A hétvégén a kórházból vittek el a hatóságok három diákvezetőt, akik segítettek koordinálni az immár egy hónapja tartó kormányellenes tüntetéseket Bangladesben. Bár kezdetben a rendőrség tagadta, hogy letartóztatták őket, a belügyminiszter később elismerte, a diákvezetők „biztonsága érdekében” volt szükség a hatóságok közbeavatkozására, a „többit”, mármint hogy mi fog történni a fiatalokkal, „pedig majd meglátjuk”.

Más források is arról tanúskodnak, hogy a több mint 200 halálos áldozatot követelő tüntetések nyomán bevezetett és mindmáig fel nem oldott rendkívüli állapotot a kormányzat arra használja, hogy a tüntetésekkel kapcsolatba hozott embereket letartóztassa vagy ellehetetlenítse attól, hogy újabb akciókban vegyenek részt. A Guardian arról szól, hogy sokakat de facto házi őrizetbe vettek, és mindenféle kommunikációs csatornától elvágták őket, mások pedig a hírhedt terrorizmusellenes rendőri egység folyamatos megfigyelése alatt állnak.

Bár a kormányzati állásokra vonatkozó kvótarendszert, amely miatt az egyetemista tüntetések július elején elkezdődtek, módosították, Sejk Haszina Vazed miniszterelnök és a szekuláris Áojámi Liga (Āoẏāmī Līg, vagy: Ávámi Liga) párt kormánya a 15 éve tartó kormányzása legsúlyosabb válságát éli át. S mivel az inkriminált kvótarendszer a megváltoztatása után is a korrupció és a megosztás melegágya maradt, joggal számíthatunk a tiltakozások újbóli felizzására.

Klientélizmus és nepotizmus

Július elején a diákok az emlegetett kvótarendszer ellen emelték fel a szavukat. A kormányzati foglalkoztatást, azaz az állami tisztviselői helyek betöltését szabályozó rendszer Banglades függetlenségi harca után született meg. A távoli 1972-ban, amikor az akkori Nyugat-Pakisztán uralkodói és hadserege ellen küzdve felszabadult a dél-ázsiai állam, a szabadságharcosok számára a független országban munkahelyet biztosítottak, hogy elismerjék az áldozatos munkájukat.

A rendszert az elmúlt ötven év során többször módosították, aminek eredményeként a közszolgálati állások 30 százalékát a szabadságharcosok gyermekei és unokái számára tartották fenn. Ez kiegészült azzal, hogy egy jóléti intézkedésnek köszönhetően emellett a munkahelyek 26 százalékát nőknek, az elmaradott körzetek lakóinak, az őslakos közösségeknek és a fogyatékkal élőknek szánták. Ám ez azt jelenti, hogy az elérhető állásoknak csak 44 százaléka marad nyitva az egyetemről és főiskoláról éppen kikerült jelentkezők számára.

Ahogyan arra Sushovan Dhar politikai aktivista a Jacobin oldalán olvasható írásában rámutatott, a közfoglalkoztatottsági rendszer, mely mindig lehetőséget nyújtott a visszaélésekre, s egyben a politikai tábor biztosításának eszköze volt, addig volt tűrhető, míg nem kísérte egyre erősebb politikai elnyomás és a 170 milliós állam töretlenül fejlődött. A szomszédos Indiában élő Dhar szerint  közszolgálati állások azért is olyan kelendőek Bangladesben, mert a foglalkoztatási helyzet a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború okozta hanyatlás miatt keservessé vált, immár közel hárommillió bangladesi tartósan munkanélküli, az élelmiszerárak emelkedése miatt pedig éhezik. A fiatalokat sújtó munkanélküli egyenesen válságos: a bangladesi statisztikai hivatal szerint a tizenöt és huszonnégy év közötti korosztály kétötöde munkanélküli, de iskolába sem jár.

A szabadságharcosok és a szabadságharcosok leszármazottjainak biztosított kvóta egyre igazságtalanabbnak tetszik. Nyilvánvalóan nem minden leszármazott szorul rá az állam istápolására, ám nem is ezzel a legfontosabb aspektus vele kapcsolatban. A szerepe világos: a bürokráciának azt a részét képezi meg, mely úgy a centrista, gazdaságpolitikailag jobbközép Áojámi Liga, mint a legjelentősebb kihívója, a 2000-es években hatalmon volt jobboldali Bangladesi Nemzeti Párt (BNP-Jatiyatabadi Dal) számára értékes támogatói-kiszolgálói bázist jelent.

Ugyanakkor az ideológiai ámítás máza is leolvadt mára. Jóllehet egyes becslések szerint ugyanis mára a szabadságharcosok leszármazottjainak aránya a lakosságon belül nem éri el az egy százalékot, mégis a közszolgálati állások közel egyharmadát azok számára tartják fenn, akik állítólag ebbe a kategóriába tartoznak.

Így már nem meglepő, hogy a szabadságharcosok listája az évek előrehaladtával nem fogy, hanem éppen ellenkezőleg: a békeidőben növekszik.

A már megidézett Dhar hangsúlyozza, hogy a most utcára vonult egyetemisták nem azt követelték, hogy társadalom peremére szorult és kiszolgáltatott emberektől vegyék el az állami munkahelyüket. A párttagsággal bíró állami eltartottakat kívánták kitessékelni kényelmes állásaikból.

S ha megnézzük, a kvótarendszer elleni tiltakozások során, úgy 2013-ban, mint 2018-ban sosem a nők, a testi fogyatékkal élők vagy a tartósan munkanélküli nagycsaládos emberek állását követelték el a tiltakozók – állítaná is ezt a kormányzat.

S ami úgy tűnt, hat évvel ezelőtt sikerült, jelesül az egyetemisták akkori tiltakozására a kormány felfüggesztette a kvótákat, az most már nem okozhat megnyugvást, miután idén júniusban a bíróság semmissé nyilvánította a kormányhatározatot, s ezzel megerősítette az állami pozíciókat élvezők helyzetét –

immár aligha elég, ha a kormány visszakozik.

Gránátvetővel, éles lőszerrel a tömegbe

A független Boishommobirodhee Chhatro Andolon (Diszkriminációellenes Diákmozgalom) mozgósítására a diákok utcára vonultak, és lezárták az utakat. Dakka, Banglades 22 milliós lélekszámú fővárosa például teljesen leállt. Ám a diáklázadás nem korlátozódott a legtehetősebb régiókra, Csittagongban szintén napokig tartottak az útzárak, Jahangirnagarból, Rangpurból és Cumillából pedig ülősztrájkok híre érkezett.

Aztán július 14-én nagyot változtak a dolgok, amikor a miniszterelnöknő a tüntetőket „radzsakaroknak” nevezte. Ezzel nem tett mást, mint a felszabadulási küzdelem másik oldalára állította őket. A radzsarok voltak azok, a függetlenségi harc során együttműködtek a nyugat-pakisztáni hadsereggel, és szabadságharcosokat öltek meg. Ezzel egyidőben pedig a pártjához tartozó egyetemista képviseletek a tüntető diákokra támadtak, a rendőrség pedig válogatás nélkül gumibotozott, könnygázt és gumilövedékeket vetett be.

A már megidézett Guardiannek egyes tüntetők arról beszéltek, hogy gumilövedékekkel és fémgolyókkal lőtték őket azután is, hogy a földre rogytak. A brit laphoz olyan információk is eljutottak, hogy a bangladesi rendőri erők elit egysége, a Rapid Action Battalion helikopterről könnygázt lőtt a tömegre, a hadsereg pedig könnyű gépfegyvereknek tűnő fegyverekkel tüzelt a tüntetőkre. Az Amnesty International által a tüntetés helyszíneiről készített felvételek elemzése megerősítette, hogy a rendőrség és a félkatonai erők sörétes puskákat és gránátvetőket használtak a fegyvertelen tüntetők ellen.

A tüntetők megnyugtatására a legfelsőbb bíróság július 21-én, vasárnap hatályon kívül helyezte a korábbi végzését. A bíróság úgy döntött, hogy a kormányzati állások 93 százalékát érdemalapú rendszerben kell elosztani, 5 százalékot továbbra is a szabadságharcosok leszármazottainak tartva fenn, 2 százalékot pedig más kijelölt kategóriáknak. A bíróság eljárásában azonban nem nehéz megszimatolni a cselt. Miközben a a bangladesi társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeit tette áldozattá azáltal, hogy megtagadta tőlük a pozitív diszkriminációhoz való hozzáférést, egyben a kormánynak is eszközt nyújtott ahhoz, hogy az egyetemistákat szembeállítsa az elnyomottak másik csoportjával, a megélhetésüket elvesztő emberekkel.

Hanyatlóban

Mindenesetre a kormányzat a töretlen gazdasági növekedésre immár nem hivatkozhat. Míg sokáig a fejlődés húzóágazata az exportorientált, 4 és fél millió embernek munkát nyújtó ruhaipar volt, az utóbbi időszakban a kizsákmányoló, kevés hozzáadott értéket termelő gazdasági ágazatból csak a tragédiák híre érkezik. A Rana Plaza gyár összedőlésekor 1100 munkás hunyt el 2013-ban, a Tazreen Fashions gyárban tomboló tűz tűz pedig 112 munkás életét követelte. Rendre halálos áldozatok kísérik a munkássztrájkokat is, tavaly novemberben négy munkás halt meg a rendőri brutalitás miatt.

Amint arra a Jacobin szerzője is rámutat, az ukrajnai háború tovagyűrűző hatásai, mely egyfelől az üzemanyagok és az élelmiszerek árát az egekbe lökte, másfelől a Bangladesben készített ruhák iránti keresletet is csökkentette. A gazdasági hanyatlás pedig az állam teljes eladósodásával járt együtt. Így Banglades tavaly kénytelen volt a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulni 4,7 milliárd dolláros mentőcsomagért, mellyel a gazdaság irányítását átjátszotta a globális pénzügyi kapitalizmus egyik csúcsszervének, ám eközben a már meglévő adósságait is újabb hitelekből törlesztené.

Nem hisszük, hogy a vihar véget ért Bangladesben.

(Kiemelt képünk illusztráció.)