Izrael idén májusban egyoldalú döntéssel visszahívta dublini nagykövetét, Dana Erlichet, és bekérette Írország tel-avivi nagykövetét, miután az ír állam elismerte a palesztin államot. Sonya McGuinness ír nagykövetnek aztán (több kollégájával egyetemben) a tavaly október 7-i terrortámadás során készült felvételeket vetítettek a minisztériumi találkozó során, amely lépés ellen az ír miniszterelnök-helyettes (Tánaiste) hevesen tiltakozott, mondván az „kívül van azokon a szabályokon, amelyek alapján egy nagykövettel bánni lehet”.
Izrael ezután decemberben úgy döntött, hogy teljesen bezárja írországi nagykövetségét, az izraeli külügyminiszter, Gideon Sza’ar szavai szerint azért, mert Dublin bejelentette támogatását Dél-Afrika felé az Izrael ellen népirtás vádjával zajló Nemzetközi Bírósági perben.
Az izraeli külügy közleményében Írországot „szélsőségesen Izrael-ellenes politikával” vádolta meg.
Írország mellett Izrael az elmúlt bő egy évben Spanyolországgal, Szlovéniával és Norvégiával is diplomáciai üzengetésekbe bonyolódott, miután a felsorolt országok mind elismerték a Palesztin állam létezését, Madrid ráadásul határozottan kritizálta is Izrael háborús módszereit.
De vajon a diplomácia világában ilyen súlyosnak számító lépések célravezetők lehetnek-e két ország közötti vitás helyzetekben? Valóban Izrael-ellenes lenne Dublin? Milyen történelmi okai lehetnek ennek a diplomáciai konfliktusnak?
Nem ma kezdődött
Izrael csörtéje Írországgal hosszú évtizedekre nyúlik vissza, miután a szigetország hosszú ideje támogatja a független és önálló palesztin állam létrehozását, illetve kétállami megoldást és a palesztinokkal való bánásmód jelentős javítását. Írország csak 1963-ban ismerte el (diplomáciai kapcsolatfelvétel nélkül) Izraelt, majd 1975-ben nyitott nagykövetséget Tel-Avivban. A késlekedés oka Dublin részéről a stratégiai óvatosság és az 1948-as háború során Izrael által elkövetett emberi jogsértések elleni tiltakozás volt. Miután valamelyest stabilizálódott az új állam nemzetközi helyzete, Írország is elismerte Izraelt, de a viszony terhelt maradt.
Az újonnan kiépített diplomáciai kapcsolatokat aztán tovább terhelte az az 1978-as döntés, amelynek értelmében Dublin katonákat küldött Libanonba az UNIFIL ENSZ-békefenntartó misszió kötelékében. Az UNIFIL-misszióba az évtizedek során Írország több tízezer katonát küldött. A feszültségeket jól jellemzi Írország többszöri hivatalos tiltakozása a katonáival való izraeli bánásmód ellen. 1987-ben egy izraeli tank tüzet nyitott egy UNIFIL-állásra, megölve egy ír békefenntartót, ami miatt Dublin hevesen tiltakozott, és berendelte az izraeli nagykövetet. A gyakori pengeváltások egészen a 2000-es évekig kitartottak (2006-ban például Izrael háborodott fel, amikor kiderült, hogy Írország korlátozni akarja a területén keresztül áthaladó amerikai fegyverszállításokat Tel Avivnak), majd a 2010-es évekre meglehetős enyhülés következett be.
2013-ban az akkori ír külügyminiszter szorosabb együttműködést jelentett be a két ország között, 2014-ben pedig izrael katonai segítséget nyújtott az ír békefenntartóknak egy iszlamista csoportokkal zajló konfliktus során.
2021-ben aztán Írország parlamentje, a Dáil Éireann határozatot fogadott el, amelyben elítélte „a palesztinok földjének de facto bekebelezését”. Az ellenzékben lévő Sinn Féin által benyújtott határozati javaslat az Európai Unióban elsőként használta a „de facto bekebelezés” kifejezést Izrael palesztin területeket megszálló politikájával kapcsolatban. A 2024-es libanoni háború során, ahogyan arról mi is beszámoltunk, harctéri feszültségekre is sor került az ír békefenntartók egy alakulata és az izraeli fegyveres erők között, miután előbbiek nem voltak hajlandók kivonulni az izraeliek kedvéért.
Nem tűnik különösebben jó eszköznek
Visszahívni egy nagykövetet és bezárni egy nagykövetséget akkor szokás általában, ha két ország között súlyosan megromlik a viszony ezért nem is véletlen, hogy nem valami gyakori lépés a nemzetközi politikában. Pláne két, egymással alapvetően baráti viszonyban, sőt tágabb szövetségi rendszerben lévő ország között, hacsak az egyik nem ad ki pl. egy örmény embert megölő baltás gyilkost Azerbajdzsánnak.
Az ilyen lépésekre így általában olyankor kerül sor, amikor más eszközökkel semmiképpen sem rendezhető egy konfliktusos kérdés. A lépés Gideon Sza’ar általi „szélsőségesen Izrael-ellenes” címkézése pedig további mélységeket nyit ki a vitában: Izrael (vitatott) hivatalos álláspontja szerint ugyanis Izrael bírálata már önmagában is kimerítheti az antiszemitizmus fogalmát, így – bár ilyesmi nem hangzott el – legalábbis ebbe az irányba próbálhatja terelni az izraeli külügy a kérdést.
Ennek a problematikussága azonban nem csak abban rejlik, hogy az antiszemitizmus Izrael szerinti fogalma súlyosan leegyszerűsítő, a valódi antiszemitizmus kritikájának hitelességét ronthatja és a jogos politikai bírálatok lebunkózásához használható, de abban is, hogy az aktuális, szélsőjobboldali kormány politikájával felelteti meg a világ teljes zsidóságát. Az „Izrael-ellenesség” vádja így aztán a lényeges és jogos kritikának a további érvelés nélküli elhárítására szolgál, összességében rombolja a Izrael nemzetközi hitelességét és az az antiszemitizmus-vádat politikai trükközés eszközévé silányítja.
Az izraeli kormány politikai céljait tükröző, sokak által vitatott Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA) 2016-ban elfogadott antiszemitizmus-definíciójára holokauszt-kutatók egy csoportja alternatív javaslatot dolgozott ki „Jeruzsálemi Nyilatkozat” néven. Ez az írás javítja az IHRA antiszemitizmus-értelmezését, amelynek 11 pontjából 7 Izrael államával foglalkozik. A Jeruzsálemi Nyilatkozatnak két fő célja van: az antiszemitizmus elleni küzdelmet szeretné erősíteni annak tisztázásával, hogy mi is az és mik a megjelenési formái, valamint szeretné megóvni a nyílt vita lehetőségét Izrael/Palesztina jövőjének összetett és sokat vitatott kérdésében. A Nyilatkozat szövege a Mércén is olvasható.
Miért Izrael-ellenes?
Ha el is tekintünk az Izrael-ellenesség becsmérlő tartalmától és önmagában vizsgáljuk meg a vádat, akkor sem jutunk különösebben sokra. A fentebb említett (és egyéb) példák nem különösebben támasztják alá az Izrael-ellenességet, illetve nem magyarázzák a tényt, hogy Írország hivatalosan is elismeri Izraelt, vele jó viszonyra törekszik, és az általa követett általános politika, vagyis az Írország által is támogatott kétállami megoldás egyszersmind magában foglalja a zsidó állam létét, és emellett kívánatosnak vél vele párhuzamosan egy másik, palesztin államot is.
Az ír társadalom sem tekinthető különösképpen Izrael-ellenesnek, vagy antiszemitának, a két attitűdöt vizsgáló, 2014-es Rágalmazásellenes Liga (Anti-Defamation League – ADL) felmérés alapján. Ez a vizsgálat a meglehetősen szigorú módszertannal dolgozó szervezet részéről az ír társadalmat a nyugat-európai középmezőnybe helyezték, ami globálisan messze nem mondható különösebben ellenségesnek.
A kérdés tehát marad: vajon meddig bélyegez Izrael minden, politikáját bíráló országot Izrael-ellenesnek, vagy egyenesen antiszemitának, miközben minden eddiginél jobban szigetelődik el sok éve folytatott, a palesztin konfliktusban folytatott eszkalációs politikája, illetve maximális erőt alkalmazó, súlyos emberáldozatokkal járó gázai és libanoni háborúja, és megszálló politikája miatt, ahelyett, hogy a teljes térségre nézve békés és élhető alternatívát keresne.
