Liza Miskolcon született, és a Pécsi Tudományegyetemre járt, majd egy évig dolgozott szakmájában szolfézs- és ének-zene tanárként, de tanult forgatókönyv- és drámaírást is. Most a Gólya presszóban dolgozik, pultozás mellett koncerteket, eseményeket szervez, és a Gólya mellett működő Kazán Közösségi Házban vezeti a Mozgalmi kórust. A közoktatást elidegenítőnek érezte: „a szakma jellegéből fakadóan a zene csak kis óraszámban oktatható tárgy, tehát négy különböző település iskoláiban kellett tanítanom egyszerre. Ilyenkor általában asztalom sem volt a tanáriban, mindig az aktuálisan hiányzó kolléga helyére ültem le.” A felsőoktatás nem igazán készítette fel arra, milyen lesz különböző hátterű gyerekeket oktatni, miközben a munkahelyi elvárások is arra korlátozódtak, hogy a szolfézst tanuló gyerekek megtanuljanak kottát olvasni. Pedig a tárgy „valójában nem erre lett kitalálva, hanem arra, hogy az ember a saját belső hangszerét tanulja meg irányítani, megtanuljon hallani dolgokat, és akkor fizikai hangszeren is fog tudni játszani. Csak erre semmi lehetőség nincsen,
marad az elvárás, hogy valahogy a gyerekek fejébe bele verjem azt, hogy mit hogyan olvasnak le. Erre nem szeretnék egy életet feltenni.
Végül azt a célt találtam a szakmában, hogy hátrányos helyzetű, lehetőleg roma gyerekek közé szívesen mennék, de közben meg az első évben valójában abban az iskolában volt a legnehezebb tanítanom, ahova ők jártak, mert egyszerűen nem voltak eszközeim.” Amikor először kérték meg, hogy vezesse a Mozgalmi kórust, még nem gondolta, hogy a nevét adná hozzá. Ehhez, úgy látja, nagyban hozzájárult a konzervatív közeg, amelyikben felnőtt.
„Függetlenül attól, hogy hogyan néztem ki, meg kikkel bandáztam, az expliciten balos értékekkel nem tudtam menni. Végül magamtól jöttem rá egy csomó mindenre: hogyan viszonyulok a munkához meg társadalmi rétegekhez. Saját osztálytudatom sem volt, csak a szorongás: a tapasztalat, hogy vannak emberek, akiknek a jelenlétében nem érzem magam annyira jól. Utólag raktam össze, hogy igen, mert látom rajta, hogy jobb társadalmi háttérből jött, »kettővel felettem« – ezért érzem magam szarul. Most már tudok ezzel »dílelni«, de addig nagyon nehéz volt, amíg ezek a fogalmak nem voltak tiszták.”
Amikor viszont elkezdett a Gólyában dolgozni, már nagyon adta magát, hogy a szövetkezethez szorosan kapcsolódó kórust is szervezze. Máshogy épül fel ez a kórus, mint a komolyzenei közegben – míg az utóbbiban az a kihívás, hogy egy zeneművet meg lehessen szólaltatni úgy, ahogy egy zeneszerző vagy karvezető elképzeli, a Mozgalmi kórusban a közösen töltött szabadidő, az egymásra hangolódás, a közös döntéshozás vannak fókuszban. „Itt inkább gondolok magamra zenei vezetőként, aki facilitálni tudja a beénekléseket, le tudja kísérni a dalokat. De már a dalválasztást sem érzem a saját feladatomnak, eljutottunk odáig, hogy leülünk, meghallgatunk dalokat együtt, utána együtt kiválasztjuk. Nekem könnyebb ebben a rendszerben működni, a Gólyában is ezért jobb dolgoznom, mert vannak ugyan többletfelelősségeim, de nem vagyok kizárólagos döntéskényszerben: mindenről közösen döntünk, és ez leveszi rólam a terhet valamennyire. Nekem az nehézséget okoz, hogy autoritás legyek, és csak az legyen, amit én akarok. Még akkor is, ha csak zenéről beszélünk.
Szóval én tartom össze, én hívom össze az embereket, de a munka teljesen közös. És igyekszem azt a légkört is megteremteni, amiben az emberek azt érezhetik, hogy joguk van énekelni, az nem a tehetségesek kiváltsága. Az nagyon király, amikor tizenpár ember egyszerre vesz levegőt, és szeretném, ha ezt bárki megtapasztalhatná.”
Liza a Veri az ördög a feleségét című filmet ajánlaná – egy hetvenes években készült magyar filmet. Azért tud hozzá kapcsolódni, mert egyszerre figurázza ki a városból vidékre látogató rokont, és a falusiakat is, akiket meglátogat: „Azért nagyon jó, mert mind a kettő vagyok igazából, és mind a kettővel tudok menni.”
