Vizsgálatot rendelt el egy bangladesi bíróság Sejk Haszina Vazed ellen, aki a hónap elején még a 175 milliós lakosságú dél-ázsiai állam miniszterelnöke volt – ám ma már pusztán megtűrt idegen Indiában. A 2009-től az ország élén álló miniszterelnököt, Sejk Mudzsibur Rahmannak, Banglades megalapítójának a lányát azzal gyanúsítják, hogy szerepe volt egy élelmiszerbolt tulajdonosának halálában. A fővárosi, dakkai kereskedő a július elsején kezdődött, előbb javarészt csak az egyetemistákat mozgósító, később általánossá duzzadó felkelés során hunyt el, amikor a diákok és a rendőrség egyik összecsapása alkalmával eltalálta egy lövedék.

Ez az első eljárás, amelyet Haszina ellen indítottak az egy hónapig tartó, a kormány bukását eredményező tüntetéssorozat után, amely során legkevesebb 400 (egyes források szerint több mint 500) ember, köztük 30 kisgyermek halt meg. De nem csak neki kellene a bíróság elé állnia: az ügy további vádlottjai között van Haszina Vazed Áojámi Liga (más átírásban: Ávámi Liga) pártjának főtitkára, a volt belügyminiszter, valamint több magas rangú rendőrtisztviselő is.

Első pillantásra úgy tetszik, a visszaélésekre lehetőséget adó kvótarendszer miatt utcára vonult tüntetők győztek, a korrupt bangladesi kormányzat pedig illa berek. Ám az, ami az ideiglenes kormány alakjában öltött testet, mintha csak a tömeges munkanélküliség, a fékevesztett infláció és az állami elnyomás miatt dühöngő lakosság lecsillapítását szolgálná –, de az osztálykülönbségeken változtatni nem törekszik.

A nyugati országok által tömjénezett Muhammad Junusz Nobel-békedíjas közgazdász, aki most az átmeneti kormány élére állt, amíg befele – a katonaság támogatásával (más ítéletek szerint: irányításával) – demokratikus változásokat ígér, addig a kormányát a tőke és a tőke nemzetközi útjait igazgató szervezetek támogatását élvező emberekkel tölti fel.

Eben gubát cserél Banglades?

A rendszer

A tiltakozásokat az váltotta ki, hogy a bangladesi legfelsőbb bíróság a 2018-as határozatát fölülírva a kormányzó párt klientélájának kedvezve visszaállította az állami tisztviselői helyekre vonatkozó kvótarendszert.

A kormányzati foglalkoztatást, azaz az állami tisztviselői helyek betöltését szabályozó rendszer Banglades függetlenségi harca után született meg. A már említett Sejk Mudzsibur Rahman 1972-ben, amikor (az akkor létezett) Nyugat-Pakisztán uralkodói és hadserege ellen küzdve felszabadult az ország, jutalom gyanánt a szabadságharcosok számára a függetlenségét kivívta országban munkahelyet biztosított.

Bár a rendszert az elmúlt ötven év során többször módosították, szinte végig heves ellenállást keltett: 2008-ban és 2013-ban is tömeges, ám sikertelen tiltakozásokon követelték az emberek az átalakítását. A sorsfordító 2018-as évben végül az ún. 56 százalékos kvóta élt. Ekkor a közszolgálati állások 30 százaléka a szabadságharcosok gyermekei és unokái számára jutott, de ez kiegészült azzal, hogy egy jóléti intézkedésnek köszönhetően a munkahelyek 26 százalékát nőknek, a szegényebb körzetek lakóinak, az őslakos közösségeknek és a fogyatékkal élőknek engedték át.

Mindez azonban azt is jelentette, hogy az elérhető állásoknak csak 44 százaléka marad nyitva az egyetemről és főiskoláról éppen kikerült jelentkezők számára.

„Így a politikai kiváltságosak a magas pontszámmal rendelkező munkásosztálybeli diákokat megfoszthatták az állástól és a lehetőségektől”,

magyarázza a kvótarendszer jelentőségét Lydia Silva aktivista a Jacobin által készített interjúban.

Az egyetemisták 2018-ban hosszú utcai küzdelmek révén kivívták a rendszer számukra kedvezőbb átalakítását. Ám ezek a kedvezmények a legfelsőbb bíróság pár héttel ezelőtti döntése nyomán semmivé foszlottak.

A válság

Bár a politikai viták középpontjában áll, a kvótarendszer valójában csak válságtünet.

Amint erre Sushovan Dhar politikai aktivista rámutatott, a közszolgálati állások azért is olyan kelendőek Bangladesben, hiszen a koronavírus-járványt követő recesszió miatt rengetegen maradtak munka nélkül. A nehézségeket súlyosbították az ukrajnai háború tovagyűrűző hatásai: egyfelől az üzemanyagok és az élelmiszerek ára elszabadult, másfelől a Bangladesben készített ruhák iránti keresletet is visszaesett. Az exportorientált (a kivitel 80 százalékát adó), 4 és fél millió embernek munkát nyújtó, de a nagyon rossz munkakörülményektől, rendszeres balesetekről hírhedt ruhaipar válsága pedig további munkanélküliséghez vezetett.

Immár közel hárommillió bangladesi tartósan munkanélküli, 37 millió embert fenyeget az élelmiszer-szegénység, az élelmiszerárak emelkedése miatt pedig százezrek éheznek.

A fiatalokat sújtó munkanélküliség egyenesen válságos: a bangladesi statisztikai hivatal szerint a tizenöt és huszonnégy év közötti korosztály kétötöde nem dolgozik, de iskolába sem jár. Nagyon sokan kényszerülnek arra, hogy tehetősebb ázsiai államokban keressenek munkát. Ám az ő próbálkozásaik rendre azzal végződnek, hogy megfosztják őket a papírjaiktól, feketén zsigerelik ki őket, életveszélyes munkákra alkalmazzák őket. Jellemző, hogy a között a 6500 munkás között, akik a 2022-es katari labdarúgótorna infrastruktúrájának felépítése során lelték halálukat, nagyon nagy arányban bangladesi vendégmunkásokat találunk.

Michael Robert brit marxista közgazdász a bangladesi gazdaságról szóló átfogó elemzésében kiemeli, hogy a tőke nyereségessége 2013-tól kezdve zuhan meredeken az országban. Az állam problémáit súlyosbítja, hogy a devizatartalékok jelentősen csökkentek a bangladesi valuta, a taka támogatására irányuló intervenciók miatt: a 2021-es 46 milliárd dollárról mindössze 19 milliárd dollárra zuhantak. Az eladósodottság és a gazdaság sebezhetősége pedig ahhoz vezetett, hogy az ország tavaly 4,7 milliárd dolláros mentőcsomagért fordult az IMF-hez.

A szabadságharcosok és a szabadságharcosok leszármazottjainak biztosított kvóta ennek fényében még igazságtalanabb. A szerepe világos: a bürokráciának azt a részét képezi meg, mely úgy a centrista, gazdaságpolitikailag jobbközép Áojámi Liga, mint a legjelentősebb kihívója, a 2000-es években hatalmon volt jobboldali Bangladesi Nemzeti Párt (BNP-Jatiyatabadi Dal) számára értékes támogatói-kiszolgálói bázist jelent.

Ugyanakkor az ideológiai ámítás máza is leolvadt róla mára. Bár egyes becslések szerint a szabadságharcosok leszármazottjainak aránya a lakosságon belül nem éri el az egy százalékot, mégis a közszolgálati állások közel egyharmadát azok számára tartják fenn, akik állítólag ebbe a kategóriába tartoznak.

Így már nem meglepő, hogy a szabadságharcosok listája az évek előrehaladtával nemhogy fogy, hanem éppen ellenkezőleg: a békeidőben egyre hosszabbra nyúlik.

A bukás

A júliusi tüntetések akkor váltak igazán kiterjedtté, amikor a 22 milliós fővárost, valamint a jelentősebb vidéki városokat megbénító, az egyetemi campusokat elfoglaló diákokat a miniszterelnöknő a közmédiában „radzsakaroknak” nevezte. A radzsakarok voltak azok, akik a függetlenségi harc során együttműködtek a nyugat-pakisztáni hadsereggel, és szabadságharcosokat öltek meg. A sértés nem maradt válasz nélkül, az egyetemisták már a kormány távozását kívánták. Ezzel egyidőben a rendőrség is egyre keményebben lépett fel a tiltakozókkal szemben, éles lőszert vetett be a diákok ellen, az Áojámi Ligához tartozó egyetemista képviseletek pedig a tüntető diákokra támadtak. Hogy a politikai gyilkosságokat végül ők vagy az ellenzék más csoportjai követték el, amelyek kihasználták az alkalmat, még mindig nem bizonyosodott be.

A kormány megpróbálta bezáratni az összes oktatási intézményt, hogy elfojtsa a tiltakozásokat, miközben megkínozta és brutálisan bántalmazta a tiltakozókat. Katonákat és határőröket vezényeltek ki, és országos kijárási tilalmat rendeltek el, valamint az egész országban lekapcsolták az internetet és a megszüntették a telefonos összeköttetést.

Noha a tüntetők megnyugtatására a legfelsőbb bíróság július 21-én hatályon kívül helyezte a korábbi döntését, az augusztus 4-i összecsapások után, amikor egy nap alatt közel 100 ember hunyt el, a miniszterelnök Indiába menekült, az államfő pedig feloszlatta a parlamentet.

Az utód

Ideiglenes kormányfőnek Muhammad Junusz 84 éves közgazdászt nevezték ki, akit a nyugati sajtó piedesztálra emelt, mielőtt még kormányfőként az első intézkedéseit bejelentette volna. A „szegények bankára”, az „adósságba esettek megmentője” címekkel illetett Junusz évtizedekig az Egyesült Államokban élt, mintegy ötven országban adományoztak neki tiszteletbeli doktori fokozatot, megannyi amerikai tévéshow (Jon Stewart, Oprah…) sztárvendége volt, s miközben a bangladesi események zajlottak, ő a párizsi olimpiai játékokon kulcsfontosságú tanácsadói szerepben tüntette ki magát.

A „mikrofinanszírozás” és a kisvállalkozói „vállalkozói szellem” mellett érvelő közgazdász az „emberi” kapitalista fejlődés híve. A mikrohiteleivel követendő példává vált Gramín Bank alapítójának hírnevét nem kezdte ki, hogy hazájában többször is bíróság elé citálták a telekommunikációs vállalata miatt, s annak okán, hogy a mikrohiteleket állítólag vaskézzel hajtották be a hitelezetteken. A hívei (Bill Clinton volt elnök közülök a legodaadóbb) szerint politikai lejáratás van a háttérben.

A WSWS híroldal azonban arra mutat rá, hogy a most felállt kormány csak külsőleg tűnik demokratikusnak. Ne vakítson el bennünket, hogy a tüntetéseket irányító Diákok a diszkrimináció ellen (SAD) diákszervezet két tagja is helyt kapott a 17 fős kormányban. A kulcspozíciók ugyanis „a bangladesi kapitalista elit megbízható tagjainak kezében vannak”. Legalábbis a WSWS elemzése szerint a katonaság beleegyezésével Junusz a legfontosabb minisztériumok közül sokat magának tartott meg. Így amellett, hogy ő a „főtanácsadó”, azaz a miniszterelnök, ő felel többek között a védelmi, az energia-, a föld-, a textil- és juta-, az oktatási, valamint az információs és műsorszolgáltatási minisztériumokért is. A belügyminiszteri tisztséget, amely a rendőrséget és a közrendet felügyeli, melynek fontosságát nem kell hangsúlyozzuk, egy volt katonai dandártábornok kapta. A Bangladesi Nacionalista Párthoz köthető férfi felel majd a pénzügyekért, aki az egyik első intézkedésével a bangladesi központi bank élére egy IMF-tisztviselőt nevezett ki.  Asszan H. Manszur arról nevezetes, hogy egy brutális kapitalista szerkezetátalakítási programot felügyelt Pakisztánban 1998 és 2001 között. Arról, hogy erősen jobboldali kormány alapult, az is árulkodik, hogy a vallási ügyekért felelős tanácsnoknak egy iszlám fundamentalista csoport tagját nevezték ki.

Mindenesetre baljós jel, hogy ez idáig sem a hadsereg, sem Junusz nem jelezték, hogy mikor tartanak választásokat, s immár az sem elképzelhetetlen, hogy az ideiglenes kormány nem csak három hónapig fog megmaradni a helyén. Úgyszintén aggodalomra ad okot, hogy Áojámi Liga azoknak a tagjait, akik nem szöktek át Indiába, egyes vidéki területeken üldözik, vagy hogy az elmúlt héten több egyetem  megtiltotta az egyetemi politikai csoportok alapítását és a „politikát” (azaz a politikai vitákat) a diákok és a tanárok körében.

Mindemellett a Bangladesben történtek az egész régióra kihatással vannak. Míg az Indiába menekült, az Egyesült Királyságtól befogadást remélt, de elutasított Haszina az Egyesült Államokat tette felelőssé az elüldözéséért, addig az új bangladesi kormány Indiával került konfliktusba, amely befogadta a katonaság segítségével menekülő volt miniszterelnököt, amely Narendra Modi miniszterelnök mellett Kínától és Oroszországtól remél politikai támogatást.

Írásunkat úgy fejezzük be, mint ahogyan az előző Bangladesről szóló hírösszefoglalónkat. Nem hisszük, hogy a vihar elült Bangladesben.