Régi adósságot törleszt a hazai könyvkiadás azzal, hogy megjelenik Paulo Freire immár több mint negyven nyelvre lefordított alapműve. Frei­re neve nem ismeretlen Magyarországon, de eddig inkább csak egy szűkebb közegnek volt részletesebb tudomása róla. Pedig munkásságát számos kontextusban sikerrel alkalmazták, és ma is nagyra becsülik. Harmincöt tiszteletbeli doktori címet kapott, az adatbázisok szerint műveire több mint félmilliószor hivatkoztak, Az elnyomottak pedagógiája az egyik legtöbbet idézett könyv a társadalomtudományok területén.

Freire rengeteg gondolkodót, pedagógust, filozófust, teológust, kutató és gyakorlati szakembert, aktivistát inspirált és késztetett vitára. Reflexióit sokan továbbgondolták vagy éppen bírálták. A kritikai pedagógia irányzatainak^[1] egyik legfontosabb hivatkozási alapja. Talán érdemes külön kiemelni egy személyt, akinek meghatározó iránymutatással szolgált a brazil filozófus: a katolikus egyház jelenlegi vezetője, Ferenc pápa szóhasználatában, írásaiban és beszédeiben világosan tetten érhető Freire nyelvezete, többször idézte, név szerint is említette őt.

Freire integráló gondolkodó, ugyanúgy hivatkoznak rá ateista marxisták vagy posztmodern teoretikusok, mint katolikus teológusok. Ez a szélesebb körű befogadói közeg a csekély számú hazai recenziójára is igaz: a baloldali Fordulat mellett például a katolikus oktatással foglalkozó Gloviczki Zoltán is reflektál művére.^[2]

Freire rendkívüli képessége abban áll, hogy a legkülönbözőbb irányból, területről érkező szakemberekre és olvasókra tud nagy hatást gyakorolni.

Pedig célkitűzései között nem a nemzetközi tudományos és közéleti „hírnév” megszerzése állt az első helyen. Fő feladatának azt tekintette, hogy kiemelt tudatossággal, elméleti alapokon, ugyanakkor igen gyakorlatiasan megszervezze a legszegényebbek oktatását Brazíliában; majd ennek megérlelt, reflektív tapasztalatait tette közzé, hogy további kérdéseket provokáljon. Minden népszerűsége mellett egész életében alázatos maradt, kérdésfelvető munkájára szolgálatként tekintett.

De vajon hogyan maradhatott el a valódi és szélesebb körű reflexió a hazai filozófiai, társadalomtudományi, pedagógiai közegben? Ennek egyik oka valószínűleg – mint azt Gloviczki Zoltán is megjegyzi fentebb említett recenziójában –, hogy az a kifejezetten újmarxista hangvétel, amelyet kötete megüt, idegenül hatott mind a „létező szocializmusra” jellemző ortodox marxista fősodorban, mind a rendszerváltás utáni Marx-ellenes hangulatban. Több kísérlet is volt a megjelentetés elindítására, de mindeddig sikertelenül jártak. Az elkötelezetten Freirével foglalkozó közegekben bizonyára nem állt rendelkezésre a könyv lefordításához és kiadásához szükséges erőforrás, valamint hiányozhatott az érdekérvényesítő képesség.

Noha tehát az alapmű magyar nyelven nem volt hozzáférhető, Freire kisebb körben mégis jelentős hatást gyakorolt. Már 1985-ben megemlítették őt az Andragógia folyóiratban^[3], és ebben a – felnőttoktatással foglalkozó – szférában lett először lényeges referencia, bár 1997-ig kellett várni arra, hogy az első magyar részlet Az elnyomottak pedagógiájából megjelenjen egy szöveggyűjteményben.^[4] A hazai andragógiai szakirodalomban ezek után többször hivatkoztak rá. 2004-ben neveléstudományi megközelítéssel írtam róla és a kritikai pedagógiáról^[5], és ugyan ettől kezdve fel-feltűnt a pedagógiában is a rá való hivatkozás – különösen kiemelendő Tóth Tamás munkássága^[6] ezen a téren –, nem indult el komolyabb reflexió vagy vita Freiréről.

A 2010-es évektől egy új generáció kezdett el intenzíven foglalkozni a kritikai társadalomtudománnyal: ennek egyik megnyilvánulása a Helyzet Műhely létrejötte és munkája. E körben egyre nagyobb érdeklődés az (új)marxista megközelítések pedagógiai vonatkozásai iránt is. A megnövekedett figyelem következménye valószínűleg, hogy a Fordulat folyóirat egy teljes tematikus számot szentelt 2021-ben a kritikai pedagógiának. Mindeközben a Közélet Iskolája tíz éve épít folyamatosan Freire gondolataira saját aktivista- és állampolgárképző, moz­ga­lom­épí­tő tevékenységében. A kritikai pedagógia mozgalmi dimenziójának irodalmát a szervezet képviselői szintén feldolgozták és népszerűsítették^[7], a neveléstudományitól némileg eltérő irányt képviselve – erősen támaszkodva Gramscira és a magyar hagyományokra.

A portugálból fordított mostani kiadás igazi mérföldkő a Freirével és a kritikai pedagógiával foglalkozók számára. Remélhetőleg sokan megismerkednek a kézikönyvvel, és a hazai közegben is elindul végre a komolyabb filozófiai, nevelés-, társadalom-, politikatudományi, politikai, mozgalmi és pedagógiai gyakorlati recepciója.

Az elnyomottak pedagógiája 56 éve íródott. Rohamtempóban változó világunkban méltán gondolhatják egyesek tehát, hogy a mű gondolatai elavultak, meghaladottak – sokan így is tesznek. Számos konzervatív vagy liberális megközelítés szerint a ’60-as és ’70-es években reneszánszukat élő baloldali, újmarxista mozgalmaknak és elméleteknek azóta leáldozott, különösen a szocialista blokk összeomlása után. Az efféle prekoncepcióval közelítő olvasóknak is feltétlen ajánlom e könyv elolvasását, hiszen Freire épp azzal emelkedik ki, hogy olyan humanista talapzatra építi fel munkáját, amelyek nemcsak a baloldali közegben bírhatnak revelatív erővel, de talán a baloldali gondolat egy, a hazai közegben merőben újszerű arcát is képes lehet hitelesen felmutatni.

Nem kizárólag a kritikai megközelítésen „kívülről jövők” között találkozunk olyanokkal, akik szerint korunk mára túllépett Freire művén. Számos támadás érte könyvét baloldali, mozgalmi körökben olyan bírálatokkal, miszerint nem reflektál a férfiuralomra (tehát férfiközpontú marad), vagy épp az elnyomottakat maga is további nyomás alá helyezi, mert őket teszi fő felelőssé saját sorsukat és a társadalmi átalakulást illetően, valamiféle hamis tudatot feltételezve náluk. Marxista közegekben „túlságosan” integráló filozófiája, az osztály kategóriájának elmosása, a humanista és keresztény tradíciókhoz való erős kötődése miatt kritizálták. Többek szerint Frei­re inkább hegeliánus (azaz objektív idealista), és nem eléggé marxi (realista). Freire többször megerősítette, hogy az osztály számára is alapvető kategória, és félreértelmezésnek tekintette az írásának rendszerkritikai, marxista dimenzióját kilúgozó továbbgondolásokat.

Mindazonáltal a fenti kritikák számos érdekes és jogos kérdést vetnek fel a brazil filozófus művével és munkásságával szemben. Ez nem jelenti azt azonban, hogy jelen első magyar kiadás ne volna roppant aktuális. Ugyanis egyrészt a fenti gondolatokhoz kapcsolódó vitákat itthon csak részben folytatta le a rendszerkritikus baloldal, másrészt még ha úgy is gondoljuk, hogy túlléptünk Freirén, akkor is érdemes a mű eredeti szövegével megismerkedni, mert a hazai baloldali és azon kívüli közbeszéd számára is számos aktuális kérdést tesz fel.

Az elnyomottak pedagógiája kétségtelenül provokatív mű, amely – amint igyekszem érvekkel megmutatni a következőkben – rendkívül aktuális a magyar kontextusban is. A címe némileg félrevezető, mert nem csupán (hagyományos értelemben vett) pedagógiai írásról van szó –

mi­közben arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a pedagógia messze nem csupán az iskolai oktatás gyakorlata.

Alapvetően filozófiai munka, amely szerkezetében is egymás utáni, kérdésfelvető tézisekből áll. Az eredeti szöveg szinte mondatonként (vagy két-három mondatot összekapcsolva, tehát egy tézis után) vált új bekezdésre. Ezt a tagolást végül (más fordításokhoz hasonlóan) nem követtük, mert nehezen olvashatóvá tette volna a fordítást, de ez a kezdeti struktúra rámutat arra, hogy milyen céllal írta Freire a könyvét.

Abban hitt, hogy a mozgalmi és pedagógiai cselekvés alapvetően és megkerülhetetlenül elméleti. Gyakorlat nincs elmélet, sőt, filozófia nélkül. Ez a felfogás a nálunk is uralkodó prakticista szemlélettel mereven szemben áll. A prakticista szemlélet háttérbe szorítja az elméleti reflexiót, a pragmatikusságot, a gyakorlatot és a gyakorlatiasságot tekintik előremutatónak a tanárképzésben, a politikában, de akár a tudományos életben is, ezzel pedig a gyors megoldáskeresést helyezi előtérbe.

Freire műve igazi kihívást jelent ugyanúgy a reflexiókon, filozófiai és ideológiai vitákon való túllépést sürgető mozgalmi vagy politikai aktivizmus számára, mint a kompetenciafejlesztésre, gyakorlatias tudásra, módszertanra és a tanulás tudományára fókuszáló pedagógia és neveléstudomány számára. Utóbbiak kontextusában Freire arra hívja fel a figyelmet, hogy minden módszernél alapvetőbb, milyen emberképre, antropológiára építünk, amikor, mondjuk, hátrányos helyzetű tanulókkal foglalkozunk. Ezen a téren Freire ismét erősen integráló. A magyarországi törésvonalakhoz képest idegen módon békíti össze a humanista, keresztény, egzisztencialista, perszonalista és marxista pedagógiai antropológiákat – ez a megközelítés talán újból termékeny vitákat indít el a pedagógia területén (is) elfeledett, háttérbe szorított elméleti kérdésekről. Freire könyve újat hoz a hazai filozófiai és teológiai területeken is, amelyek inkább az euroatlanti irányokat követik. A latin-amerikai, brazil filozófiai hagyomány vagy a Marxszal párbeszédet folytató ún. felszabadítási teológia eddig nem jelent meg erőteljesen Magyarországon. ­Freire műve innen nézve megint csak hozzájárul a perspektívák tágításához.

A szöveg tehát filozófiai jellegéből adódóan nem könnyű olvasmány. A műből eddig többször megjelent és leggyakrabban idézett részeken túl – amelyek könnyebben befogadhatók – a teljes szövegben sok mélyebb, kifejezetten bölcseleti, komolyabb olvasói ráfordítással követhető gondolatmenet található.

Az elnyomottak pedagógiája több olyan aktuális üzenetet közvetít, amelyet a magyar politikai és mozgalmi színtérnek is érdemes volna megfontolnia. Például keresztény nézőpontból kritizálja a jobboldali és szélsőjobboldali megközelítéseket, és egyúttal bírálja az egyszerű emberek lenézésére épülő (például „birka szavazó”-kat emlegető), liberális dehumanizáló diskurzusokat. Ehhez hasonló meglátásai, remélhetőleg itthon is a megértésre, de legalábbis gondolkodásra vagy vitára késztetnek majd.

Freire úgy tesz provokatív állításokat művének téziseiben, hogy mellette egyedülállóan képes megszólítani olvasóit, egyúttal számol a lehetséges reakciókkal, és igyekszik válaszokkal szolgálni. Ez a befogadóközpontú megközelítés – amely nem azonos valamiféle marketingstratégiával – szintén ritka a hazai politikai közegben. Ahogyan új és friss lehet szövegének az ideológiai szekértáborokon – már többször kiemelt – túlmutató jellege is. Kevés olyan magyarul olvasható szerzővel találkozunk, aki filozófiai forrásokként Marx­tól, Sartre-tól, XXIII. János pápától és egyszerű emberektől egyaránt idéz. Furcsa és idegen lehet a magyar olvasónak, ahogyan baloldaliként természetességgel beszél a forradalomról, a radikális társadalmi változásokról, ugyanakkor egy mélységesen keresztény, egzisztencialista és személyközpontú emberképre épít ezekhez a fogalmakhoz kapcsolódóan is, amivel nehéz lesz vitatkoznia egy konzervatív meggyőződésű embernek. Természetesen akadnak majd, akik vitába szállnak vele – többféle oldalról. E viták pedig éppen a munkájában többször hangsúlyozott célt szolgálhatják, hogy a (politikai, mozgalmi, pedagógiai) cselekvés elméleti reflexióra épüljön.

A lehetséges viták közül kiemelhető néhány lényegesebb, amelyek erőteljesen következnek a könyv téziseiből:

• A keresztény emberkép milyen társadalomképet implikál? Igaza van-e Freirének abban, hogy a humanista-keresztény emberképből egy kapitalizmust leromboló forradalmi változás távlata rajzolódik ki?
• Ökológiai szempontból mennyiben aktuális antropológiája és társadalomképe?
• Van-e realitása a remény utópiájának, az elnyomás lehetséges és valóságos felszámolásának, amit műve bátran állít?
• Mennyiben érvényes az a könyvben felvázolt forradalmi és vezetési gyakorlat, amely a változás irányába mutat? Mit jelent ez a politikai mozgalmak és a pedagógia részére?
• Megvalósítható-e, és hogyan, az a dialógusra épülő politikai és pedagógiai cselekvés, amely a mű alapvető víziója, a politikai és üzleti marketing meghatározta és a közösségi média vitái dominálta, sokak által „igazság utáni” (post-truth) diskurzusokkal áthatott társadalmi közegben?
• A hazai, jellemzően inkább jobboldali politikai klímában miképpen válhat vonzóvá egy kifejezetten baloldali-forradalmi megközelítés?
• Freire humanista, a marxi terminológiát némileg átíró nyelvezete napjainkban is előremutató-e a kritikai mozgalmak és megközelítések számára?
• Lehetséges-e szélesebb tömegek aktív bevonása a politikába, különösen anélkül, hogy uralni és irányítani akarnánk őket, miközben a politikai vezetésük elkerülhetetlen?
• Mi a vezető szerepe? Van-e, és hogyan cselekszik a dialogikus vezető (réteg)?
• Lehetséges-e társadalmi változás radikális, forradalmi változás nélkül? A politikai változásoknak önmagukban van-e értelmük forradalmi változás nélkül?
• Az elméletnek és a filozófiának valóban olyan nagy jelentősége van, mint Freire állítja, vagy éppen elidegenítő az a teoretikus és reflektív nyelvezet, amely a baloldali közegben is sokszor jellemző? Lehet-e nem elidegenítő módon elmélettel foglalkozni?
• Freire realista vagy mások szerint objektív idealista ismeretelmélete, a valóságra támaszkodó reflektív tanítási filozófiája vajon érvényes-e, és ha igen, hogyan érvényesül egy olyan közegben, amelyet egyik oldalon a tudományos tények kikezdhetetlenségének pozitivista tudata és mérésekre épülő módszertana, a másik oldalon pedig a posztmodern, értelmezésközpontú, relativizáló megközelítések jellemeznek?

A sor tovább folytatható. Némileg szubjektívek a fenti kérdések, vitapontok, amelyek a brazil filozófus szövegéből következnek a jelenkori és különösen a hazai környezetre vonatkozóan.

A vitákhoz végre rendelkezésre áll fő művének eredeti és teljes magyar szövege. Freirét könnyű félreértelmezni, ami mind a nemzetközi, mind pedig a hazai recepcióban többször megtörtént. A szöveg egészét figyelve megállapítható, hogy Freire nem alternatív pedagógus (vagy andragógus) – hiába, hogy néhány hivatkozásban így jelenik meg. A hazai irodalmakban legtöbbször idézett szövege a bankszemléletű oktatásról, dialógusról, a tanár–tanuló viszony relativizálásáról nem értelmezhető ismeretelméleti, társadalomfilozófiai gondolatai nélkül.

Félreértik Freirét, akik csak tanulóközpontú pedagógiai gondolatait emelik ki, és nem látják, hogy a dia­lo­gi­kus­ság alapvetően az elnyomás társadalmi megváltoztatásának eszköze.

Nem az egyes tanulók emancipációja, hanem a valóságra épülő reflexió és az ebből következő forradalmi változás a célja, amelyet az elnyomottak közössége (!) forradalmi vezetéssel tud megvalósítani.

Aki a filozófus gondolataiból leegyszerűsített pedagógiai módszertant akar gyártani, és nem pedagógiai antropológiai, nevelésfilozófiai kihívásként kezeli téziseit, az szintén nem látja át valódi céljait. De az sem érti jól Freirét, aki szociáldemokrata jellegű állampolgári mozgalmat épít úgy, hogy kihagyja a komolyabb elméleti reflexiót vagy a radikális, alapvetően strukturális változás igényét aktivista gyakorlatából. Hogy mit jelent a strukturális átalakulás, és hogy ebben a nem radikális, rendszerszintű változás irányába mutató, hanem csak közvetlenebb, akár identitáspolitikai vagy szociáldemokrata célokat megvalósító aktivizmusnak milyen szerepe van, az a baloldalon további viták tárgyát képezheti.

Ha a fentebb említett viták nem kezdődnek el, nem erősödnek fel, Az elnyomottak pedagógiája megjelenésének hatására (sem), a könyv akkor is fontos állomás marad a kritikai társadalomtudomány elméleti és mozgalmi ágai, valamint a szélesebb szociológiai, politikai és pedagógiai közeg számára. Mostantól itt lesz magyarul velünk, megkerülhetetlen forrásként rendelkezésre áll. Lehetőséget teremt, ahogyan Freire kívánná. Biztos vagyok benne, hogy büszkén írt volna előszót egy egykori szocialista, félperifériás ország kiadásához. Sajnos ezt már nem tudja megtenni. Sok éve csak az örökségét vihetjük tovább. Ezzel az örökséggel szembeni adósságot sikerült most, hosszú idő után részben törleszteni.

Az előszó végén a kötet szakmai lektoraként szeretnék kitérni a fordítás nehézségeire, hogy az olvasó is lássa, miért olyan magyar szöveg született, amilyen. Nem könnyű Freire portugál szövegét jól magyarra átültetni, mert egy olyan filozófiai nyelvet követ, amelynek a kifejezései, stílusa idegen a miénktől. Egyszerre kellett az érthetőség és az eredeti értelem visszaadásának követelményét figyelembe venni. Számos szakirodalom az angol fordításra épít, ám azt sok kritika érte, mondván, leegyszerűsítéseivel, túlságosan szabad átültetési gyakorlatával megfosztotta az eredeti írást filozófiai mélységeitől. Az olasz fordítás például ezzel szemben rendkívül szöveghű, viszont ott egy másik latin nyelvről van szó, amely könnyebben visszaadhatta az eredeti kifejezéseket.

A magyar fordításban igyekeztünk körülíró, kifejtő megoldásokat találni, ugyanakkor az eredeti értelmet is megjeleníteni (többször lábjegyzetben kommentálva, illetve az eredeti, nem mindig tükörszerűen vagy egyképpen fordítható portugál kifejezéseket zárójelben megjelenítve). Az angol fordítással épp ellentétesen eljárva kimondott célunk volt a leegyszerűsítés kerülése, és amennyire lehetett, a szöveg néhol nehezebb, Freirére jellemző ismétlődő, tézisszerű, alapvetően filozófiai jellegének megőrzése. A hazai szakirodalomban kialakulóban van a freirei kifejezések terminológiája, de egységes szóhasználat eddig nem jellemezte. A fordítás során döntenünk kellett, hogy bizonyos tipikus kifejezésekre (bankkoncepció, tudatra ébredés, dialogikusság, tanár–tanuló viszony stb.) milyen magyar változatot használunk. Nem született könnyű döntés, és néhol az eredeti szöveg egészét figyelembe véve az eddigi szakirodalomban többször szereplő kifejezésektől eltérő újabb fogalmak mellett tettük le a voksunkat. A kérdéses szöveghelyekről más szakértőkkel is konzultáltunk, és minden alkalommal indokoltuk lábjegyzetben a szóhasználatot az eredeti terminológia jelentésmezejének kifejtése mellett.