Donald Trump republikánus párti jelölt a várakozásokkal ellentétben elsöprő győzelmet aratott a keddi egyesült államokbeli választáson. Végül a közel sem szoros vetélkedés után nemcsak hogy Trump lesz az USA 47. elnöke, de a törvényhozó testület két házában, a képviselőházban és a szenátusban is a Republikánus Párt képviselői lesznek többen.

A volt elnök, aki először 2000-ben a Reform Párt színeiben kacérkodott az elnökválasztással, 2001-től pedig a Demokrata Párt híve volt – ha emlékszünk rá, 2008-ban Hillary Clintont támogatta Barack Obama ellenében, hogy nyolc évvel később éppen Clintonnal vetélkedve győzzék a voksoláson; minden híresztelés ellenére lám: a határok átjárhatók –, maga mögé állította a belülről jól láthatóan Trumppal szemben kihívót állítani képtelen republikánusokat, s a négy évvel ezelőtti veresége után visszatért.

A multimilliárdos vállalkozó, pörök többszörös vádlottja, az ígéreteket és az indulatokat magasra srófoló rétor a csütörtök reggeli eredmények szerint mind a hét „csatatérállamban” győz, az elipartalanodott rozsdavidék államait maga mellé állította, s a demokrata alelnököt és elnökjelöltet mintegy ötmillió szavazattal előzte meg. Ekkora tarolás mellett aligha működhet magyarázatul a külföldi befolyásolás vádja, amely nyolc éve uralta a Trumppal ellenséges médiát. Az „orosz hekkerek próbálkozásai”, a „kínai vagy iráni ügyeskedés”, vagy az az állítólagos félelem, amelyet az eddig kevesek által látott észak-koreai katonák kelthetnek az ukrajnai hadszíntéren – magyarázatul aligha lesz meggyőző.

Miért nyert Trump?

Erre a kérdésre keresi a választ Michael Roberts brit marxista közgazdász, aki a választások napján kétrészes elemzést szentelt az USA gazdaságának, szerdán pedig az eredmény első elemzésére vállalkozott.

Roberts állítása szerint szinte minden hivatalban lévő kormányt, amely a koronavírus-járvány és a nyomában járó gazdasági visszaesés időszakában működött, leváltottak a hatalomból. Argentína, az Egyesült Királyság, Németország, Olaszország… a sor csakugyan folytatható. (De persze egy-egy nem túl messzi ellenpéldát is tudunk mondani.) Ezt az időszakot a reálbérek csökkenése, a magas infláció jellemezték. Nem volt ez másként az USA-ban sem.

A közgazdász ismerteti az AP Votecast felmérését, miszerint 10-ből négy szavazó a gazdaságot és a munkahelyeket nevezte meg az ország legfontosabb problémájaként. Roberts figyelmeztet azokra a megszólamlásokra, melyek a demokratákat abban panaszolták föl, hogy az amerikaiak megsegítése helyett „inkább a háborúkra és a migránsokra különítettek el forrásokat”. Nem az állítás veridikus értéke a fontos, hanem az, hogy szubjektíven mit éltek meg az emberek.

Roberts említett választás előtti nagyon alapos elemzésének fő állítása ugyanis az volt, hogy

a gazdasági mutatók teljesen elváltak a megélt gazdasági helyzettől.

A munkanélküliség 4,1 százalékos volt, a GDP 2,5 százalékkal nőtt, a tőzsde szárnyalt… Az emberek 62%-a mégis „nem túl jónak” vagy „rossznak” minősítette a gazdaságot, az amerikaiak 56%-a szerint az USA recesszióban van most is, és 72%-uk szerint az infláció nőttön nő. Míg a pénzügyi alapok óriási vagyon tettek szert az elmúlt négy évben, az amerikai háztartások az 1930-as világválságos évekhez mérhető életszínvonal-zuhanást éltek át. Az árak még mindig több mint 20%-kal magasabbak, mint a járvány előtt voltak, a hivatalos inflációs indexben nem szereplő tételek – biztosítás, jelzáloghitelek kamatai stb. – kilőttek. Mindez ahhoz vezet, hogy az inflációt magasabbnak érzik, mint amilyen valójában. (Erről a tapasztalatról szólt a Partizán műsorában Adam Tooze történész.) Az USA állampolgárai azon az életszínvonalon éltek, mint Biden megválasztása előtt. Ilyen értelemben Trump csakugyan ott folytatja, ahol abbahagyta 2020 végén.

Miért veszít Harris?

Erre a kérdésre kereste a választ Milan Loewer kutató a választások reggelén megjelent értékelő írásában. A Jacobinban olvasható esszé, amely a Center for Working-Class Politics (CWCP), a Jacobin és a YouGov közvélemény-kutató által készített pennsylvaniai felmérés eredményeire támaszkodik, arra mutat rá, hogy a demokraták bár a kampány elején még a munkásosztály megszólításán fáradoztak, végül a képzett, jellemzően fehér, kis- és nagyvárosi elitet szólították az urnákhoz. Loewer szerint Harris kampánya roppant kockázatos manővert vitt véghez: a mérsékelt, főiskolai végzettségű szavazók kiszolgálásával a munkásosztálybeliek elpártolnak a demokratáktól.

Ahogyan ez végül meg is történt.

A hivatkozott kutatás arra jutott, hogy az erősen populista és progresszív gazdasági hangvételű üzenetek eljutottak az emberekhez, a demokráciát féltő retorika, a Trumpra vonatkozó ítéletek, a jogállam iránti pátosz kevéssé foglalkoztatja a munkásokat. Loewer szerint bár ezek az eredmények nem lehetnek igazán meglepőek, Harris ennek ellenére – vélhetőleg a pénzügyi tőke nyomására – a kampány utolsó hónapjában elfordult az elitellenes, gazdasági üzenetekről, és a népszerűbb üzeneteit – például a gazdagok megadóztatásáról stb. – lehalkította.

A kutató elemzésének megállapításai összecsengnek más, a választások után megjelent értékeléssel. Így Bernie Sanders vermonti szenátor, 2016-ban és 2020-ban a demokraták elnökjelölt-jelöltje azt írta a minap a Facebook-oldalán, hogy semmi meglepő nem lenne abban, hogy „egy olyan Demokrata Párt, amely elhagyta a munkásosztály tagjait, azt tapasztalná, hogy a munkásosztály elhagyta őt”. „Míg a Demokrata Párt a status quót tartja fenn, addig az amerikai nép mérges és változást követel”, írta a demokratikus szocialista politikus. Olyan megállapítás ez, mely már 4 és 8 éve is igaz volt.

Hasonlóan vélekedik a választások eredményéről Matt Karp is, aki a Jacobinon megjelent csütörtöki jegyzetében arra a konklúzióra jut, miszerint míg a demokraták nem találnak módot arra, hogy visszahódítsák a munkásosztálybeli szavazók nagyobb részét, Donald Trump követői és utódai is az eljövendő elnökválasztásokon nagyobb esélyekkel indulnak. Branko Marcetic pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a demokraták újra és újra tévesen fogják értelmezni a vereséget, ha azt abban látják, hogy Kamala Harris személyében egy túlságosan is baloldali embert indítottak. Marcetic utalt azokra a kutatásokra, melyek tisztán jelezték, az embereknek elegük van a sanyarú életkörülményeikből és a gazdaságot tekintették a választás legfontosabb kérdésének. Trumpban arra a személyre leltek, akiről elhitték, „változást” hozhat.

Hozhat változást?

Ugyanakkor Trump győzelme abba az értelmezési keretbe is beleilleszthető, melynek alapvetése, hogy a nyugati államokban ma csak az ukrajnai béke emlegetése hozhat sikert. Ezt a felismerést pedig elsősorban a szélsőjobb idejében tette a magáévá. Jelentős részben ez áll a németországi és ausztriai szélsőjobb felemelkedése mögött (hatással volt a Sahra Wagenknecht-féle baloldal felfutásában), a franciaországi szélsőjobb átütő sikerében, hogy a magyarországi és szlovákiai példát ne említsük. Bármely tragikus is a baloldalra nézve, ma a szélsőjobboldal látszik a béke képviselőjének.

Thomas Fazi az UnHerd oldalán megjelent írásában azt elemzi, hogy Trump megválasztása miként hathat az európai politikára. Arról beszél az Európai Politikai Közösség mai budapesti csúcstalálkozóját emlegetve, hogy azoknak az államoknak a vezetői, melyek hagyták, hogy az USA Európát belerángassa egy proxy-háborúba, Trump megválasztásával kétségkívül pánikba estek. Bizonytalan, hogy az Egyesült Államok milyen feltételekkel áll ki az Európai Unió védelme mellett. Bár Trump arra tett ígéretet, hogy előírja az Ukrajna és Oroszország közti békét, sokkal valószínűbb, hogy a győzelemre álló fél alkuját még Trump sem tudná elfogadni, ám a folytatódó háború költségeit hihetőleg a gazdasági nehézségekbe sodródott európai államokkal fizettetné meg.

Fazi szerint Európa már jócskán megsínylette a háború hatását. Úgy lenne képes elkerülni a további elszegényedést, ha a Biden-kormányzat „külpolitikai kalandorsága” (Kína, Gáza) után Trump izolacionista (elszigetelődő) politikáját komolyan venné, s elvetné „vazallusi” szerepét a NATO és az USA irányában.Véget kellene vetni annak a politikának, amely az USA védőszárnyait is keresi.

A szerző azonban kételkedik abban, hogy az EU erre az útra tér. S abban sem biztos, hogy míg az Ursula von der Leyenhez, az Európai Bizottság elnökéhez hasonló személyek vezetik a brüsszeli politikát, addig egy „európai Nato” megengedőbb lenne Oroszországgal szemben, mint amilyen a Biden-kormányzat volt. Rövid távon sokkalta valószínűbb, hogy az uniós vezetők alkalmazkodnak Donald Trump elnökségéhez, kerülni fogják a konfliktusokat, ami azonban az európai konzervatív erők további erősödéséhez fog vezetni.