Néhány nappal a kedden esedékes amerikai választások előtt érdemes felidézni, hogyan indult Kamala Harris jelöltsége. Joe Biden regnáló államfő alelnöke lényegében nem kampányolt az augusztusi jelölőgyűlésig, ahol a Demokrata Párt delegáltjai döntöttek az elnökjelölt személyéről. Mit lehetett róla tudni ebben a pillanatban, és mit üzent a demokrata párt és az amerikai politika működéséről ez az összejövetel, amelynek vezérmotívuma épp az volt, hogy a párt a demokrácia védelmezője? Thomas Frank amerikai újságíró, történész, politikai elemző alábbi riportja a francia alapítású és számos másik nyelven, így részben magyarul is kiadott Le Monde Diplomatique októberi számában jelent meg.

A demokraták augusztusi jelölőgyűlésén felszólalt Michelle Obama volt first lady, és leírta azt „a várakozást, energiát és eufóriát, amelyet egy fényesebb jövő reménye ébreszt”. A tömeg el volt ragadtatva. Ám néhányaknak ez a mondat súlyos bakinak, esetleg sértésnek tűnt: a jelenleg Washingtonban székelő elnök mégiscsak demokrata – Joe Biden, a megrögzött pártkatona, aki épp előző este tartotta saját, kevésbé csiszolt beszédét. A Demokrata Párt hűséges tagjainak mindeddig úgy szólt az ukáz, hogy mint politikai közösségnek azt kell gondolniuk: a nap már így is elég fényes, és a bideni évek a politikai lehetőségek csúcsát jelentik.

De ha máshonnan nézzük, Michelle Obama csak leírta, amit látott. Valóban emelkedett hangulattól és felszabadult energiáktól izzott a levegő a chicagói rendezvényen, és bele is szédült az, aki a hirtelen nagy reményektől fűtött demokratákkal teli épületben tartózkodott. Pár héttel korábban a közelgő gyűlés még puszta időpocsékolásnak tűnt. Most viszont a központ zsúfolásig volt tömve a főműsoridőben. Még a rosszabb helyek is foglaltak voltak, és körülöttem, ahogy ott ültem jegyzettömbömmel, demokraták ezrei ujjongtak magukból kikelve. Kezdett úgy festeni, mintha Bident leváltani alelnökére, Kamala Harrisre, minden idők legzseniálisabb sakkhúzása lett volna.

Pedig épp egy hónappal korábban ugyanezek a demokraták még frusztráltan nézték a tévében, ahogyan a szerencsétlenkedő Joe Biden egyre lejjebb és lejjebb csúszik Donald Trump mögött. Donald Trump mögött! A rém-republikánus, a gonoszok gonosza, aki egyszerre bohóc, bűnöző, plutokrata, elmebajos és zsarnok, elhúzott szegény öreg Joe bácsi előtt, mind a képernyőkön, mind a felmérésekben.

De aztán minden a visszájára fordult. Most Trump volt az, akinek kepesztenie kellett, most ő hápogott szerencsétlenkedve, tanácstalanul, hogyan feleljen meg a politikai kihívásnak. Most Kamala Harris volt az, aki belehúzott, hogy elfoglalja a centrumot, és átvette a vezetést a felmérésekben. A demokraták tartottak gigászi gyűléseket szerte a Közép-Nyugaton.

A Demokrata Párt oldalára pártolt a csillogás, az energia, a lelkesedés, a lendület – még a fiatalság látszata is.

Mindez csak azért történt, mert a demokraták végre találtak valakit, aki meg tudja verni Trumpot? A gyűlésteremben tapasztalt kirobbanó lelkesedés közepette kezdtem arra gondolni, hogy ennél azért többről van itt szó. Ahogy elnéztem a párt öreg csatalovait, amint sorra kijöttek és elmondták harcias közhelyeiket, az fogalmazódott meg bennem, hogy végre leszámoltunk ezzel a fárasztó bagázzsal, ezekkel a szenvtelen vezetőkkel, akik oly sok évig vezették a pártot és az országot.

Végeztünk a hatvanas évek homályos rögeszméivel. Ezzel az idősebb generációval, amelyet megbénított a jobboldali ellentámadásoktól való félelem. Zseniális cseleikkel, amelyekből rendre szégyellnivaló öngólok születtek. A bankok és a „pénzügyi innováció” iránt táplált imádatukkal. Rideg érdektelenségükkel a dolgozó emberek sorsát illetően, a „kreatív rétegeknek” írt gyengéd szerelmes üzeneteikkel. Azzal, hogy képtelenek nyíltan szembeszállni republikánusokkal, legyen szó bármiről, a háborútól a jóléti reformokig. Ezek a demokraták halmoztak hibát hibára négy évtizeden át. És most végre kitessékelik őket a színről.

Ha mindez így van, és tényleg most köszönt éppen a tavasz a Demokrata Pártra, akkor íme az előhírnökei:

• Tim Waltz, Minnesota kormányzója, akit Kamala Harris jelölttársának választott. Egy régi vágású, középnyugati populista, aki személyében egyesíti az átlagember kultúráját és a munkásokat megbecsülő gazdaságszemléletet, ami túl hosszú ideig hiányzott a Demokrata Pártból.
• Szakszervezeti vezetők, akik közül sokan tartottak beszédet a chicagói színpadon, legemlékezetesebben Shawn Fein, a United Auto Workers gyújtó hangú szónoka. Egy ponton még egy rövid, de annál üdvözlendőbb előadást is hallhattunk a „populizmus” reményteli eredeti jelentéséről^[1].
• Optimizmus. Kamala Harris felhőtlen jókedve. Komolyabb barátaim nem tulajdonítanak neki jelentőséget, de én a magam részéről helyeslem. Szerintem ez frissítően hat a világjárvánnyal, inflációval és a mindenki ellen zajló szociális média-háborúval telt esztendők után.

Mondjuk, jobban belegondolva, ez nem valami hosszú lista.

Mindez elsősorban látszat, a marketingelés kissé okosabb módja. A valóságban a demokraták nyilván maradtak demokraták, a biznisz mindenekelőtt, és a folytonosság tovább uralkodik, szokás szerint.

Végül is hányszor hallották már az amerikaiak, hogy a demokrata politikusok új generációja van felemelkedőben, tele ifjúi lendülettel, idealizmussal és új ötletekkel, hogy aztán kiderüljön, hogy az új még a régebbi generációnál is rosszabb?

Ugyanebben a chicagói előadóteremben jelölték a demokraták 1996-ban Bill Clintont második ciklusára, ahol most felkenték Harrist. Ott voltam akkor is a közönségben, és végignéztem, ahogy a Remény Embere [Clinton szülőhelye az arkansasi Hope, reményt jelent – a szerk.] fiatalságtól és idealizmustól duzzadó kebellel megígérte a nemzetnek, hogy ő majd „hidat épít a 21. század felé”. Izzott a levegő: micsoda fantasztikus vízió, tele futurisztikus ígérettel. Fiatalos, intelligens és optimista volt, és újra is választották. Aztán mindezek után, a második elnöksége alatt meg is építette azt a hidat: kereskedelmi egyezményekkel, amelyek az ország óriási területein számolták fel az ipart, és a Wall Street deregulációjával, amely elkerülhetetlenné tette a későbbi globális pénzügyi válságot. Köszönjük szépen, idealisták!

Leginkább az állóképesség próbája

A Demokrata Párt 2024-es jelölőgyűlésének mind a négy napja a Chicago Loop nevű negyedében található kosárlabdacsarnokban zajlott. Szórakoztató programnak tűnhet, de biztosíthatom az olvasókat, hogy leginkább az állóképességet tette próbára. Az étel drága volt, és rossz. Az ülőhelyek kényelmetlenek és szinte mind foglaltak. A demokraták valami zavaros formális hierarchia alapján kezelték a résztvevőket, aztán mindezt felülírták egy még zavarba ejtőbb informális hierarchiával – „rászorultsági alapú kasztrendszerrel”, ahogy David Sirota újságíró fogalmazott. Kormányzási filozófiájuk a konkrét ülésrendben is megmutatkozott.

Az egész olyan volt, mintha egy véget nem érő TV reklámban élnék. Napok teltek el anélkül, hogy bármi spontán dolog történt volna. Egyetlen kérdés sem hangzott el a közönség soraiból, és vitákra sem került sor. Minden mondat, minden pillanat előre meg volt írva. A közönség végszóra éljenzett, és ugyanazokat a szlogeneket skandálta újra meg újra: „Visszafelé nem megyünk!”, „Ha küzdünk, győzünk!”

Mindebben, azt hiszem, van valami igazán figyelemre méltó. A jelölőgyűlést megelőző hónapokban megjelent újságcikkek figyelmeztettek a Gázával és a klímaügyekkel kapcsolatos nézeteltérésekre, amelyek a demokraták hűségesebb csoportjain belül is csúnya vitákhoz vezethetnek. Aztán ott volt maga a jelölt is, akit kevesebb mint egy hónappal a gyűlés előtt választottak ki – minden egyes beszédet át kellett írni úgy, hogy ő legyen a középpontban, és ne Joe Biden. Az eseményen magán ehhez képest nyomát sem lehetett találni az egyet nem értésnek, senki nem kritizálta az előadásokat. A gépezet olajozottan működött.

Csakhogy mindezt nézőként átélni azt jelentette, hogy el voltunk árasztva villódzó fényekkel és agyzsibbasztó ismétlődésekkel, a színpadon végigmasírozó és beszédeiket súgógépről felolvasó ifiligás politikusok hosszas felvonulásaival: mint egy szépségverseny, ahol képtelenség követni a versenyzőket. A második napra már az volt az érzésem, hogy lejegyzetelném, amit mondanak, de egyszerűen kár a jó grafitért.

Mire mindez véget ér, nem marad meg más az ember fejében, mint azok a gikszerek az ügyes programban, melyeket eleve a Demokrata Párt saját politikai hibái hívtak életre. Egy ponton például a híres popsztár, Pink érkezett a színpadra, és elénekelte a What about us? (És velünk mi lesz?) című megható himnuszát, a saját vezetőink árulásáról. „Mi, gyönyörű szívek milliárdjai” – így a dalszöveg. És mi lesz belőlünk, ha kiárusítottak minket? „Mi lesz azzal a sok eltört boldogan-éltek-amíggel?/ Oh, mégis, velünk mi lesz?/ Mi lesz a sok katasztrófába torkollt tervvel?”

Ahogyan Pink szívfacsaró dalát hallgattam, tényleg kezdtem azt hinni, hogy a demokraták komolyan gondolják. Tényleg azt akarták, hogy valaki lépjen elő, és ismerje be a párt évek óta tartó elcseszéseinek sorozatát. De nem. Abban a minutumban, hogy Pink végzett, a programban rögvest egy videoklip következett, ami Harris alelnök erős hadsereg és globális stabilitás iránti elköteleződéséről szólt (bármit is jelentsen ez). Másodpercekkel később már Mark Kelly arizonai szenátor beszélt számos katonai küldetéséről, és biztatta az elragadtatott demokrata közönséget, hogy kötelezzék el magukat a katonás keménység mellett. Percekkel ezután Leon Panetta volt védelmi miniszter idézett Ronald Reagentől, és fogalmazta meg vágyát, hogy hadseregünk megmaradjon „a legerősebbnek a világon”. Még ugyanazon az estén maga Kamala Harris is csodálatát fejezte ki a hadsereg mint „a világ leghalálosabb hadereje” felé. Éljenek az örökös háborúk.

„A demokrácia maga” ez volt a jelölőgyűlés vezérmotívuma. A fáma szerint az amerikai életmódot ez a szörnyeteg Trump fenyegeti, aki zsarnokok és rasszisták barátja, ez a diktátor-jelölt, aki állítólag arra áhítozik, hogy ellenfeleit üldözhesse, felfüggessze a választásokat, cenzúrázza a sajtót, és ránk szabadítsa erőszakos csürhéit, ha a dolgok nem az ő szája íze szerint történnek. (Jó, mondjuk ez utóbbira elég meggyőző bizonyítékok állnak rendelkezésre.) „Nem a demokratákra szavazol, a demokráciára szavazol” – ahogy az egyik szónok megfogalmazta.

Akkor elmondanám, hogy ehhez képest mi a helyzet.

A politikai nagygyűlések nemcsak olyan helyek, ahol beszédeket hallgathatunk meg a demokrácia védelmezéséről. Egy politikai nagygyűlés maga a demokrácia. Azért mennek el rá az amerikaiak, hogy ügyekről vitázzanak, hogy döntsenek pártjuk politikai céljairól, hogy megválasszák vezetőiket. A nagygyűlés a demokratikus folyamat része. A demokrácia, ahogy mondják, otthon kezdődik. Vagyis inkább: kezdődött valamikor.

Gyengélkedése ellenére Biden elnök nem került szembe különösebben komoly ellenféllel az idei jelölőgyűléseken. Nem is voltak jelölti viták, és több megmérettetést le is fújtak. Mindezek után, amikor a fizikai leépülését már nem lehetett tovább eltagadni, Biden visszalépett a versenytől, és Harris alelnöknek adta át a stafétát. Egészen addig Harris nem volt országosan közismert figura – a 2020-as demokrata jelölti versenyből még az első szavazat leadása előtt visszalépett. De a Demokrata Párt vezetői egy emberként sorakoztak fel mellette néhány napon belül, megtéve őt a párt jelöltjének még jóval a jelölőgyűlés előtt, kizárva azt a rémálomba illő eshetőséget, hogy netán nem lesz totális egyetértés Chicagóban.

A precízen megrendezett show folyamán számos alkalommal utaltak Fannie Lou Hamer emlékezetes hősiességére, aki polgárjogi aktivistaként még 1964-ben fellépett a demokrata jelölőgyűlések hivatalos eljárásrendje ellen. Talán mondanunk sem kell, most semmilyen, Hameréhez hasonló bátor közbelépésre nem került sor.

Ehelyett a fentebb ismertetett, precízen koreografált szórakoztató műsort kaptuk. A politikai jelölőgyűlések voltaképpeni célját – a szavazást, ugyebár – meglehetősen könnyedén vették, majdhogynem viccet csináltak belőle.

Ünnepélyes név szerinti szavazásnak hívták, amin a küldöttek rituálisan jelöltté váltak, miközben a főszínpadon egy DJ hatalmas kalapban és napszemüvegben rakosgatta a slágereket, és bekiabálásokkal bátorította a hallgatóságot („Én vagyok DJ Cassidy, és ez itt a demokrata jelölti szavazás!”) Fények villantak minden székről. Küldöttek éljeneztek. Ellenvélemény nem volt tapasztalható. A gyűlés inkább tűnt a demokrácia paródiájának, mint a gyakorlatának.

A Demokrata Konvenció célja nem a párt vezetőségének megválasztása volt, hanem az, hogy a Demokrata Párt vezetői meséljenek magukról a világnak.

Egyirányú beszélgetés volt, ők beszéltek hozzánk, mi pedig figyeltünk és megtudtuk, hogy nekik mi a fontos.

„Szavazok, mert amerikai vagyok”

A Demokrata Jelölőgyűlés legjobb műsorszáma a performansz minősége szempontjából Oprah Winfrey-é volt, a közimádatnak örvendő tévés talk-show házigazdáé, akiről úgy tartották, fénykorában megtestesítette az Átlagos Amerikaiak ízlését és reményeit. Winfrey a választást harcnak írta le, melyben az ellen küzdünk, hogy visszarántsanak a múltba (utalva ezzel az abortuszjogokra, de, ahogy sugallta, a déli szegregációra is), és a liberális aktivistákat „szabadságharcosoknak” nevezte. Beszédében az igazán erőteljes az volt, amikor visszaperelte azokat az alapvető amerikai értékeket, amelyeket a Republikánus Párt régóta a sajátjaként kezel. Jellem. Optimizmus. „Tisztesség és tisztelet”. Az Alkotmány. Még maga a szavazás is, ami iránt Trump nem titkolja ellenszenvét. Én szavazok – mondta Winfrey –, mert amerikai vagyok, és mi, amerikaiak ezt tesszük”.

Az elmúlt mintegy ötven évben a demokraták inkább távol tartották magukat a hazafiság megnyilvánulásaitól, amelyeket a szektássággal és a háborúskodással azonosítottak^[2]. A dolgok azonban megváltoztak. Trump úr a történelemmel kapcsolatos tudatlansága és a hadsereggel szembeni kritikus hozzáállása révén félretette a feddhetetlenség e szimbólumait, és ellenfelei ezt kívánják megragadni. Az eredmény: még soha nem láttak egy demokrata konvención ennyi kis zászlót lobogni, és nem hallottak ennyi hangos „U-S-A” skandálást.

Maga Kamala Harris, elnöki kampánya kezdetén csupa rejtély volt. Ki ő? Mit képvisel? Biden programját? A sajátját? A jelölőgyűlés nagy része a személyéről szólt. Hogyan imádkozott Kamala valakiért, aki épp nehéz dolgokon ment át; hogyan hívott fel valakit a szülinapján, és énekelt neki; hogyan dicsért meg egyszer valakit, és mennyire helyesen tette. Hogy amikor rád néz, „igazán lát téged”. Hogy „nem tud ellenállni annak, hogy kiálljon emberekért, és azért, ami szerinte helyes”. Valamint, természetesen arról, hogy rokonszenves középosztálybeli közegből származik^[3].

Kamala Harris végül az utolsó estén járult az egybegyűltek elé, hogy felszólaljon az izgalomtól elragadtatott közönség előtt. Fegyelmezett volt, fele annyit beszélt, mint Trump a saját, egy hónappal korábbi jelölőgyűlésén. Komolynak és fókuszáltnak tűnt, védjegyévé vált nevetése sehol, hangja úgy csengett, mint egy mentőszolgálati diszpécseré, aki nyugodt szavakkal támogat minket a válságos percekben.

Rövid, negyven perces előadásában mégis elképesztő mennyiségű témát sikerült lefednie. Megvádolta Trumpot mind a demokratikus alapelvek, mind a nemzeti érdekek megsértésével, jobbról előzte a republikánusokat (erősebb hadsereg, jobb határvédelem, keményebb kéz Kínával szemben), és mindezek után még az is belefért, hogy mindent is megígérjen mindenkinek.

A fogyasztóknak, hogy csökkentené az árakat. A startupoknak hozzáférést biztosítana a befektetésekhez. A munkásság összeborulhatna a tőkésekkel. A lakhatás megfizethetővé válna. Mindemellett Kamala leszámolna a fegyveres erőszakkal, megtisztítaná a levegőt, lezárná a gázai háborút, erőt mutatna Iránnak, és világszerte szembeszegülne „a zsarnoksággal”. Ha rá szavaznánk – így Harris –, „a legcsodálatosabb előjoggal élnénk a Földön: azzal a kiváltsággal és büszkeséggel, hogy amerikaiak vagyunk”.

A legjobb elnök a szervezett munkásság számára

A demokraták ígéretein gúnyolódni könnyű, de azért

azt se feledjük, a megkopott Joe Biden voltaképpen a legjobb elnök volt évtizedekre visszamenően a szervezett munkásság számára.

Elérte, hogy irgalmatlan befektetések valósuljanak meg az infrastruktúrában és az ipari termelésben. Ezekről a tényekről elég sokat hallottunk a jelölőgyűlésen. De arról, ami a legambiciózusabb és legvizionáriusabb Biden tettei közül, az, hogy a nyolcvanas évek eleje óta először érvényesítette az ország monopóliumellenes törvényeit, szinte említésre sem került.

Biden igazságügyi minisztériuma éppen megnyert egy monumentális trösztellenes pert a Google ellen, mely mind közül a legjelentősebb monopólium… és ez még csak szót sem érdemelt.

Amiről minden mennyiségben hallottunk viszont, az a demokraták meggyőződése saját erkölcsi kiválóságuk felől. Egyik demokrata a másik után biztosított minket afelől, hogy ők is – csakúgy, mint Kamala Harris – különlegesen erényes emberek. Szüleik keményen dolgoztak, és helyes értékeket vallottak. Ők maguk is mindig helyesen cselekedtek minden adandó helyzetben. Csak a célra összpontosítottak. Ezt és azt a kitüntetést is elnyerték. Érezhetően lankadni kezdett az érdeklődésem minden alkalommal, amikor a soron következő szónok belekezdett saját kiválóságának ecsetelésébe.

Lépjünk csak ki a United Centerből, és az erkölcsi nárcizmus vattacukra hamar elporlad. A jelölőgyűlés harmadik napján Chicago szabad ege alatt egy keffijét viselő nő ült a járdán túlméretezett megafonnal a kezében, közvetlenül a rendőrségi kordon mögött, hangosan olvasva az – állítása szerint – izraeli támadások során megölt gázai gyerekek nevét. Körülbelül minden tizedik név felolvasása után beszúrt egy-egy vádat: az Egyesült Államok felelős a halálukért, konkrétabban a Demokrata Párt is bűnös. Hogy ezeknek a küldötteknek vér tapad a kezéhez.

Milyen érzés is lehet, tűnődtem el, miközben elhaladtam a bekiabáló mellett, hogy órákon keresztül prédikációkat hallgatsz, amelyekben a saját erkölcsi kiválóságod csodálatára buzdítanak, majd amikor kiteszed az ajtón a lábad, rögtön teljességgel ellened fordul az ájtatoskodás, és azt hallod, hogy ördög vagy, nem pedig angyal. Vajon az elhaladó liberálisokat ez elgondolkodtatta?

Megingatta a saját jóságukba vetett hitüket?

Két és fél héttel később, egy Donald Trumppal folytatott televíziós vitájában Harris újra és újra beleprovokálta az ellenjelöltet abba, hogy puszta hiúsági kérdésekre pazarolja az idejét. Eltúlozta Trump apai örökségét, aztán arról beszélt, hogy a volt elnök rajongói „elpárolognak a kampányeseményeiről, annyira fáradtak és unatkoznak”. Trump fel is ült a provokációnak minden egyes alkalommal. Nagyon büszke a milliárdjaira és a kampányeseményeire – hisz mindez róla szól! –, persze, hogy nem bírta ki, hogy hosszasan válaszolgasson. Harris nevetett és arcokat vágott a nézőknek, miközben Trump dühöngött, puszta arckifejezéseivel prímán kommentálva, ahogy a republikánus szájhős erre is, arra is hiábavaló szidalmakat szór.

Hasznos trükkök vitákhoz

Az amerikai megmondó-ipar képviselői számára a színpadi alakításnak ezek a pillanatai jelentették a politika lényegét, és egymás szavába vágva ünnepelték a Trumpot kicselező Kamala Harris teljesítményét. Valójában a Harris által használt fogások nem mutatnak túl önmagukon – mindössze trükkök, amelyeket középiskolai vitaórákon oktatnak. Hasznosak az ellenfél idejének vesztegetéséhez, persze, de a vita valódi célja valami egészen más lenne: körbejárni fontos közéleti kérdéseket.

Hol áll Kamala Harris a legégetőbb kérdésekben? Amióta csak elnyerte a demokraták jelölését, baloldali barátaim folyvást panaszkodnak, hogy a számukra fontos ügyekről alig, vagy egyáltalán nem beszél. A republikánusok meg azt sérelmezik, hogy úgy váltogatja az álláspontját, ahogy éppen kényelmes neki: 2019-ben baloldaliként, 2024-ben már középutasként kampányol.

Teljes zavarodottság mindenhol. Harris manapság azzal szokott kérkedni, hogy beállt mögé a korábbi republikánus alelnök, Dick Cheney, az az ember, akit a demokraták valamikor egyfajta gonosz zseniként tartottak számon. Maga az elnevezés, amit Harris a gazdasági programjának választott – „lehetőségek gazdasága” – is megtévesztésig hasonlít arra a névre, melyet a republikánus Ronald Reagen és Newt Gingrich adtak évtizedekkel korábbi, kiemelt javaslataiknak: „a lehetőségek társadalma”. Harris kampánya a kapkodás jellegzetes szagát árasztja: az egész összecsapott, mellőzi a gondolatokat és meggyőződést.

A Donald Trumppal folytatott vitáján összesen két olyan téma volt, ahol Harris elevenné vált és lényegretörően beszélt. Az egyik ilyen – hát persze – a Trump jelentette veszély, ami immáron kilenc éve az Első Számú Téma az amerikai megmondóipar számára. Harris megsemmisítő tömörséggel vázolta az ellene szóló érveket.

A másik téma az abortusz volt. Itt Harris szenvedélyt, empátiát, megértést tanúsított, és talán még valamelyes retorikai kiválóságot is. Két évvel ezelőtt a Legfelsőbb Bíróság Trump által választott bírái megsemmisítették Amerika liberális abortuszszabályait, és ahogy Harris rámutatott, mára sok államban „egy bűntett túlélője, akinek erőszakot tettek a testén, nem rendelkezik azzal a joggal, hogy eldönthesse, mi történjen a testével a következőkben. Ez erkölcstelen. Senkinek sem kell feladnia a hitét vagy mély meggyőződését ahhoz, hogy egyetértsen azzal, hogy a kormánynak és Donald Trumpnak egészen biztosan nem kellene beleszólnia abba, hogy egy nő mit tegyen a saját testével.”

Ehhez képest bármi, aminek valami köze van a tulajdonjoghoz, elosztáshoz, kereskedelemhez vagy az inflációhoz – a gazdasághoz, ugyebár – úgy tűnik, Harrist kényelmetlenül érinti.

A vita legelső kérdése az inflációval volt kapcsolatos, és Harris simán elhajolt előle, azzal, hogy (többek között) azt hajtogatta, mennyire szereti a kisvállalkozásokat – hiszen amikor még gyermek volt, anyukájának volt egy közeli barátja, akinek kisvállalkozása volt!

Az a gyanúm, hogy nem igazán érdeklik ám őt ezek a dolgok. Gazdasági programja, ahogyan a honlapján szerepel, egy mindenkinek mindent megígérő fércmunka, és egy sor Joe Biden eredményeit támogató általánosság. A rossz dolgokat ellenzi, a jó dolgokat támogatja. Semmi sem bonyolult, minden rendben lesz.

Van objektív módszer arra, hogy felmérjük, egy demokrata mennyire elkötelezett a légüres politizálás felé, és az pedig nem más, mint az, hogy mennyit beszél az „innovációról”.

Barack Obama imádta a kifejezést, ahogy mindkét Clinton is, éspedig azért, mert az „innováció” lehetővé teszi bárki számára, hogy egy egészen progresszívnek, akár radikálisnak tűnő koncepcióba belecsempésszen egy, a bankokat favorizáló gazdasági programot. Végső soron minden megmondóipari szereplő szereti az „innovációt”, és így ennek a varázsszónak a védernyője alatt vezetőink adót csökkentettek, aztán még egy kicsit adót csökkentettek, leépítették a Wall Street-i tőzsde szabályozását, hatalmas szívességeket tettek a Szilícium-völgynek, és olyan kereskedelmi egyezményeket írtak, amelyek a nagy gyógyszergyártó cégeknek kedveztek, míg a kevésbé kegyelt iparágak szereplőit a megsemmisítő versengésnek tették ki.

Az innováció megszállottja

Kamala Harrisnek még nem volt elég ideje arra, hogy elégszer ismételje el az „innováció” kifejezést, mind ez idáig csak egyszer említette, Trumppal folytatott vitája során. Ettől függetlenül „megszállottja” a témának, ahogy Gina Raimondo kereskedelmi miniszter is biztosít minket róla, és mást sem óhajt, mint a startupokat és a kisvállalkozásokat bátorítani, valamint elérni, hogy „a milliárdosok és a nagyvállalatok több adót fizessenek”.

Arról, hogy mégis mit takarhat Harris innovációs megszállottsága, a New York Times-ban jelent meg részletesebb beszámoló, 2024 augusztus 3-án. Szerzője, Reid Hoffman kockázati tőkebefektető biztosít minket arról, hogy Harris igazi vállalkozóbarát döntés, köszönhetően beható ismereteinek a Szilícium-völgyről. A „populista” Donald Trump – írja Hoffman – trösztellenes intézkedésekkel fenyegette az Amazont, amikor még elnök volt, „ikonikus” vállalatokat bírált, és ártott az üzleti életnek a kereskedelmi háborúk megindításával. Biden elnöksége alatt ezzel szemben a Wall Streeten erősödő piacot élvezhettünk, és tapasztalhattuk, ahogyan visszatér a kockázati tőkebefeketők lelkesedése.

Biden egyéb erőfeszítései – nevezetesen a szigorú trösztellenes intézkedések – állítólag kevésbe voltak kedvezőek az „innovátorok” számára, de Hoffman elhintette, hogy ezek jelentősen csökkenhetnek egy „innovációbarát” Harris-kormányzat alatt.

Ahhoz, hogy megjósoljuk, mit tenne Kamala Harris elnökként, puszta találgatásokba bocsátkozhatunk csupán. Íme az enyém:

ami távlati és újító volt a Biden-kormányzatban, az lassacskán el fog tűnni.

Trump végleges legyőzésével – igazán valószínűtlen, hogy még 2028-ban is indulna – a demokratákra nehezedő nyomás, hogy populista hagyományaik hangsúlyosabban jelenjenek meg, elmúlik. Biden neorooseveltiánus kezdeményezései a munkajogban és a trösztellenességben puszta emlékké válnak, ahogy az „innováció” újfent központi szerepbe kerül. Valószínűleg a védelmi költségvetés megnövelése és a Szilícium-völgynek nyújtott törvénykezési segítségnyújtás elébe nézünk, és egy olyan Demokrata Pártra számíthatunk, amely még az eddigieknél is jobban a jól iskolázottak ízlésére, véleményére és értékítéletére fog fókuszálni.

Igazán remélem, hogy nem ez fog történni, de megtanultam a korábbi demokrata párti próbálkozásokból, hogy ne várjak túl sokat. Legalább a Trump-korszaknak vége szakadhat.

És talán ennyi is elég.