A Kolozsvári esszék Tamás Gáspár Miklósnak azokat az írásait gyűjti össze, amelyek többnyire régi kolozsvári emberekről rajzolt portrék, nekrológok, olyan emberekről, akiket a szerző a budapestit megelőző kolozsvári életében ismert, és akikkel kapcsolatban szükségesnek érezte, hogy fölidézze és megmagyarázza őket.

Visszatérő fordulat a könyvben: ez a személy, akiről itt beszélni fogok, elfeledett, de jelentékeny ember, és a közönség számára érthetetlen ember, ezért most megmagyarázom. „Ezeket az írásokat ma nem könnyű megérteni.” (21)^[1] „Az olyan emberek, mint Szász János, egyre érthetetlenebbé válnak az idő elteltével.” (24) „Száz éve született Balogh Edgár. De születhetett volna kétszáz éve is, akkor se volna ma könnyebb megmagyarázni, hogy ki volt.” Tóth Sándor elfeledettségének „több oka lehet, ezek egy részét nem lesz könnyű megmagyarázni.” Tamás Gáspár Miklós, ha írt, ha beszélt, jellemzően mindig magyarázott, értesített, tájékoztatott, tudatta a közönséggel, hogy az mit nem tud stb., – és nem utolsósorban emlékeztetett.

Az emlékeztetés igen jellemző TGM-i gesztus: fölidézni dolgokat, amiket elfelejtettünk, amikre már nem emlékszünk, pedig fontosak, és fontos, hogy még mindig ott vannak valahol, a nyomaik, a hatásuk észlelhető. Másként szólva, műveinek egy meghatározó vonulata nem mást tesz, mint felfedezteti (TGM-esen szólva: „fölfödözteti”) a történelmi múltat, vagy inkább a múltnak bizonyos képét, amit korábban bizonyára nem láttunk, mert nem volt hol látni, mert – mondja TGM – „históriai sivatagban” (176) élünk. Az egyik legfontosabb, ami ebben a sivatagban nem látszik, az maga a munkásmozgalom mint történelmi tényező, az, hogy létezett, azaz hogy emberek óriási tömegei tudták elképzelni és elhinni egy szebb és jobb világ lehetőségét, és óriási energiákat mozgattak meg azért, hogy az valósággá váljon. Ma azt nehéz elképzelnünk, hogy régen ezt el lehetett képzelni. Úgy sejtem, ezért ismétli annyiszor, hogy magyarázni szükséges azokat a régi marxistákat, akiket felidéz, és akikről azt mondja:

[Tóth Sándor] „sárgás, fiatalon is ráncos arca, gyér haja, keserűen lebiggyedő ajka számomra a kommunista arc – Nagy István, Csehi Gyula, Szilágyi András (tudják, az Új pásztor írója) arca volt ilyen fáradt, szomorú és ingerült -, a huszadik századi arc, az elmondhatatlan, kibeszélhetetlen csalódás vonásaival. (…) Ezek a szomorú és mérges emberek voltak a nagy titkok tudói, nem a publikálatlan, hanem a nyilvánvaló titkok – a nagy terv és a nagy kudarc titkainak – tudói, akiket beavattak a huszadik század iszonyatos lényegébe.” (88)

A kötet egyik sajátossága tehát, hogy nagyon érzékletesen láttatja a múlt másságát. Ezt részben egy letűnt világ tárgyi valóságának részletes felidézésével teszi. A Bálint Tiborról szóló írás középpontjában például egy jellegzetes tárgy, a punga áll. Ágoston Vilmosról szólva a szerző fontosnak tartja elmagyarázni, mi az a bufet, a kurent és a bászka. Balogh Edgárról olvasva megtudhatjuk, hogy régen Kolozsvárt a Sirály presszóban volt parfé, kombó és dizőz is. Hogy Mărășești cigarettát szívtak. Flórharisnya, tranzisztoros rádió, csicseriborsóból készült pótkávé, téeszblüett, és hasonlók kerülnek szóba. A szerkesztőségi cenzorok fekete Volga szedánban, „észak-koreai, albán és jugoszláv partizánfilmekből és bollywoodi zenés vígjátékokból álló filmválaszték” (55). Dolgok, amiket elvitt a történelem szele, „legurultak a históriai lejtőn”.^[2]

A könyvben az az igazán érdekes, ahogyan ezek a tárgyak múltszerűségükben túlnőnek a maguk tárgyi jelentőségén, és emblémái lesznek nemcsak egy letűnt világnak, hanem magának a történelmi másságnak, a múlt valóságának.

És fordítva: a fölidézett emberek úgy jelennek meg, mint ritka régi relikviák: TGM úgy magyarázza Balogh Edgárt, ahogyan a pungát magyarázza, vagy mint ahogy egy bélyeggyűjtő magyarázná az egyik ritka bélyegét: „Balogh Edgár, a pozsonyi (csehszlovákiai; ez az ország megszűnt; már megint) illetőségű, bár temesvári (bánsági) születésű német-félnémet, mindegy, hogyan, Erdélybe keveredik az 1930-as években, s ott – Romániában – lesz magyar kommunista. (Próbálja ezt a mondatot elmagyarázni huszonhárom éves dán nőismerősének.)” (30)

Az írásokból kiérezhető egyfajta nosztalgia, vagy inkább honvágy, ezt azonban nem szabad a volt politikai rendszer iránti nosztalgiának tekintenünk. Tehát az emlékezésre és a történelmi tudatosságra való képességet nem szabad úgy vennünk, mintha az, amire emlékezünk, értékes lenne, csak azért, mert elmúlt. Sőt, általa tudjuk csak nem elmulasztani a múlt szenvedéseinek és szörnyűségeinek a tudatosítását. Ahogyan a szerző besúgójáról írott emlékezésben szerepel:

„A sztálini eredetű rendszer […] még mindig, ma is méltó gyűlöletünkre.

Nincs miért megenyhülni, nincs ok a bocsánatra, nincs ok a történelmi távlat miatti trivializálásra és relativizálásra. A rendszer esendő emberekből csinált erkölcsi hullát, és most – még egyszer – a mi kemény, érdes ítéletünkkel még egyszer belétörli a csizmáját, még kísértet formájában is hatalmas. (…)

Nem kell megbocsátani semmit senkinek. (…)

Minden adatot nyilvánosságra kell hozni a diktatúra idejéből. A diktatúrának nincs mentsége. A demokrácia hitványsága se.” (62)

A rendszer borzadályát ilyen és ehhez hasonló szédítő felsorolások érzékeltetik:

„fejünk fölött a talmi soviniszta harsogás, közben folyt az erdélyi magyarság nagyon is valóságos, szisztematikus, intézményes tönkretétele, az iskolabezárások, a magyar diplomások apelláta nélküli »kihelyezése« (repartizare) a Kárpátokon túlra, a „Regátba”, Ó-Romániába, a cenzúra, a konformitáskényszer, a mindenütt jelen lévő Securitate, a nyomor, az áruhiány, a sötét, üres üzletek előtt kígyózó végtelen sorok, (…) a sár, a sötét, a hideg, a lapok terjedelmének felét-háromnegyedét betöltő Ceausescu-beszédek, a főtitkár-elnököt magasztalaló költemények (…) és himnikus publicisztikák, az utcai hangszórókból harsogó népzene, a szünet nélküli duma disszidálásokról („ő is kint maradt”), kivándorlásról, áttelepülésről, a beadott iratokról és űrlapokról, besúgásról, lehallgatásról, titokzatos eltűnésekről, a magyarok elleni pogromhangulatot árasztó, szennyel teli folyóiratokról, a magyarellenes, uszító makulatúrairodalomról, (…) a Vasgárda és Antonescu marsall diadalittas rehabilitációjáról (…) a sovén román értelmiség csöndes, ám elégedett asszisztálásával…” (59)

A kötet első szövegén, a Bretter György temetésén elhangzottan beszéden pedig érződik az a Petri Györgyére is jellemző rezignált irónia („Inkább bámuljunk ki az ablakon éjszaka, ha szakad az eső, gyújtsunk rá, nyúljunk a pohár után, beszéljünk másról. Mi ebben a nagy temetőben értjük, értjük jól, hogy mi a végtelen irónia.”(13)), amely a rendszerrel való legenyhébb fokú együttműködést is visszautasító kérlelhetetlen ellenálló sajátja.

Igazában ezt a összetettséget kell megértenünk (ami a szocialista és kommunista eszme történetének sajátja és súlyos feszültsége): a kötet szerzője egyszerre akarja nem elfelejteni „a hitetlenkedő, émelygő, hideglelős röhögést, amelyet a rezsim diskurzusa váltott ki belőlünk”, és munkásmozgalmi mártírokról elnevezett kolozsvári utcákat (Marat, Danton, Gabriel Péri, Józsa Béla, Chaia Lifschitz, Encsel Mór, Breiner Béla stb.), amelyek a „nagy terv” nagyságát képviselik, amely a szerző édesapja számára például azt jelentette, „hogy nem verik többé a gyerekeket, hogy nem nézik kurvának az életvidám asszonyokat, hogy az éhenkórász székely kölykök, amilyen ő is volt, nem lesznek államellenes bozgor »belső ellenségek«, hanem szabad és egyenlő emberek. Hogy nem a munkafölügyelő, a csendőr és a főfoglár uralkodik, hanem – senki se. Hogy vége lesz már ennek az egész disznóságnak”. (110) Úgy is lehet érteni: TGM itt a saját városa kulturális-történelmi-politikai múltjára és saját családja, ismerősei, és a saját maga életútjára való emlékezésben is alkalmazza azokat a történelemfilozófiai nézeteket, amelyek az Antitézisben (és persze máshol is) olvashatók.

Igazi krónikáskönyv ez, mint a középkori énekszerzők művei, akik szemtanúkként viszik a politikai közösséget érintő történések hírét.

A kommunizmust mint világtörténeti tényezőt építő író Szász János élettörténetébe belekeverednek a hajdani gimnazisták, akik az általa írt Cigaretták elégiáját cigarettapapíron terjesztették. (25) Egymás mellé kerülnek a legkisebb és a legnagyobb dolgok. Tulajdonképpen a romániai magyar kisebbség történetébe enged belátást az író, egy-egy momentumot kiragadva, úgy, hogy abból kihallható a nagy történet. Persze úgy meséli ezeket, ahogyan az ő álláspontjáról (arról a marxista álláspontról, amely „szilárd és népszerűtlen”^[3]) elmesélendők. Ennek során történeti (politika- és eszmetörténeti) állításokat tesz, és részletes információkkal szolgál a romániai magyar baloldali kultúra történetéről. Például, hogy a romániai kommunizmust jórészt romániai magyarok szervezték, akiknek a kommunistává válása jórészt kisebbségi mivoltukból eredt, ezt a magyar kommunista elemet aztán az ötvenes évektől visszaszorították annak érdekében, hogy a romániai kommunizmus román legyen (leegyszerűsítve). Hogy „a román uralkodó osztály és értelmiség számára a párt [a Kommunisták Romániai Pártja] magyar irredenták és zsidó internacionalisták szovjet zsoldban álló bűnbandája volt”. (109) (Ami azért tanulságos, mert magyar oldalról is széles körben osztott vélemény ma is, hogy a romániai magyar kommunisták természetesen romániai zsidó kommunisták voltak valójában, és minden más szemenszedett hazugság és szemfényvesztés. Ez a nézet odáig menően szilárd, hogy ha listát írna az ember az etnikailag tisztán magyar, sőt székely kommunistákról – amit remélhetőleg soha senki nem fog megtenni –, akkor is foggal-körömmel ragaszkodnának hozzá.)

Tehát megtudhatjuk, hogy nagyszámú magyar értelmiségi csoport által képviselt szocialista szellem, marxista művelődés volt jelen a két világháború között Erdélyben (például Tamási Áron is járt marxista szemináriumra – ezt TGM nem írja épp, de így volt), azaz létezett egy tekintélyes méretű szocialista és népi demokratikus kulturális és politikai baloldal^[4]; hogy hogyan alakult ennek az eszmei tömörülésnek a sorsa később, a szovjet típusú sztálini és aztán a Ceaușescu-rendszerben; hogy mit jelentett ’68 Erdélyben (ez annyira összetett – nézetek, álláspontok, országok és értelmiségi csoportosulások politikai helyezkedései, viszonyok bonyolult együttállása –, hogy lehetetlen lenne röviden összefoglalni, de annyi elég hogy: a magyar nemzetiségi kultúra virágkorát hozta el, valamint – Bretter György számára – a magyar kulturális autonómia és az egyetemes fölszabadulás egymást-feltételezését, így: „magyarok lesztek, ha szabadok vagytok”.) ^[5]

Ezen a ponton pedig meg kell említeni, hogy a magyarországi olvasó a kötet olvastán kettős mássággal szembesül: az írások tárgyának időbeli távolságához társul a romániai magyarság és az „anyaország” közege közötti távolság. Mivel az esszék legtöbbje magyarországi lapokban, folyóiratokban jelent meg, úgy is szólalnak meg, mint amik erről a másik világról és az ehhez tartozó emberekről tudósítanak – nekünk (?). Hát nyilván ezt is magyarázni kell. Nem egyszer felbukkan a „csonkamagyar” mint korholó jelző. (Egyik fontos tanulmánya a szerzőnek, mely a kortárs magyar politikai képzeteket és hiedelmeket diagnosztizálja, a megállapított „patológiák” elé szintén a „csonkamagyar” jelzőt illesztette. A „csonkamagyar” itt annak a kifejezése, hogy ez egy egyhangú, szegényes, unalmas, ingerszegény kultúra, a „pesti kultúra”, de az a szerencse, hogy ez a magyar kultúrának csak egy része, bár – ettől csonkamagyar – ezt magáról nem tudja. TGM megnyilatkozásaiból tudható, hogy ezt a „csonkamagyar” lelkületet a közép-európai kulturális állapotok részeként kezelte, amelyről – Közép-Európáról – egyszer egy briliáns odapörkölésben kijelentette, hogy „székrekedéses.”

A szerző persze a belpesti urbánus értelmiségnek is odapörkölt, amikor azt írta Szilágyi Júlia kapcsán: „Nyilván neki is vannak előítéletei, az »urbánus« értelmiségi elfogultságai, de az ő esetében az »urbs«: az Óvár és a Hóstát,, és ez azért más, mint a Lövölde tér.” (Szegény Lövölde tériek!) A »csonkamagyarság« tünete például, hogy a csonkamagyar nyelvi beszélő olyanokat mond: »Kolozsvárott«, »Csíkszeredán«, holott az »Kolozsvárt« és »Csíkszeredában«. Bodor Ádám csonkamagyar recepciója pedig nem egyszerűen nem ismerte fel, hogy az író művei a szomszéd országban, Romániában játszódnak. Lépten-nyomon felemlíttetik az Erdéllyel kapcsolatos általános magyarországi tudatlanság. A Sütő András-ügy^[6] kapcsán ezt olvassuk:

„Elég erről annyi, hogy amikor két évvel ezelőtt Erdélyben mindenki ezt vitatta, (…) Magyarországon működött az omerta, a hallgatás összeesküvése, olyannyira, hogy az eset első őszinte fölidézője, a regényíró Szabó Gyula^[7] alighanem ezért tűnt el az irodalmi emlékezetből. (…) De hát ki tud bármit Erdélyről?” (48)

(Megjegyzendő, hogy György Péter írt egy könyvet a témában, melyben a mostani magyarországi rezsim által épített Erdély- és Székelyföld-mítoszt, amely „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt”, elemzi, s az említett amnéziát enyhíteni igyekszik.)

*

Mindamellett, amit a föntiekben megfogalmazni próbáltam, az egész kötetben mégiscsak a legérdekesebb az emlékezésnek, a múlt artikulálásának az a különös módja, amit az Egy tilalom föloldása című, afféle előszóként szerepeltetett szöveg fejt ki, de ami mindegyik szövegen érezhető, és ami miatt azt érezzük, hogy ezeknek az embereknek a története még valami másnak is a története, de vajon minek? Az emlékezet, ami itt működik, „a fantázia emlékezete”. (11) Mit jelent ez?

Gondolhatunk arra, hogy amint A titkosrendőrségi ihlet című szövegben szerepel, „a történelem (…) gondolati konstruktum”, s hogy a szerző azt mondja magáról: ahogyan ő az emlékezetében őrzi a lehallgatott színésznő, Illyés Kinga alakját, az igazabb, mint ahogy a szekus magnó „dokumentálja”. Ilyesmiről van szó: ahhoz, hogy a múlthoz (de a kultúránkhoz is) viszonyunk legyen, hogy az mozgásba jöjjön és szemlélhetővé váljon, s így hozzáférhessünk, a képzeletünk működtetésére van szükség: „Nemcsak most kell keresnem a Karolina tér halványuló körvonalait; akkor is kellett. (…) A Karolina térnek volt képzete (…), ennek a képzetnek a hihetősége, az ereje, az észrevehetősége képzelőerőnk állapotától is függött.” (7) Hogy a képzelet közvetítésével valami többhöz juthatunk, mint a múlt (vagy a városunk, vagy a kultúra) puszta nyersanyaga: „Szülővárosunk a múlt századi nagy történész, Jakab Elek kimeríthetetlen – tudós és bölcs, meghitt és szabad szellemű – könyve, a Kolozsvár története.” (8) (Ez a hetvenes évekbeli, kolozsvári Tamás Gáspár Miklósra és „titkos társaságára” nézve persze a szabadság gyakorlásának módja is volt, annak, hogy ne vegyenek részt a diktatúra „hamis idejében”.) Az a több, amihez juthatunk, az – mint az Egy tilalom föloldása fogalmaz -: titok.

Mit lehet még kibontani a kötetet nyitó esszé mondataiból? Nos, a marxizmusnak kezdetektől fogva  ismeretes egy rejtett, nosztalgikus-melankolikus áramlata, amely már a Kommunista kiáltványban is tetten érhető: „A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta.” Ennek a melankolikus marxizmusnak nagy képviselője Walter Benjamin (és alighanem TGM munkásságában is fellelhetők ennek nyomai), aki a modernitás álomvilágát, utópikus energiáit vizsgálta grandiózus és befejez(hetet)len művében, a Passagenwerkben, melyben a tizenkilencedik századi Párizs passzázsai nyomán kereste a tömegképzelet felszabadításának (más szóval: az osztálytudatra ébredésnek) a kulcsát.

Effajta felszabadító erőt foglalhat magában a múlthoz való viszonynak az a módja is, amelyet az Egy tilalom feloldása és a teljes kötet képvisel. Egy elmúlt korszakot, annak politikai tájképét, ideológiai- és képzeletvilágát úgy mutatja be, mint szertefoszlott képek, romok és relikviák gyűjteményét. (Bizonyos, hogy sok olvasónak eszébe juttatja a kötet Rakovszky Zsuzsa híres versét, a Decline and Fall-t: „Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp / az alkotmányjogi vagy hadtörténeti / fogalmakról elnevezett mozik / és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP, / a takarékos életvitel előnyeit /reklámozó gyufásdobozok. stb.”)

Így a múlt dirib-darabjai, amelyek hordozzák azokat a vágyakat, tapasztalatokat és utópiákat, amelyek nem illeszthetőek be a jelen domináns elbeszéléseibe, éppen azért, mert megzavarják ezeket a hegemón elbeszéléseket, olyan energiákat gerjeszthetnek, amelyek a jelenünkről és a jövőnkről való képzeteinket is új konstellációkba helyezhetik. A múlt olyan elbeszélése, amely meglepi a jelent, új jövőképzeteket keltethet ki a kollektív politikai tudatban.^[8]

Nem véletlen, hogy Walter Benjamin is egy városhoz és múltjához: Párizshoz, „a tizenkilencedik század fővárosához” fordult inspirációért saját jelene, az ezerkilencszázharmincas évek megértéséhez. A Kolozsvári esszék is hasonlóképpen működik: tulajdonképp az ars memoriae példája, amelyben összekapcsolódik a hely és az emlékezet. Kolozsvár a Hely, amelynek „helye a magyarul beszélők képzeletét, sejtelmeit, szorongásait, családi történeteit egybefogó változékony, színjátszó, szóra nem bírható emlékezetben van.” (12)  Itt maga a kultúra, a múlt-, gondolat- és eszmeközösség valami spirituális színezetet kap. Képzelet és beleérzés, sajátos érzék szükséges hozzá, a szó csak nyers héja lehet.

Így, a könyv olvasója számára, mint az emlékező számára is, „meghökkentő dolgok derülnek ki, nevetségesek, nyilvánvalóak” (10) – de közben flaneurként járhatja Kolozsvárt, a könyvben, amely megnyitja „a kószálás végtelen színjátékát”. ^[9] A kószálás képzeletgyakorlat, és sok köze van a politikához is. És talán ez a legjobb ajánlat az olvasónak: hogy olvasás közben azt próbálja szem előtt tartani: „Ezek a történetek magáról a képzeletről szólnak. Tanulságuk pedig csak egy: hogy a képzelet politikai ügy.” (10)