A Társadalmi Világfórum – (World Social Forum, WSF) – globális társadalmi mozgalom, amely arra jött létre, hogy a demokrácia, az egyenlőség és bolygónk megóvása iránt elkötelezett aktivisták, NGO-k és a legkülönfélébb egyéb, progresszív társadalmi mozgalmak tagjainak nyílt találkozóhelye legyen – így ellenpontozva a globális nagytőke és a világ legnagyobb hatalmú imperialista államai vezetőinek éves klubtalálkozóját, melyet luxuskörülmények között, egy Davos nevű svájci üdülővárosban tartanak minden év januárjában. A WSF első világtalálkozójára egy Porto Alegre nevű brazil városban került sor, 2001-ben. Ezt évi világfórumok követték, egyre nagyobb érdeklődés mellett. Az indiai Mumbaiban húsz évvel ezelőtt tartott fórum volt az első olyan WSF-találkozó, amelyet Brazilián kívül rendeztek. Erre emlékezik az alábbi miniesszé.

Andheritől^[1] Goregaonig^[2] – lehet vagy öt kilométer az út. Ambassador autóval fél óra az észak-mumbai forgalomban. Ablakok lehúzva, dőlnek be rajtuk a szokásos égéstermékek: chai^[3]–illat, fafüst, dízelbűz. Plusz az ipari terület szinte rághatóan ropogós pora. Részben elhagyatott iparterület, részben építési övezet. A taxiwala^[4] egyre idegesebb – ő tudja, miért. Hirtelen ráugrik a fékre: „New Standard Engineering Grounds…” – mondja, rábök a szélvédőre, nagy vonalakban előre: „arra”. Valóban „arra” van a helyszín – jó húsz percnyi baktatás, arccal a forgalomnak, járda nélkül. Hozzáadhatjuk az illatokhoz, a kipárolgásokhoz és az égéstermékekhez a hőséget is. S a még több port.

Húsz lépéssel Toma és társa előtt, a bejáratnál kanyargó regisztrációs sorban álldogál a világrendszer-elemzés megalapítója és felesége. Szakmai nagyság, távoli ismerős. Beszédet fog tartani, ő azért van itt. Toma „csak” szemlélődni jött, merő érdeklődésből. Mire Toma észbe kap, valahogy elkavarodnak egymástól – még köszönni sem tud nekik.

Az eseményen nem volt igazán Tomára alkalmazható kategória. Ő valami olyasmiben reménykedett, hogy „résztvevő” vagy „látogató” – de nem, semmi ilyesmi. A regisztrációs pultnál dolgozó, segítőkész diákmunkaerő-lánykának köszönhetően „küldötté” lépett elő. Legalább is ezt adta hírül a nagyvilágnak a Toma nyakában lógó, vibrálóan dizájnos cédula. Rajta két szó: Toma és ország.

Toma legalább két országból „jött”. Az egyik: Titanic, a másik: ladik. Lélekvesztő. A diák-önkéntes a csónakot választja Toma számára. Amikor a hosszú első nap végén Toma és társa visszakeveredik a bejárathoz, egy másik rokonszenves munkaerő megerősíti: Toma az egyetlen „küldött” Sajkaországból.

Hogyan szervez az ember „társadalmi fórumot” – a világnak, kézzel fogható téma nélkül – azon túl, hogy „általában” felszólítunk mindenkit a körkörös ellenállásra a globális tőkével szemben? Továbbá: milyen az az ellenállófesztivál, amely néhány nagy multi támogatásából valósul meg?

Az autóút túloldalán, majdnem pont szemközt tartott ellenrendezvény épp e kritikát fogalmazza meg: multik-támogatta ellenállás a kapitalizmus ellen? Kész röhej. A két esemény együtt „le is fedi” Dél-Ázsia politikai baloldalát, gondolta Toma.

Tényleg, miként lesz az ember „Davos-kritikus?” Egyáltalán, mi zajlik Davosban? Tomának fogalma sincs, máig. Akárhogy is – a mumbai esemény egyfajta globális fesztiválnak tűnt, karneválnak. Minden olyan „ügy” felvonult, amelyet jószándékú, globális-kritikai gondolkodású emberek kitalálhatnak. A nézőszámot elvileg hetvenötezerre tervezték – a helyszínen már százharmincezer „küldöttről” is szó esett, 130 országból. Dél-Ázsiában vagyunk, ember van.

„Nem is tudtam, hogy Mumbai ennyire messze van” – jegyezte meg valaki a tébláboló csoportban, melyhez valahogy Toma is hozzácsapódott egy pillanatra. „Messze?…  Honnan?” – dobta be Toma a régi pesti viccet. Udvarias kuncogás. Akcentusukat Toma nem tudta elhelyezni az Egyesült Királyságon belül.

Döbbenetesen kevés volt a víz ennyi ember számára. Toma két csapot látott az egész, lerobbant gyártelepen, amely a rendezvény helyszínéül szolgált. Plusz az India-szerte ismert, önkormányzati lajtoskocsik. Forralás nélkül sem a csapok, sem a lajtoskocsik vizét nem szabad meginni – forralási lehetőség pedig nincs.

Így aztán mindenki pillepalackos, „bolti” ivóvízzel a kezében szaladgál, literje fél dollár… egy olyan eseményen, amely többek között arra szerveződött, hogy a világ négy sarkából ide sereglett jó emberek határozott ellenérzésüket fejezzék ki . . . többek között a környezet tönkretétele, alapvető szükségletünk – az ivóvíz – profitforrássá tétele és egyszer használatos bolygónk műanyagszennyezése miatt.

A Fórum gigantikus kávéház volt – asztalok nélkül. Globális adda^[5]. („Ha ezt Habermas látná!”, gondolta Toma. „Legott kivenné a süvítő eurocentrizmust a racionális kommunikáció elméletéből.”)

Toma egész nap „küldöttekkel” beszélgetett, főleg ázsiai fiatalokkal. Megbámulta az országuk két emeletnyi, impozáns zászlajával parádézó vietnámi diákokat. Dél-indiai és latin-amerikai aktivistákkal társalgott, akik a térségük vizét elszívó Coca-Cola ellen vívják harcukat. (Vagy a Pepsi volt? Toma mindig összekeveri ezeket.) Szép és jó arcok – kézműves szövetkezetet működtetnek. Jó csomó művész, „engaged art” – a világ négy sarkából. A vízerőművek, repülőterek, bevásárlóközpontok által kilakoltatott földönfutók civil szervezeteinek aktivistái. Egy rendkívül előkelő megjelenésű, szolid indiai úriember távolról alumínium mosdótálnak tűnő szerkezetet tart a kezében, amelynek tükörfényes belső felülete összegyűjti a Nap sugarait – ezzel lehet főzni, legalább is a világ napos oldalán. Emberünk e folyamatot demonstrálja a mumbai ipari szmogon át-átszivárgó, januári napsütésben. Valami elvonja Toma figyelmét, elkószál, nem tudja megkóstolni a sűrített napsugárral készült étket.

Széles mosolyú, bajuszos, vászoninget, a feje köré tekert gézvékony fehér pamutleplet és dhotit^[6] viselő férfi lép Tomához. Nagyon érdekli az agrárprobléma „Toma országában”. Hogy élnek a parasztemberek, mik a földkérdés és az élelmiszertermelés kulcsproblémái Ladik-országban. Fontos ez neki, mondta, mert meggyőződése, hogy a két ország parasztsága tanulhatna egymástól.

Toma gyors számítást végez fejben. Tizenhat üknagyszülője közül saccra tizenegy született jobbágysorba. Aztán eltörölték a jobbágyságot, jött néhány egyéb társadalmi átalakulás – a kakániai kapitalizmus ledobós változata, két világháború, néhány bukott forradalom, fasizmus, holokausztok, államszocializmusok, mind többes számban. Majd valamiféle ködös és értelmezhetetlen „visszatérés” a mai neokonzervatív, zavarodott, dühös, aljas és kétségbeesett, félperifériás kapitalizmushoz. Toma tágabb családjában ma mindenki városban él. Az elmúlt évszázadban Lélekvesztő-országban végbement társadalmi változások talán legelsöprőbb jele, hogy eltörlődött a parasztság mint létforma – hacsak nem számítjuk a paraszti kultúra bizonyos elemeiből derivált, virtuális kifejezési formákat, különösen a népzene és a néptánc egyes, önkényesen kiragadott elemeinek, motívumainak „megőrzését” és „újrahasznosítását” szorgalmazó, városi kulturális mozgalmakat. Történik mindez Bartók hazájában – aki kézzel-lábbal tiltakozott a paraszti kultúra efféle, esztétikailag értelmezhetetlen rekontextualizálása, kisajátítása ellen…

Az utódok egzotizálják az ősök kultúráját, merőben önkényes módon, persze. Toma meg sem kísérli elmondani ezt a gondolatmenetet. Talán jobb is.

Megvitatták viszont a jobbágyság örökségét és a „parasztkérdést” a szovjet történelemben. Hogy Dél-Ázsia népességének több mint fele hogy vergődik valahol félúton a paraszti önellátás és a „piac”-vezérelte gazdálkodás között. Hogy mennyit gyalogol az átlagos indiai parasztcsalád – csak azért, hogy szavazhasson. (Átlag két órát, oda is – vissza is.) A GMO-vetőmagok mint a népirtás magastechnikája, az ipari öngyilkostermelés. A gyermek-alultápláltság. Toma új elv- és beszélgető társa lelkes követője Csajanovnak, s néhányszor még Lenint is megemlíti. Névjegykártyát is ad Tomának: „Az Indiai Paraszt Szakszervezeti Szövetség főtitkára.”

Kínos a feszengés – az európai „delegátusok” körében. Nem annyira a hőség vagy a por miatt. Két másik dolog váltja ki.

Először is adva van az „európaiság” mint fizikai-embertani fenomén. Empirikus anomália. A tömegből „fölfelé” kilógó, kivörösödött fejek zavara. Társak a politika, az erkölcsi értékek, az esztétika, az összes jó dolog tekintetében, ezért jöttek ide – ám groteszk madárijesztőként lógnak ki a verejtékező fejükkel a helyi közegből, a jó tizenöt centis átlagos testmagasság-többletükkel. Groteszk kiállítási tárgyak. Nem csak a mindent legyőző, fürkésző mustrálás zajlik – abból sokkal többet kap a külföldi bármely kolkatai villamoson vagy delhi buszon. Végül is azért jöttek ide, hogy ússzanak egy jót, a térben talán távoli, ám hasonló gondolkodású társaik tengerében. Ez volt a koncepció. Hát – most aztán itt vannak… ez az, ezért jöttek. És hát, ez – ilyen.

Igazán kínos mindebben az a felismerés: eddig eszükbe sem jutott, hogy itt majd furcsán érezhetik magukat. A koloniális hagyományt kulturális mintáiban hordozó felsőszubjektum feszengni kezd a másság elemi tényeit tapasztalva. Saját reakciójuk tűnt a legkellemetlenebb meglepetésnek számukra.

Szinte biztos, hogy jártak már Európán kívül. De ez: nem az. Tömeget is láttak már, például Isztambulban vagy Kairóban. De az: nem ez. A korábban látott tömeg valahol a távolban, buszok ablaka vagy szállodai előcsarnok üvegportálja mögött csoportosult . . . Elvont jelenségként, tárgyként létezett, nem társként, közvetlen közegként. Itt mindenki annyira ki van téve a test- és beszédnyelvek csodálatos keveredésének, hogy bábeli elveszettségérzés tör az európai utazóra. Több test-test érintés egyetlen januári délutánon, mint amúgy . . . egy átlagos évben. S az egész folyamatot némileg kusza, az európai utazó számára kiismeretlen szabályok vezérlik. Természetesen olvashattak volna e szabályokról, akár meg is tanulhatták volna őket, legalább is alapszinten – de nem ugrott be, hogy a „távoli” (értsd: Európán kívüli) politikai szövetségeseik az elvont ideákon, a jelképes árnyalakléten túl konkrét, kézzel fogható, füllel hallható, érzékszervi úton tudatosuló, felfogandó, elfogadandó lények is. Tények. Akikhez-amelyekhez tudni kéne viszonyulni, alkalmazkodni.

Az ideérkezéssel mardosó hiány tört az európai „delegátusok” „trópusi” miliőt nem ismerő nagy többségére – elvesztették képességüket arra, hogy megtalálják az értelmezhető rendet az őket körülvevő közegben. Hogy elhelyezzék saját tapasztalataikat, fejben… hogy voltaképpen ki kicsoda… és mi micsoda. Nevet sem tudtak adni annak, amit érzékelnek. Mert az, a névadás, ugye… már „durva” volna… Túl sok lenne az őszinteségből. Nem is beszélve a vereség beismeréséről – annak bevallásáról, hogy a szolidaritás és a testi érintkezés effajta, elméletileg rég kívánt, spontán kombinációja valahogy… nem működik számukra. Képtelenek feldolgozni – legalább is a helyszínen. Talán később, hónapokkal, évekkel ezután – akkor persze már késő lesz. Folyik a tanulási folyamat. Eltart egy ideig, amíg kiszedi magából az ember a virtuális európai karót.

S akkor még nem is említettük a másik, sok szempontból jóval elviselhetetlenebb, zavaró tényezőt. Erről aztán volt csevej rendesen. Eleinte szinte csak erről. Metafora az összes többi metaforához.

A gyermekmunka.

Ó borzalom! „The Horror!”^[7]

Józan ésszel, egészséges erkölcsi érzékkel vajon ki támogatná a gyermekmunkát? Az egész, szörnyű életet. A mezítlábas, szakadozott gúnyát viselő kis testek látványát, amint tüneményes fürgeséggel dolgoznak a tömegben. „Miért nincsenek iskolában?”

Kezdjük talán itt: a koldulás tilos volt az eseményen. A kéregetőket már a bejáratnál elkergették a méteres gumibotokkal felfegyverzett őrzővédő jawanok^[8]. Toma azon tűnődött, a  „koldulásproblémára” adott „jawan plusz gumibot” „megoldást” milyen mértékben támogatta a szervezőbizottság. Hogy végiggondolta-e valaki, tényleg a világszabadság, a globális egyenlőség és a totális, emberi testvériség magasztos céljai felé „mutat”-e a találkozó, amelynek bejáratát bunkós testi büntetéssel-fenyegetéssel őrzik. Az biztos, a koldusnáspángoló eszközöket kívül, a külvilágban forgatták a buzgó őrzővédők – a külvilágban, melynek igazságtalanságai ellen tiltakozni e hetvenöt-százharmincezer ember összegyűlt.

„A nyomorultak ütése-verése tényleg rendben van – ha a kapukon kívül zajlik?” Toma morfondíroz. „Nem bírnék tagja lenni ennek a szervezőbizottságnak, annyi szent. Ennek sem.”

A rendezvény szinte úszott a teában s a kávéban. Kicsit talán még az átlagnál többet is kaptak a kínálatból az alacsony melaninszintű^[9] küldöttek. A forró italok árusai láthatóan jól ismerték a bőrpigmenthiány-jelenség gazdasági összefüggésrendszerét. Mumbai súlyos turizmusfertőzésben szenved, az idegenforgalmi szolgáltatásokban robotoló tízezrek (százezrek?) körében közismert, hogy a rózsaszín bőrfelszínű utazók akár 100 százalékos „borravalót” is képesek adni az 5 rúpiás árra – a nagy alumíniumkannából eldobható műanyag kupicákba csurgatott, illatos teáért-kávéért. Csodálatos ellenpontja mindez a rendezvény politikai célkitűzésének, a műanyagszennyezés elleni tiltakozásnak. A forróital-fogyasztók egy része számára talán még az a tantusz sem esett le, hogy mennyire abszurd a minden „alku”, beszélgetés, bármiféle emberi kommunikáció nélküli, önkényes, egyoldalú ármegduplázás – az olyan mélyszegény közegben, mint mondjuk a mumbai „utca”. Onnan, abból a miliőből, ahonnan az európai látogatók ezt a mumbai világot nézik, ez a kérdés egyszerűen nincs. Ők a saját, nyilvánvaló globális pozíciófölényük keltette erkölcsi kényelmetlenségérzést, feszengést oldják e leereszkedő gesztussal, a saját helyzeti előnyüket minden észszerűségen túl feltornászó – ráadásul a maguk számára jelentéktelen, nagylelkűségnek tehát aligha tekinthető – „borravalóval”. A forró üdítőket már-már a fájdalomhatárig tündéri, bűbájos, pöttöm kis proletárgyerekek árulják. Így működik a „funkcionális specializáció”.

Ahogy bele-belehallgatott a gyermekmunkáról szóló, ideges, szakadozott európai szövegfolyamba, Toma döbbenten ébredt rá: a csevej szinte soha nem lépi át a kezdeti megrökönyödés és erkölcsi pánik kijelölte, láthatatlan identitáshatárokat. Beszélgető partnerei – feltehetőleg a legjobb arcok, akiket a globális észak valaha kitermelt, a szénhidrogén-gyarmatosítás, a globális militarizmus, a termékláncok elleni politikai küzdelem élharcosai, aktivisták, akik elvileg a lehető legelfogadhatóbb politikai célokra használják kiváltságos hozzáférésüket a globális tudás és az elemzési képességek leghaladóbb formáihoz – egy ponton túl képtelenek felfogni, mi is az, amit látnak — amikor egyszer csak, „derült égből” körbeveszi őket a kardamomillatú, forró üdítőket tartalmazó alumíniumkannákkal s műanyag pohárkákkal fölfegyverzett, öt-hat éves proletárok csapata… akik észbontóan munkaigényes, „szolgáltató tevékenységüket” azért végzik, adott esetben a 40 fokos hőségben és 100 százalékos párában, napi 20 órában . . . hogy őket kiszolgálják. Természetesen tudjuk, mások – az adott forróüdítő-ügylet mikroközegében az utazók számára láthatatlan „kezek” – teszik el az így keletkező, cincogó profitkrajcárokat. Nem a multinacionális vállalatok, hanem a proletár- és kispolgárlét határán imbolygó, félmaffiózó-félszolgáltató kényszer-„vállalkozók”, a felfoghatatlanul csekély árrésből élő, több tízmilliós mikrotőkés-osztálytöredékek tagjai – a neoliberális utópiák rajzfilmhősei.

S hogy a melóspokol legdurvább bugyraiban élő, csöppnyi városi szubproletárok, a dél-ázsiai Gavroche-ok^[10] rohama sem más, mint alaposan végiggondolt, életben maradási eszköz: a szegényfalusi éhínség elkerülése, a minimális élelmiszer- (netán állatifehérje-)bevitel, a túlélés napi, óráról órára újragondolt s következetesen megvalósított minimumprogramját szolgálja. Hogy a 100 százalékos borravaló – a hat eurócent helyett nagylelkűen adományozott tizenkét eurócent belepottyantása a szutykos gyerekkézbe, cserébe az egy deci teáért – arra tanítja e kiskölyköket és képletesen vagy valóságosan is az utcasarok mögül kikandikáló, a létezés horrorisztikus kihívásaival küszködő, agyondolgozott, felnőtt rokonaikat, hogy a kissrácok megtalálták hivatásukat. Életük hátralévő részében teát-kávét fognak árulni.  Sápadtarcú idegenekre szakosodva, ha lehet. Elvégre az az extra hat eurócent: mégsem semmi.

Itt aztán csikorogva meg is állt a világmentő eurószubjektum globálisvalóság-bírálata. Mágikus rendbe szerveződtek a dolgok, kirajzolódott a vonal, amely körülöleli az európai „küldöttek” kollektív-globális énjét, „körkörösen” elválasztja őket a bűbájosan maszatos utcagyerekek valóságától, az abban foglalt, minden elvont-fogalmi szójátéknál radikálisabb, lételméleti mélységű globálisegyenlőtlenség-kritikától. Tomának bevillan: itt vált kibírhatatlanná a „küldöttek” „otthoni” bérátutalásaiban, ingatlan- és nyugdíj-portfólióiban, bankbetétjeiben foglalt globális strukturális erőszak. Szorozzuk meg mindezt a bőrszínlottón nyert kiváltságokkal. A gyerekmunkán szörnyülködő „küldöttek” a tíz-húszszorosát költötték a teaárus lurkók teljes éves családi jövedelmének – csak az iderepülésre.

Elviselhetetlen gondolat. Márpedig, ha elviselhetetlen, akkor el is fogják hessenteni. Gondolatlesöprésben az európai szubjektum ugyanis nagyon erős.

A plenáris ülésre a több futballpálya méretű majdanon^[11] került sor. Hatalmas színpad, óriási közönségtér előtt, az utóbbit ipari ponyvalepedőkkel fedték le, a világ igazainak kényelmére. Sötétkék szabadtéri aréna, műanyag borítással. Amint a tömeg ráereszkedik, szandálok, cipők, papucsok rétegei veszik körül. Lábbelik tízezrei. Mintha valakinek a féltett otthonába, vagy egy templomba lépne be az ember. Így működik a tisztelet Ázsia-szerte – s így talán az olajszövet is kicsit kevésbé lesz poros.

Vidáman-magabiztosan, harsogva társalgó, tíz-tizenöt olasz diákból álló csoport érkezik. A ruhákból ítélve: visszaútban, mondjuk Milánó és Katmandu közötti menettérti jeggyel. Rasztafejek, szőttes tarisznyák, gyolcsruházat. Adják a figurát. Érvényesítik az alternatív-„progresszív” kulturális kisajátítás nyugati formanyelvét – teszik mindezt pár hónappal azelőtt, hogy megtörténne a hajszabályozás, a ruhacsere, mielőtt felcsapnak banktisztviselőnek, ügyvédnek, vagy átveszik aputól a családi céget. Valamiből élni is kell.

Természetesen lábbelistül lépnek a közös térbe. A tömeg megnyílik előttük, sikátort alkot az emberi massza. Magától értetődőn fogadják a meghívást – behatolnak, letelepednek, legbelül, a legjobb helyen. Kedvesek, mosolygósak, gondtalanul várják a műsort. Cipő a lábon, talppal kifelé. A tömeg elnyeli őket – ez van. Nem olyan fontosak, hogy bárki tovább foglalkozzon velük. Toma is vállat von, „hagyjuk”.

Beszédek. Politikusok, progresszív értelmiségiek bátorítják a „küldötteket”, hogy „többet kellene tennünk”. Toma nem biztos benne, hogy ki az a „mi”, és mi az, amiből még többet kéne. Általános fellélegzés: érkezik a Junoon – egy politikailag progresszív qawwaliban^[12] utazó hangászkar. Pakisztáni rockerek, Indiában. Geopolitikai áttörés. Tapintható izgalom és túláradó közönségreakció – különösen a dél-ázsiai „küldöttek” körében.

Az utolsó napon, este hatkor lejárt a gumibotos kapuőr-jawanok műszakja. A bejáratok körül csoportosuló koldusok beáramlásával így még „társadalmibbá” vált a Világfórum. Aligha azon formája ez a társadalmiságnak, amit a World Social Forum szervezői elképzeltek – de, hát, ez van.

Toma két nappal később, több átszállással repült vissza Mumbaiból Lélekvesztő-országba. (Közvetlen járat persze nincs – miért is lenne.) A repülőtéren egy makulátlan, világító fehér egyenruhát viselő úriember Tomát választotta „tüzetes vámellenőrzésre”. Csomagja már várta a csempészet elleni harc boncasztalán, egy félreeső helyiségben. Mint Rodolfo a kisnyulat a kalapból, a vámtisztbűvész kirántotta belőle Toma névcímkéjét, s fanyar mosollyal imígyen szóla: „Magának ez bejön?”

Retorikai kérdés. Tanítható képlet. A tiszt félfordulatot tett, hogy emberei is mind jól hallják, s félig hindi, félig angol nyelven – Toma világosan érezte, a tiszt ezzel azt akarta elérni, hogy Toma is értse a beszólást –, szemével Toma felé csippentve hozzátette, „azért jött ide, hogy enyhítse a fehér bűntudatát”. Igazi tréfacsináló. Már-már stand-up.

A vámosbeosztottak udvariasan kuncognak felettesük poénján – közben Tomát nézik, őszinte, bár kevéssé rokonszenvező, rutinosan mérsékelt érdeklődéssel. A tiszt megszabadítja Tomát a megmaradt rúpiáitól: „Kezelési díj” – mondja, újabb ellenállhatatlan kacsintás. Borravalót hajít az altisztnek, aki közben visszapottyantja Toma csomagját a repülő gyomrába tartó futószalagra. A „kezelésidíj”-különbözet villámgyorsan eltűnik a makulátlan egyenruhában. A tiszt udvariasan visszakíséri Tomát a kapuhoz. Jó társalgó, szellemes poénok sorát adja elő az öt perces séta alatt. Szívélyes búcsú, kézfogás, mosolyok, namaste^[13],[14] salaam^[14].

Toma időközben új helyet kapott a gépen. A fedélzeten derül ki, új ülésszomszédja egyfolytában, kényszeresen magyaráz. Végigbeszéli a nyolcórás, éjszakai repülőutat a teltházas gépen.

A World Social Forum soha nem tért vissza Indiába.

A hírek szerint a fő ok: a gyermekmunka.