91 éves korában elhunyt a nemzetközi hírű amerikai szociálpszichológus, Philip Zimbardo. Zimbardót jól ismerte a hazai közönség. Hajlott kora ellenére (1933-ban született) a 2010-es években többször is ellátogatott Budapestre, minden fontosabb műve (több ezer oldal) megjelent magyar fordításban. Életrajzi interjúkat tartalmazó kötetét saját kezűleg dedikálta a könyvhéten a járvány előtti években.^[1] Különösen nagy érdeklődést váltottak ki csoportos tréningjei a Hősök terén. Programjainak résztvevői a posztok alapján igen pozitív emlékeket őriznek az idős korában is jó kedélyű, szívélyes tudósról.

Ugyanakkor az sem titok, hogy szakmai munkásságának – különösen a karrierjét megalapozó stanfordi börtönkísérletnek – megítélése ellentmondásos. Zimbardo azonban mindvégig kitartott eredeti következtetése mellett, miszerint meghatározott körülmények között egyikünk sem tud ellenállni a „Lucifer-hatásnak”, és ezt az álláspontja szerint tudományosan igazolt tényt később számos területen „kamatoztatta”. Vizsgáljuk hát meg közelebbről, ki is volt Philip Zimbardo, és hogyan értékeljük kutatói teljesítményét? Milyen következményei lettek szakmai és kevésbé szakmai szerepvállalásának a nyilvánosságban, illetve az igazságszolgáltatásban?

Kezdjük az életútjával: családja Szicíliából származott, az egyszerű, kézműves foglalkozást űző nagyszülők a 19. század végén vándoroltak ki Amerikába a szegénység és a munkanélküliség elől. Zimbardo szülei már az Egyesült Államokban születtek, de az „amerikai álom” az ő esetükben nem vált valóra. A tudós a következőképpen számol be gyermekkora környezetéről: „New Yorknak abban a részében nőttem fel, amit Dél-Bronxnak hívtak. Egy gettó volt, mintha a harmadik világban éltünk volna. De mi ezt akkor nem tudtuk. Mi szépnek láttuk. Elmondhatom, hogy szegénységben nőttem fel, mert apám gyakran volt állás nélkül és nem igazán szeretett dolgozni.”^[2]

Zimbardo karrierjében és élettörténetében fontos szerepet játszott az, amit a pszichológusok ellenazonosulásnak neveznek. Egy 2014-ben, az Indexnek adott interjújában mondja: „Az egész életem tulajdonképpen arról szólt, hogy küzdök az apámmal: ő beérte kevéssel, én többre vágytam; neki nem volt fontos a tanulás, nekem igen… (…) Korán tudatosult bennem, hogy a szegénységből csak úgy törhetek ki, ha tanulok.”^[3]

14 évesen egy jó hírű New York-i középiskolában tanul tovább, ahol Stanley Milgram az iskolatársa – ő később az engedelmeskedéssel kapcsolatos, szintén sok vitát kiváltott kísérleteivel vált világhírűvé. Zimbardo megemlíti, hogy gyakran beszélgettek diáktársaik, a tanárok, vagy általában az emberek irracionális viselkedéséről.

Mivel maguk is nehéz körülmények között nevelkedtek, úgy vélekedtek, hogy a gazdag és befolyásos emberek igyekeznek erkölcsösnek mutatkozni, miközben a társadalmi problémákért a szegényeket teszik felelőssé. A két jövendő szociálpszichológus viszont már ekkor úgy gondolja, hogy az emberek „a körülmények áldozatai” – lényegében ez lesz későbbi kísérleteik általuk hangoztatott tanulsága is.

Zimbardo felsőfokú tanulmányait a családja azzal a feltétellel támogatta, hogy a megélhetéséről maga gondoskodik. Bár nagy várakozással nézett elébe, a pszichológia nem tartozott kedvenc tárgyai közé, az ugyanis ebben az időben elsősorban „patkánykísérletekről és értelmetlen szavak betanulásáról” szólt – jegyzi meg ironikusan az interjúban. Később azonban a Yale egyetemre kerülve neves és kedvelt tanárai hatására „beszippantja” a szociálpszichológia. Mindössze 20 éves, még egyetemi hallgató volt, amikor első publikációja megjelent: a lakóhelyén, Bronxban élő két etnikai kisebbség, a Puerto- Ricó-iak és az afroamerikaiak közötti konfliktusokat tanulmányozta, többek között azért, mert mindkét csoportban voltak barátai.^[4] A közeli politikai választásokon azzal szembesül, hogy ezeket a csoportokat valójában nem képviseli senki. Kutatásának tapasztalatait – jegyezte meg meg ironikusan – azóta sem vették figyelembe és használták fel a politikai pártok.

Diplomaszerzés után tanítani kezd egy New York-i főiskolán. Sokat dolgozik és elégedetlen a fizetéssel. 1962-ben megnősül, fiatalkori szerelmét veszi el, és hamarosan gyermekük is születik. Bár korábban egyáltalán nem érdekelte a politika, agilis titkárnője hatására az 1960-as évek végén bekapcsolódik a vietnami háború elleni tiltakozásba, emiatt viszont veszélybe kerül egyetemi állása. Végül 1968-ban váratlanul állásajánlatot kap a kaliforniai Stanford Egyetemtől.^[5] Azonban az egyetemi állás sem biztosít anyagi jólétet a családnak. Az anyagi gondoknak az vetett véget – számol be –, hogy átdolgozott egy, eredetileg az 1930-as években megjelent és bestsellerré vált népszerű könyvet a pszichológiáról.^[6]

Stanfordban 1971-ben kerül sor a Rabok és börtönőrök néven is ismert kísérletre, amely világszerte ismertté tette Zimbardo nevét. Az ötlet a szociálpszichológiai kurzus hallgatóitól származott: a börtön rabokra gyakorolt hatását akarták tanulmányozni. El is látogattak egy közeli börtönbe, majd az az ötletük támadt, hogy egy hétvégére bezárkóznak néhányan, akik közül egy páran a rabok, mások a börtönőrök szerepét fogják vállalni. A kísérletről, egyebek között arról is, hogy a résztvevők közül néhányan túlságosan beleélték magukat a szerepükbe, másokat viszont felzaklatott a helyzet, beszámoltak tanáruknak. Zimbardónak megtetszett az ötlet, hogy a kísérletet ellenőrzött körülmények között is végrehajtsák.

Az egyik épület alagsorában létrehozott álbörtönben egy szabadult rab tanácsai alapján a valódi börtönökhöz hasonló helyzetet alakítottak ki. A cellák ablak nélküli helyiségek voltak, az udvar egy keskeny ösvény, az ajtókat erős fémzárakkal lehetett bezárni. A folyosót fallal zárták le, csak egyetlen kijárata volt, amelyet szintén zárhatóvá tettek. A falba kamerát, a helyiségekbe lehallgató készülékeket rejtettek, az álrabok és az ál-börtönőrök szinte minden lépéséről filmek, hangfelvételek, jegyzőkönyvek készültek.

A későbbi „rabok” – önként jelentkező, pszichológiai tesztek alapján mentálisan egészséges egyetemi hallgatók – a megjelölt napon otthon várták a kísérlet kezdetét, amely egy ál-letartóztatás volt. Családjuk és szomszédaik szeme láttára megbilincselték őket, hangosan felolvasták a jogaikat, majd igazi rendőrautóba ültek. Megérkezésük után az álrabokat meztelenre vetkőztették, tetűirtó folyadékkal kenték be, miközben megalázó megjegyzéseket tettek rájuk, egyebek között nemi szervük nagyságára vonatkozóan. Kilenc rabot helyeztek el három cellában, minden cellára három börtönőr ügyelt, 8 órás váltásban.

Mindkét csoportnak 3-3 tartaléka is volt: a kísérletezők előzetesen számoltak vele, hogy a résztvevők némelyike összeomlik. Ez be is következett: három „rabot” az első napok után el kellett engedni, mert sokkos állapotba kerültek.^[7]

Azt, hogy ki legyen rab és ki börtönőr, sorsolás alapján döntötték el. Az álőrök egyenruhában voltak, napszemüveget viseltek és gumibotjuk is volt. A rabokat szintén egyenruhába öltöztették, alsónemű nélkül, a lábukra gumiszíjat és lábbilincset tettek, amit éjjel-nappal viselniük kellett. Zimbardo egyik korai beszámolója szerint az a tény, hogy nem viselhettek alsóneműt, a megalázottság és a férfiatlanítás érzését keltette az álrabokban. Bár a valódi börtönökben a rabok nem viselnek lábbilincset – írja Zimbardo –, az ő álrabjaik esetében szükségesnek tartották, hogy sohase szabaduljanak az elnyomó környezet hatásától. A lábbilincs miatt aludni sem tudtak rendesen: nem tudtak a másik oldalukra fordulni. Az őrök többször is létszámellenőrzést tartottak, fekvőtámaszokat végeztettek a rabokkal, parancsolgattak nekik, és megalázták őket. Rossz minőségű, szinte ehetetlen ennivalót kaptak naponta háromszor, a mosdót is limitált számban használhatták. Normaszegés esetén bezárták őket –

valójában olyan körülményeket alakítottak ki, amelyek egy része még a valódi börtönben sem megengedett. A lázadást elfojtották, a kísérletből való kiszállás feltételei homályosak maradtak. Zimbardo maga játszotta a börtönigazgató szerepét, vállalva a felelősséget mindazért, ami történt.

A cél az volt, hogy „dezorientációt, deperszonalizációt és deindividualizációt” idézzen elő a résztvevőkben. Úgy tűnik, a néhány napig tartó szerepjátékkal a fenti célokat elérték, ám olyan rossz lett a hangulat, hogy az eredetileg 2 hétre tervezett kísérletet idő előtt le kellett állítani.^[8]

„Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. (…) A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. (…) Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre” – írja Zimbardo.^[9]

Következtetése, hogy minden ember gonosz szörnyetegként viselkedhet, ha a körülmények úgy kívánják: mindenkiben ott él Lucifer, ahogyan számtalanszor hangoztatja később, hivatkozva régi iskolatársa, Stanley Milgram engedelmeskedéssel kapcsolatos, szintén vitatott emberkísérletének eredményeire is.

Milgram egyébként – miként Zimbardo beszámolójából kiderül – miután meghallgatta Zimbardónak a börtönkísérletről szóló, legelső beszámolóját, régi barátja nyakába borult. Örömmel állapította meg, hogy immár nem ő lesz az, akit kísérlete miatt az etikai szabályok megszegésével vádolnak: szerinte Zimbardóé

„a legetikátlanabb kísérlet, amit valaha pszichológus véghez vitt”.^[10]

Megjegyzendő, hogy bár az idézett interjúkötetben Zimbardo ma már többnyire őszintén beszámol a börtönkísérlet körülményeiről, a korabeli szakmai és laikus közönség számára nem ismertette azokat. A viták hatására kénytelenek voltak nyilvánosságra hozni a kísérletről készült írásos és képi felvételeket, és a résztvevők is megszólaltak, ennek nyomában derült fény a részletekre.

A hétköznapi olvasóban is felmerül: nem megengedhető, hogy bármilyen tudományos cél érdekében embertelenül bánjanak a résztvevőkkel. Milgram és Zimbardo kísérletei után meg is születtek az etikai szabályok azzal kapcsolatban, milyen feltételeket kell betartani a pszichológiai kísérletekben. A kutatók azonban joggal hivatkoznak arra, hogy a televíziók „való világ” műsoraiban a fentieknél durvább helyzeteket és kockázatokat kell a résztvevőknek elviselniük, és ezekre semmiféle korlát nem vonatkozik. (A tárgyilagos megítélés számára a televíziók eljárása is megengedhetetlen.)

Fontos kérdés, gazdagította-e tudományos ismereteinket a börtönkísérlet?

Valójában a néhány napig tartó szerepjáték a tudományos kutatás semmilyen kritériumának nem felelt meg. Legfeljebb esettanulmánynak volna tekinthető, amelynek általánosíthatósága kétséges. Ráadásul néhány fontos elem kimaradt a beszámolókból.

Zimbardo mindvégig hangsúlyozni igyekszik, hogy a résztvevők önként azonosultak a szerepükkel. Azonban az évtizedekkel később napvilágra került anyagok – tanúk beszámolói, jegyzőkönyvek, film- és hangfelvételek – egyértelműen bizonyítják: a „körülmények” nem spontán alakultak, hanem ő instruálta, biztatta az ál-börtönőröket: bánjanak kíméletlenül a rabokkal. A hangfelvételek tanúsága szerint a potenciális börtönőröket nem minden esetben volt könnyű rávenni a durva viselkedésre.

Maga Zimbardo számol be Erich Frommnak írott levelében^[11], hogy az álőrök egyáltalán nem léptek fel egyformán: volt, aki kimondottan segíteni igyekezett a „raboknak”. Ám a legfontosabb, hogy az álőrök nem szerepet játszottak, hanem a kísérletvezető utasításait teljesítették.

A kísérletről egyébként felvételt készített egy helyi tv-csatorna, az álbörtön tapasztalatait Zimbardo az elsők között nem szakmai folyóiratban, hanem a The New York Times magazinban tette közzé. A kísérletből több film is készült, többek között egy játékfilm.^[12]

Zimbardo ezután kevesebb figyelmet fordított egyetemi karrierjére, erőfeszítései a pszichológia és híres kísérlete népszerűsítésére irányulnak.

Az 1980-as években felkérést kap egy tv-csatornától, hogy legyen a narrátora egy 12 részből álló, a pszichológiát népszerűsítő sorozatnak. „A pszichológia felfedezése” (Discovering Psychology) című program végül 1990-ben, 26 rész után fejeződött be. A programot sok millióan követték.

Zimbardo állandó szereplője lett más televíziós műsoroknak is, újabb és újabb cikkeket jelentetett meg a „kísérlet” tanulságaiból: arról, hogy meghatározott feltételek bárkiből gonoszságot váltanak ki – mintha nem létezne önzetlenség és önfeláldozás, mintha nem látnánk számtalan példát arra nézve, hogy az emberek szembeszállnak a megalázó körülményekkel.

Bár sokan, köztük a nagy tekintélyű Erich Fromm, bírálták, a „stanfordi börtönkísérlet” pszichológiai, szociológiai és kriminológiai tankönyvek százaiban szerepel, az egész világon ismertté tette szerzője nevét.

Holott a viták ma sem értek véget: egy francia kutató, Le Texier 2019-ben átfogó tanulmányt szentelt a börtönkísérlet bírálatának a közelmúltban napvilágra került jegyzőkönyvek, videofelvételek alapján.

Zimbardo a félbeszakadt börtönkísérlet tapasztalatait eközben más tekintetben is hasznosította: szakértőként lépett fel bírósági tárgyalásokon. 2004-ben felkérték, hogy vegyen részt egy katona elleni büntetőeljárásban: az illető az Abu Ghraib börtönben szolgáló tiszt volt, aki hagyta, sőt bátorította katonáit, hogy kegyetlenkedjenek a rabokkal. Zimbardo a peranyag és a vádlott megismerése után arra a következtetésre jutott, hogy a volt katona valójában jó ember: büntetlen előéletű, példás családapa volt, mielőtt az iraki börtönben szolgált. Szakértői vallomásában arra hivatkozott, hogy az illető tetteit a „szituációs nyomás” hatására követte el, és felvetette a felettesek szerepét a helyzet alakulásában. (A börtönkísérletben nem foglalkozik saját szerepével).

Vallomásával sikerült elérnie, hogy a vádlott büntetése jóval enyhébb lett, mint amit az ügyész javasolt.

Egy másik esetben egy köztörvényes bűncselekményben részt vett fiatal katona ügyében volt szakértő, és ismét elérte az enyhébb büntetést. Meglepő módon ez esetben az illető rokona, Ben Blum vált Zimbardo bírálójává. Nagy vihart kavaró cikke a Medium blogfelületen jelent meg 2018-ban „Egy életen át tartó hazugság” címmel.^[13] Zimbardót – írja Blum – egyidőben hősként tisztelte a család. Unokaöccse, egy 19 éves szerződéses katona, az autót vezette, amelyben később egy bankrablást pisztollyal és gépfegyverrel végrehajtó tisztje ült.

Letartóztatásakor a fiatalember azzal védekezett, hogy a feljebbvalója becsapta: azt állította, hogy a bankrablás a katonai kiképzés része. Zimbardo megerősítette, hogy a fiatalember nem saját akaratából cselekedett, hanem erre késztették a „körülmények”. Néhány év múlva Ben Blum elhatározta, hogy könyvet ír az esetről. Az anyaggyűjtés közben azután olyan bizonyítékra akadt, amely kétségessé tette, hogy az unokaöccs valóban tájékozatlanul vett részt a dologban. Amikor szembesítette a ténnyel, a fiatalember beismerte, hogy egyáltalán nem volt olyan gyanútlan, mint ahogyan a bíróság előtt beállította, és az sem felelt meg a valóságnak, hogy semmilyen döntési lehetősége nem volt.^[14]

Blum úgy érezte, hogy az unokaöcsnek valójában nem tett jó szolgálatot, hogy Zimbardo támogatta a hamis védekezésben, és igyekezett kapcsolatba kerülni a híres szakértővel, hogy tisztázzák a kérdést. Zimbardo azonban nem válaszolt a hívására.

A börtönkísérlet tanulságait Zimbardo sikerrel alkalmazza más tématerületeken is. Beleássa magát a félénkségnek (shyness^[15]) nevezett tulajdonság vizsgálatába. Elmondása szerint azért kezdett foglalkozni a félénkséggel, mert úgy gondolta, hogy a börtönkísérletben a rab szerepét játszó hallgatók félénkségük miatt nem léptek fel határozottabban az álőrökkel szemben. Büszke rá, hogy a nyilvánosság az ő írása nyomán figyelt fel a félénkség jelenségére, amelyet a Psychology Today című népszerű folyóirat 1975 májusi számában „társadalmi betegségként” emleget. A „nyúlfarknyi” cikknek döbbenetes hatása volt – meséli Hartwignak. A frenetikus hatáshoz minden bizonnyal hozzájárult, hogy a cikket tartalmazó magazin borítólapján egy meztelen fiatalember volt látható egy koktélparti kellős közepén.

Jones és munkatársai a témában megjelent könyve^[16] szerint a témában leginkább ismert és széles körben idézett szerző Zimbardo, aki 1977-ben egy kötetben^[17] – amelyet hamarosan újabbak követtek – mentális zavarként ismertette a jelenséget. Ezt megelőzően kérdőíves kutatást is végzett a stanfordi egyetemi hallgatók körében, amelynek, nem meglepő módon, az volt az eredménye, hogy a hallgatók túlnyomó többsége jól ismerte a félénkség, gátlásosság állapotát. Zimbardo cikkeiben maga is elismeri, hogy a félénkség általánosan jellemző tulajdonság, ám ráérzett, hogy az emberek jelentős része szívesen szabadulna tőle. Kiderült, hogy a szülők sokasága aggódott a gyereke félénksége miatt.

Ezután a félénkség kutatása divatos téma lett, és a Stanford egyetemen klinikát hoztak létre a kezelésére, sőt gyógyszeres kezelés lehetősége is felmerült. Arról kevesebb szó esett, hogy más esetekben éppen a gátlások hiánya tekinthető anomáliának. Más kutatók (köztük kínaiak, koreaiak és mások) arra is felhívták a figyelmet, hogy a félénkség megítélése alaposan kultúrafüggő: egészen más a kelet-ázsiai kultúrákban, mint az Egyesült Államokban.^[18]

Zimbardo időközben nyugdíjba vonul a Stanfordról, ahol saját elmondása szerint különlegesen népszerű oktató volt. 2003-ban alapítványt hoz létre azzal a céllal, hogy elődeinek szülőföldjén, két szicíliai falu tehetséges fiataljai anyagi támogatást kaphassanak tanulmányaikhoz. Visszatér a börtönkísérlet tanulságaihoz, azokat a terápiás gyakorlatban is alkalmazná. A kísérlet során azt tapasztalta, hogy a résztvevők időperspektívája megváltozott: csak a jelenben éltek, nem gondoltak sem a múltra, sem a jövőre – meséli Hartwignak.^[19]

A témáról szóló könyvében kifejti, hogy az emberek időperspektívájukat tekintve különböző csoportokba sorolhatók: azok, akik nem a múltra, hanem a jelenre és a negatív események helyett a pozitívakra helyezik a hangsúlyt, kiegyensúlyozottabb életet élnek, mint a múlton merengők. Kifejti, hogy az időperspektíva tudatosítása terápiás célokra is felhasználható, állítása szerint „egyensúlyba hozása” segítségével „újra megtalálhatjuk az utat szeretteinkhez és barátainkhoz, és élvezhetjük a velük töltött időt”, hozzáfűzve, hogy több száz depresszióban és poszttraumás stresszben szenvedőn segített ez a terápia.

Úgy tűnik, mégsem vált népszerűvé.

Foglalkozik az agykontrollal, az őrültséggel, hipnózissal és más népszerű témákkal is. Például a férfiasság vélt hanyatlásával: egyik utolsó, szerzőtárssal közös könyvének címe „Nincs kapcsolat – hová lettek a férfiak?”

A Lucifer-hatás című 2007-ben megjelent könyvében áttekinti azokat a kísérleteket is, amelyek a „szituációs nyomás” hatását vizsgálták, Bandurától Milgramig. A könyvben, amely szintén nagy siker lett, két fejezetet szentelt az Abu Ghraib börtönben történteknek. Közben rádöbben, hogy a vizsgálatok és tanulmányok arról szólnak, kik azok, akik nem szegültek szembe az erkölcstelen, kegyetlen tettek elkövetésére irányuló nyomással, a „Lucifer-hatással” – a kíméletlen, megalázó bánásmód ellen tiltakozó, szembeszegülő kisebbség kívül marad a kutatók látókörén. Ezért könyvének utolsó fejezetét a hősiesség vizsgálatának szenteli, és példák segítségével támasztja alá, hogy a hősiesség kisebb, hétköznapi helyzetekben is megnyilvánulhat.

Majd még tovább lép: hősiesség–tréninget dolgoz ki, amelyet a közép-európai országokban, köztük Magyarországon terjeszt. A tréning neve Heroic Imagination Project, vagyis HIP, amely remekül összekapcsolható Budapest egyik idegenforgalmi nevezetességével, a Hősök terével. Zimbardo tömegrendezvényeket is szervez, ahogyan azt ma más, „életmódguruk” is teszik.^[20]

A 2015. június 3-án megjelent interjú mellékletében Zimbardót „a világ leghíresebb pszichológusaként” mutatják be, aki „nálunk végzi élete legnagyobb kísérletét”. Ennek örvén egy későbbi látogatása alkalmával Orbán Viktor miniszterelnökkel is személyesen találkozott. Az interjúban elmondottak szerint az a célja, hogy „kognitív és szociálpszichológia ismereteit felhasználva megváltoztassa egész országok mentalitását” 10 éven belül.

Mindenki fejlődhet mindenben, a határ csillagos ég – hirdeti Zimbardo és a segítségével létrehozott Hősök Tere Kezdeményezés képviselői, akik bíznak benne, hogy „az egész országot kirángatják a közönyből és a passzivitásból”. Kétségkívül nagy vállalás; az olvasóra bízzuk annak eldöntését, hogy az elmúlt hét év alatt történt-e előrehaladás az ügyben?^[21]