Mi a gesztus? A mai magyar köznyelv leggyakrabban úgy használja, hogy például „teszek egy gesztust valakinek”. Mit jelent ez? Alighanem valami olyasmit, hogy szívességet teszek valakinek, legtöbbször olyan kontextusban, amelyikben ez a szívesség nem elvárt, talán egyenesen meglepő, de legalábbis nem következik racionálisan vagy utilitarista-pragmatikus módon a másikkal való viszonyomból. Sokszor abban a helyzetben használja a köznyelv, amelyben a felek egymással nincsenek jó viszonyban – akár ellenfelemnek, vagy ellenségemnek is tehetek egy gesztust.

Walter Benjamin írásaiban visszatérő alapfogalom a gesztus. Brechttel kapcsolatos szövegekben, a proletár gyermekszínház programjában, vagy a jelen kötetben nem szereplő Kafka-írásban. Mindegyik alkalommal valamilyen módon a színházzal kapcsolódik össze.

„Az epikus színház gesztikus. […] Anyaga a gesztus, feladata pedig annak célirányos felhasználása. A gesztusnak két előnye van az emberek tökéletesen megtévesztő kijelentéseivel és állításaival, illetve cselekedeteik sokrétűségével és átláthatatlanságával szemben. Először is, a gesztust csak bizonyos mértékig lehet meghamisítani, éspedig annál kevésbé, minél inkább feltűnés nélküli és megszokott. Másodszor, az emberek cselekedeteivel és foglalatoskodásaival ellentétben a gesztusnak rögzíthető kezdete és rögzíthető vége van. A gesztus egyik dialektikus alapjelensége ráadásul a viselkedés minden elemének szigorú, keretszerű zártsága, miközben a viselkedés egésze elevenen alakul. Ebből egy fontos következtetés adódik: minél gyakrabban szakítunk meg egy cselekvőt, annál több gesztust kapunk. Az epikus színház számára emiatt a cselekvés megszakítása kerül előtérbe.” (144)

Ebből az idézetből is érzékelhető, hogy a gesztus fogalma itt egészen más, mint ahogyan az evidens volna egy kortárs magyar köznyelvi szituációban. A gesztus a cselekvés és beszéd folyamatából elhatárolt szegmentum. Ellentétben a jelenkori köznyelvi használattal nincs etikai vagy rossz esetben moralizáló tartalma. Színházi és kultúrpolitikai szerepe az, hogy a cselekmény hátráltatásával, valamint epizódokra való bontásával kritikai reflexióra késztesse a befogadót. Hogy a befogadó színház és valóság viszonyára reflektáljon.

Ezzel az egyáltalán nem önkényesen kiválasztott példával azt igyekeztem jelezni, hogy Walter Benjamin olvasása nem adja könnyen magát. Dolgozni kell a megértésért. Az olvasás során a visszatérő fogalmak jelenkori köznyelvi jelentésétől gyakran el kell távolodni – nem ritkán egy etimológiai-szemantikai, vagy eszmetörténeti értelem kedvéért. Mondhatnánk, hogy ez a követelmény a legtöbb filozófiailag jelentős életműnél evidens. Így is van. De nagyon ritka, hogy olyan követelő érvénnyel jelentkezzen, mint itt.

A kötet címadó tanulmányának egyik kulcsfogalma az aura. Ellentétben a gesztussal, ez a fogalom nem szövi át szervesen az életmű írásait. Ám erre is igaz lehet, hogy félrevezető, ha a jelenkori vulgáris használatából indulunk ki. Nem ezoterikus fogalom. Nincsenek természetfölötti-misztikus vonatkozásai. Nem csak beavatott guruk érzékelhetik, de a mindenkori észlelés, sőt észlelhetőség a terepe. Olyan klasszikus esztétikai-filozófiai fogalmakhoz van köze, mint az autoritás, a hagyomány és a valódiság. Az aura definíciójának, mely szerint az „egyszeri felsejlése valami távolinak, legyen bármilyen közel”, a legérzékletesebb leírása a következő:

„Megpihenve egy nyári délután a tekintetünkkel követjük a horizonton kirajzolódó hegyvonulatot vagy a faágat, mely árnyékot vet a pihenő alakra – ez annyit jelent, hogy belélegezzük ennek a hegynek, ennek az ágnak az auráját” (221).

A technikai reprodukálhatóság, melynek „leghatalmasabb ügynöke” a kor tömegmozgalmaival szorosan összefüggő film, állítja a harmincas évek közepéről származó írás, elsorvasztja, értéktelenné teszi a műalkotás auráját, Itt és Mostját, a távoli és közeli dialektikáját, amelyet régebbi korokban a kultusz és rituálé, a tizenkilencedik század végéig pedig javarészt a hitelesség és valódiság szavatolt. Ám ebből a fejleményből a következtetés egyáltalán nem kultúrpesszimista, hanem dialektikus – és forradalmi. Jelenkorunk számára is tanító ereje van annak, ahogyan a tanulmány végkicsengésében a politika esztétizálásának fasiszta tendenciájával a művészet politizálásának kommunista ambícióját állítja szembe.

Walter Benjamin nem gyakran használ (láb)jegyzeteket, ám ebben az írásában kivételes figyelemmel érdemes követni azokat. A Mérce olvasóinak föltételezett érdeklődésére való tekintettel egyet idézek majdnem teljes terjedelmében.

„A polgári demokráciák mai válsága magában foglalja azon feltételek válságát, melyek mértékadók a kormányzó körök bemutatásában, »kiállításában«. A demokráciák a vezetőt közvetlenül személyében állítják ki, mégpedig képviselők elé. A parlament a közönség! A felvevőkészüléken véghez vitt újítások révén, amelyek lehetővé teszik, hogy a szónok beszéde közben határtalanul széles körben hallható, majd nem sokkal később határtalanul széles körben látható legyen, elengedhetetlenné válik, hogy a politizáló ember kiálljon a felvevőgép elé. A színházakkal egy időben sivárodnak el a parlamentek. A rádió és a film nemcsak a hivatásos színész funkcióját változtatja meg, hanem mindazokét is, akik a vezetőkhöz hasonlóan saját magukat alakítják előttük. Ennek a változásnak az iránya, a feladatkörük sajátosságaitól eltekintve, megegyezik színésznél és vezetőnél. Ellenőrizhető, sőt átruházható teljesítmények rögzítésére törekszik meghatározott társadalmi feltételek között. Ez újfajta kiválasztódást eredményez, a készülék előtti kiválasztódást, amelyből a sztár és a diktátor kerül ki győztesen.” (238-9)

Fölösleges szájbarágósan részletezni ennek a passzusnak az aktualitását és aktualizálhatóságát – jelenkortörténetünk fejleményei magától értetődővé teszik. A Benjamin által ebben az írásban is megidézett Chaplin 1940-ben, Benjamin halálának évében megjelent korszakos filmjében parodizálta páratlan vehemenciával ezt a jelenséget.

A kötet szövegeit válogató Zsellér Anna bevett egy pamfletszerű írást is a kötetbe, ez az eredetileg 1933-ban megjelent Tapasztalat és szegénység Tandori Dezső átdolgozott fordításában. Az írás egyik kulcsfogalma a barbárság, amelyik majd más kontextusban szintén fontos szerepet kap a már csak posztumusz megjelent A történelem fogalmáról című 1940-re datálható írásban. Ebben a fogalomban ragyogóan fölfénylik a benjamini dialektika merész és provokatív csillaga. Nem halványult el azóta sem, van vele dolgunk, kémleljük távcsöveinkkel, hogy milyen konstellációkba állítható a benjamini égbolton. Még egyszer: a szöveg 1933-ban kongatta meg a harangokat.

„Küszöbön a gazdasági válság, mögötte árnyék sötétlik: az eljövendő háború. A megőrzés a hatalom kevés számú birtokosának ügye lett, akik, Isten a tudója, nem emberibbek, mint a sokaság; többnyire barbárabbak, de nem a szó jó értelmében. A többieknek be kell rendezkedniük: új módon és kevés eszközzel. Azokkal kell tartaniuk, akik az alapvetően újat tették saját ügyükké, melynek alapjait belátással és lemondással vetették meg. Ezeknek az embereknek az építményeivel, képeivel és történeteivel készül föl az emberiség arra, hogy ha kell, túlélje a kultúrát. És ami a lényeg: ezt nevetve teszi. Ez a nevetés néha talán barbárul hangzik. Nem baj. Az egyén átadhat néha valamennyit az emberiességéből a tömegnek, amely egy nap majd kamatos kamattal fogja visszafizetni számára ezt a kölcsönt.” (177)

Hogy a lezáró mondat reményt vagy fenyegetést rejt-e inkább magában: kinek-kinek saját habitusára és belátására van bízva. Ami biztos: a barbárok már rég a kapukon belül vannak. Bennünk.