségügyre. De nézetei sokfélesége – és olykor zavarossága – már elég volt ahhoz, hogy a kábel-hírcsatornákat, a CNN-t, az MSNBC-t, az ABC-t, a New York Timest, a Washington Postot és társaikat favorizáló demokrata-liberális politikusok Rogant is „szélsőjobboldaliként” kategorizálják.

A probléma a Trump-mozgalmat megvető és gyűlölő progresszív-baloldali közösség számára minden korábbinál nyilvánvalóbbá válhatott Izrael gázai háborújának kezdetén. Ekkor a gyakorlat, amely alapján még a palesztin civilek meggyilkolásáról is passzív igeidőben számolnak be („meggyilkolták őket”, de az nem derül ki, kicsodák) már komolyabb felháborodást keltett, ahogyan a tények rendszeres cenzúrázása is, amelyben a főbb jobboldali és liberális amerikai médiatermékek egyként cselekedtek.

A Trump-lufit eregetők természetesen nem voltak olyan szégyenlősek és válogatósak mint liberális társaik. Így a Bernie-párti Roganből 2024-re Trump-párti Rogan lett. A jobboldali médiában hasonló, önállósodás felé tett lépések történtek. A népszerű podcaster Lex Fridman, és a magát podcasterként és YouTuberként újból feltaláló egykori Fox News sztár, Tucker Carlson is követték Rogan útját. Amikor pedig az orosz-ukrán háborúról az amerikaiak információkat akartak szerezni, immár hozzá fordultak. Hiszen a hagyományos médiából nem tudtak meg semmit a háborúról: sem arról, hogy áll valójában, sem arról, hogyan érvelnek az ukránok ellenségei. Csupán politikai szlogeneket kaptak arról, hogy Kelet-Európában és a Közel-Keleten ismét „felszabadító” harcot kell vívni a posztszovjet urak és diktátorok ellen. Míg a hagyományos hírcsatornák, az 1980-as, 1990-es években még kíváncsiak voltak az ellenfél véleményére is, 2022-ben, az ukrajnai invázió után az orosz állami, angol nyelvű hírcsatornákat, az RT televíziót és a Sputnik online hírportált már letiltotta az Európai Unió.

Eközben pedig Vlagyimir Putyin már alig adott interjút nyugati médiának az ukrajnai háborúról. Bár Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője szerint interjú ügyében sokan keresték meg az orosz elnököt, ők mégis éppen Tucker Carlsont, Trump szövetségesét tekintették „pártatlannak”.

Ilyen körülmények között a moszkvai rezsimmel megértő Tucker Carlson lehetett az, aki eljátszhatta a „szabad médiát”. De az ilyen esetek száma Gáza bombázása kapcsán csak növekedett: a CNN-ről semmit, a Youtube-ról, Tiktokról meg egyre többet lehetett megtudni. A CNN-MSNBC teória, amely szerint ők döntik el, mi hír és mi nem, teljes politikai kudarchoz vezetett. A demokraták pedig csupán Kamala Harris veresége után kezdtek el amellett érvelni immár: a Demokrata Pártnak is kellene egy saját Joe Rogan.

Trump győzelme után viszont az a korántsem meglepő fordulat állt be, hogy a korábban tiltogató techmilliárdosok immár az egykor kirekesztett és elfogadhatatlan jelölt dolgozószobája előtt adják át egymásnak, és Orbán Viktornak is a kilincset audienciájuk után. Mintha az elmúlt négy esztendő meg sem történt volna – csak a cenzúrát egykor helyeslő és támogató kemény demokrata rajongók maradtak hoppon, amiért ezt az egészet véresen komolyan vették.

Érdemes emlékeztetni rá őket: volt egy Joe Roganjük, avagy lehetett volna. Például úgy, hogy nem hátrálnak ki a baloldaliak mint AOC, Bernie Sanders mögül, csak azért, mert interjút adott Joe Rogannak. Hiszen látjuk, hogy az őt 2020-ban egyedül megállítani képes Biden-projektből mi lett mára.

2025 még lehet az év, amikor mindannyian rájövünk, hogy az alternatív, populista média „fake newsnak” minősítése, lejáratása és elhallgatása helyett meg kell tanulni ismét vitázni.

Persze azt, hogy mindez be is következik, és nem a cenzúra történetében nyit új lapot a második Trump-korszak, a növekvő háborús feszültség nem valószínűsíti.