Édouard Louis új regényében, a Monique szökésében tovább gombolyítja anyja szenvedés- és meneküléstörténetének fonalát, ezúttal egészen a jelenig, a fellélegzésig, a szabaddá válásig eljutva. A könyv szándékoltan szikár irodalmi eszközökkel mutatja be, hogy mit jelent szabadnak lenni annak, aki a szabadságot, a békét és a függetlenséget korábban sosem tapasztalhatta meg.

Édouard Louis azok közé az írók közé tartozik, akik tulajdonképpen mindig ugyanazt a történetet írják. No, nem a Nobel-díjas Patrick Modianóra jellemző megszállottsággal, akinek szinte minden (nagyjából évente megjelenő újabb és újabb) regényét a titokzatos múlt és a rég elfeledett emlékek utáni kutatás hatja át, inkább Grecsó Krisztiánhoz hasonlítható módon: „Alanyi író vagyok, írja Grecsó, az a fajta, aki sohasem tanul, aki ugyanazt a könyvet írja, még ha változik is a forma, a nyelv, a történet”.

Bár Louis-nál még csak a történet sem változik sokat, a személyes hangvételű önéletrajzi könyveit inkább egyfajta terápiaként és az elnyomottak felszabadításának szándékával írja. Terápiaként a maga számára, és felszabadításként: emlékként és tanulságként, hogy van kiút a családi pokolból, van kiút az elnyomásból, és van kiút a szenvedésből, a kilátástalanságból.

A szökésnek azonban nem egyszerűen a szó pszichológiai értelmében vett ára, de anyagi értelemben vett jelentős költségvonzata is van.

Erről – is – szól Louis új regénye, a Monique szökése, amelyben saját homoszexualitásának kérdése ezúttal csak utalásszerűen jelenik meg.

A szégyen kettős természete

Ifjú kora ellenére – még mindig csak 31 éves – Louis ma már az új francia írónemzedék egyik legismertebb és legelismertebb tagja. Már legelső Leszámolás Eddyvel című regényével jelentős feltűnést keltett és várakozást ébresztett az olvasóközönségben, és igen korán csatlakozott azokhoz az értelmiségiekhez, akik nem egyszerűen alacsony sorból emelkedtek meglehetősen magasra, de ennek valóságára és tapasztalatára irodalmi vagy tudományos formában reflektáltak és reflektálnak is. A szociológus Pierre Bourdieu (1, 2, 3), a filozófus és író Didier Eribon (1) vagy az ugyancsak Nobel-díjas Annie Ernaux (1, 2) mellett Louis is azok közé tartozik, akiknek

az osztályhelyzetét a francia „transfuge de classe” terminussal ragadhatjuk meg, vagyis akikre osztályelhagyóként vagy szabadabb és normatívabb fordításban egyenesen osztályárulóként tekinthetnénk, ha nem tekintenének már ők maguk is eleve ekként önmagukra.

A gyors társadalmi felemelkedés gyakran nem múló osztályszégyenhez vezet: ez a szégyenérzés egyértelműen a hátrahagyott társadalmi közeghez fűződő ellentmondásos viszonyból adódik. Louis szinte minden regényében megjelenik ez a kettősség, az igazából sehová nem tartozás érzése, és ez alól a néhány hete – egyelőre magyarul még nem, csak franciául – megjelent Monique szökése című könyv sem kivétel.

Egyrészt: miképpen tekintsen korábbi életére, ennek a hátrahagyott életnek a főszereplőire: a műveletlen és suksükölő anyára, az erőszakos apára, az alkoholista bátyra vagy a számítógépes játékokon túl semmi más iránt nem érdeklődő öcsre? Vajon joggal tekinthet-e rájuk úgy, mint akik elfecsérlik a saját életüket, és meg sem adják maguknak az esélyt arra, hogy kitörjenek? És mit kezdjen az ember a régi közegével, a régi reflexeivel, szófordulataival, kiejtésével, hanghordozásával, kulturális ízlésével, miként tekintsen korábbi önmagára, amelyet minden erejével meg kíván haladni? Ezzel kapcsolatban legújabb könyvében Louis így nyilatkozik anyja új élettársáról:

„Ahogyan elnéztem, hirtelen az jutott az eszembe, hogy ez az ember talán sem bűnös, sem felelős nem volt azért, amit tett, hanem maga is csak gazdateste volt a rajta túlmutató erőszaknak […] ártatlan volt, ártatlan nem abban az értelemben, hogy együttérzést vagy szimpátiát váltott volna ki belőlem, hanem tisztán fogalmi szinten, abban az értelemben, hogy semmi sem árulkodott arról, hogy meglenne benne a csinálás, a kezdeményezés képessége; egyszerűen olyan embernek tűnt, aki csak újratermeli az őt körülvevő világot, nem pedig olyannak, aki bármit is előidézne vagy létrehozna.” (121–122. old.)

„Az erőszakot sosem egy ember, hanem mindig egy helyzet okozza.” (133. old.)

Másrészt: hogyan kerülje el az ember a lelepleződést az új, magasabb (fővárosi értelmiségi) közegben, hogyan kerülje el, hogy egy óvatlan gesztussal elárulja alacsony származását, a kulturális tőke hiányát, hogyan leplezze tudatlanságát irodalmi, művészeti vagy filozófiai kérdésekben, vagy egyszerűen csak hogyan mentse ki magát, amikor a beszélgetés az általa még csak hírből sem ismert párizsi éttermek ételkínálatára terelődik.

Mindkét közeggel kapcsolatban a szégyenérzés felszínre törése fenyeget: egyrészt szégyelli a családját önmaga előtt, másrészt szégyelli magát az új társadalmi közegbe tartozók előtt.

Ennek a kettős szégyenérzetnek pedig az a sajátja, hogy az ember sehol sem érzi igazán otthon magát: a hátrahagyott társadalmi közegének nyersesége, erőszakossága, önpusztító hajlama és kilátástalansága folyamatosan irritálja, ez a „régi” közeg pedig rendre lenézi az ő új és kifinomult gesztusait, beszédstílusát és identitását, miközben az „új” közegében a lelepleződéstől való félelem hatására folyamatosan túlkompenzál

és gyakran a hiperkorrekció eszközéhez vagy a szándékoltan bonyolult megfogalmazásokhoz nyúl nyelvi leleményért.

Louis írói eszköztárában a szikár, élőbeszédszerű stílus mellett korábban itt-ott az idegen csengésű terminus technicusok és a bonyolultabb szociológiai eszmefuttatások is megjelentek, ezek azonban az évek múlásával folyamatosan kikoptak, és a néhány hete megjelent legújabb könyvének tartalma és írásstílusa már egységes és letisztult képet mutat. Ennek egyik legfőbb magyarázata talán éppen abban a felismerésben keresendő, amelyet egy közelmúltban elhangzott podcast-adásban osztott meg a közönségével, miszerint „[n]em a burzsoáziának, hanem a takarítónőknek írom a könyveimet.”

A helyzet valószínűleg nem ilyen egyszerű, mégis fontos törekvés, hogy ne csak az értelmiség olvasson, az alsóbb társadalmi rétegekhez pedig ne csak a ponyvairodalom, hanem az emancipatórikus törekvéseket felkaroló szépirodalmi művek is eljussanak.

A Louis-regények kettős közönsége

Louis (kis)regényei tehát nem egyszerűen a kisvárosi nyomor naturalisztikus ábrázolásának ujjgyakorlatai a munkás testet idejekorán tönkretevő szalagmunkával, éhezéssel, segélyekkel, ingyenkonyhával vagy a hónap végén összehúzott nadrágszíjjal, amelyeket a privilegizált helyzetben lévőknek szán annak érdekében, hogy lelkiismeret-furdalást váltson ki belőlük. Ezen túl vagy éppen ezzel szemben azokat is igyekszik megszólítani, akik az övéhez hasonló társadalmi közegbe születtek, és akikhez az egyszerű nyelven megírt életrajzi művek, ha már más ezt nem teszi meg, képesek az empátia és a remény hangján szólni. Ebben az értelemben írói törekvését az a belső feszültség jellemzi, amely az eltérő – és egymással szemben álló – társadalmi osztályok ellentétes érdekeiből is adódik.

Felsőbb osztálybeli olvasói számára a társadalmi struktúra mindent átható erejét, az egyenlőtlen osztályhelyzetek és a nyomor egyik nemzedékről a másikra való újratermelődését teszi láthatóvá a lelkiismeret-furdalás kiváltásának szándékával, míg az alsóbb osztályok számára azt kívánja felmutatni, hogy a változás, a változtatás és a kitörés bármennyire reménytelennek tűnik is, nem lehetetlen.

A felsőbb osztályok érdeke a fennálló társadalmi rend fenntartása, míg az alsóbb osztályok érdekét a tőkés és patriarchális társadalmi struktúra felszámolása vagy – a Louis-ra jellemző kevésbé forradalmi tálalásban inkább: – kicselezése szolgálja.

Louis hősei – így saját maga is – ugyanis nem felszámolni igyekeznek az igazságtalan osztályviszonyokat, hanem annak réseiben, repedéseiben apránként egyre feljebb jutni, vagy legalábbis egyre távolabb kerülni a társadalmi gyökerű szenvedéstől és erőszaktól,és ha nem is fényűző, de méltó emberi életet alakítani ki a maguk számára. Erre talán sokunk intuícióival ellentétes módon gyakran éppen a viszonylagos magány jelent megoldást:

„Anyám ötvenöt éves volt, életében most először egyedül élhetett, gyerekek nélkül, férfi nélkül, anélkül, hogy bárkiről is napi szinten gondoskodnia kellett volna, hogy bárkit is segítenie kellett volna.” (125. old.)

Kétségek között

A Monique szökése című könyv a szabaddá válás története. Louis anyja egész életében másokat szolgált ki vagy gondozott, másokra vásárolt, mosott, főzött és vasalt, és ötvenöt éves korában merül(het) fel benne először, hogy neki is lehetnének saját vágyai és igényei. Addigi élete a földrajzi és a kulturális röghöz kötöttség jegyében telt: sosem járt még külföldön, sosem ült repülőn, sosem aludt szállodában, és sosem járt színházban.

Márpedig ezek – a könyvből ez is kiderül – Louis fia sikerének és paradox módon gyerekkori gyötrelmeinek köszönhetően most teljesülni fognak: egy hamburgi színház színpadra adaptálja Louis előző regényét – az Egy asszony küzdelmei és átváltozásait –, ami ugyancsak az anyja életéről és rossz házasságairól szól, pontosabban a harmadik hosszabb kapcsolatáról: első férjéhez fiatalon ment hozzá, majd tizenhét éves korában teherbe esett, és megszületett Louis bátyja. Miután ez a házasság tönkrement, a húszas évei közepén újabb házasságot kötött, ezúttal Louis apjával, akivel húsz év alatt három gyerekük született. Majd mikor Louis apját is elhagyta, Monique a változás reményében Párizs egyik előkelőbb környékére költözött egy házmesterhez, egy kis szolgálati lakásba.

Élete azonban hamarosan visszaterelődött a megszokott mederbe: élettársa rendszeresen ivott, ilyenkor pedig folyamatosan gyalázta, szidalmazta őt – bár tettlegességre sosem került sor. Monique néhány év után megelégelte a dolgot, és elhatározta, hogy ettől a férfitól is elköltözik. Ez azonban sikeres és immáron jómódú fia, Louis segítsége nélkül nem lett volna lehetséges. Louis lelkiismeret-furdalása éppen ebből táplálkozik.

A szabaddá válásnak ugyanis, ahogyan említettük, nemcsak pszichés ára, hanem materiális költsége is van.

Louis arra a következtetésre jut, hogy az ő lelki, de mindenekelőtt anyagi támogatása nélkül az anyja feltehetőleg mind a mai napig azon kapcsolatok egyikében sínylődne, amelyek tönkretették az életét, és ez gondolkodóba ejti: vajon hányan lehetnek azok, akiket az élet anyagi lehetőségek híján örökre hozzáláncol a kilátástalansághoz?

„Mikor elkezdtem írni ezt a könyvet, az volt a tervem, hogy a szöveg mellett a lap szélén feltüntetem azokat az összegeket, amelyek anyám meneküléséhez kellettek. Ezzel szerettem volna provokálni az irodalmat. Azt akartam, hogy formáját és megjelenését tekintve ez a regény egy olyan hétköznapi dokumentumra hasonlítson, mint egy számla, vagyis az ellentettje legyen annak, ahogyan egy irodalmi mű tekinteni szokott önmagára: nemes, tiszta és érdekmentes aktusként. […] Ebből a célból a szöveg mellett a lap szélén feltüntettem: Előleg Didier-nek: 200 euró, Hűtőszekrény: 500 euró, Gáztűzhely: 300 euró, Taxi a meneküléshez: 15 euró, A ház kauciója: 1100 euró, Az Új Élethez szükséges kezdőösszeg: 2000 euró, stb.”

Louis végül letett erről a szándékáról, mert úgy ítélte meg, hogy ezzel a formai és tartalmi újítással olvashatatlanná tenné a könyvet, de a kérdés és a lelkiismeret-furdalás továbbra is megmaradt: vajon azok, akiknek a gyereke nem gazdagodott meg, nem kis részben „a családi szennyes kiteregetéséből”, hogyan tudnak saját életük cselekvőjévé válni? Hogyan lépnek ki az emberileg megalázó és már-már testi épségüket is veszélyeztető viszonyokból?

Louis még egy képletben is levezeti, hogy saját szabaddá válását gyerekkori szenvedésének köszönheti:

„Ha nincs szenvedés a gyerekkoromban=nem írok könyveket=nem lesz pénzem=nem nyílik lehetőségem a szabadságra.” (81. old.)

Egy kivételes életút?

„Bármelyik közösség nehezen fogadja, ha más nézőpontból mesélnek a tagjairól, a területéről, a külsejéről, a szokásairól, ha a saját életét külső narrációban hallja viszont. A falummal többségében jó a viszonyom, sokakkal jóban vagyok, és ott él a családom: amilyen gyakran tudok, hazajárok. De hogy megosztom a közvéleményt, azt tudom, sajnos tapasztalom, anyukámat bántják miattam”

– mondja Grecsó Krisztián az írásunk elején már hivatkozott interjúban.

Grecsó Krisztián Pletykaanyu című első könyvének 2001-es megjelenését erős kritikával fogadta…, na nem az irodalmi közeg, hanem mindenekelőtt saját családja és falubéli ismerősei. Úgy érezték, az író kibeszéli, kiadja az ő titkaikat, és a bizalmas információk hátán felkapaszkodva ér el irodalmi sikereket.

Ez a dilemma olyannyira valós, hogy ugyanez foglalkoztatja a fiatal Louis-t is azóta, hogy első regényét megírta. Egy alanyi írónak ugyanis kézenfekvő lehetőség a kitörésre: kiírni magából a gyötrelmet, amelyet saját társadalmi közege okoz, különösen, ha, mint Louis esetében, az embernek még a homoszexualitással kapcsolatos stigmákkal, a másságként érzékelt viselkedés helytelenítésével, folyamatos verbális és fizikai inzultusokkal is meg kell küzdenie. Mégis, ez a kettős alávetett helyzet, az alávetettség az alávetettségben (homoszexuálisnak lenni egy hanyatló munkás faluban), ha nem is biztos, de mégsem elhanyagolható lehetőséget jelent a kitörésre azáltal, hogy a frusztrációt a végletekig fokozza.

Lehet, hogy ettől sokan az önpusztításba menekülnének, Louis mégis erőforrásként tudta használni, szemben más férfi családtagjaival – az apjával, a bátyjával –, akik a maguk erőszakosságával, homofóbiájával, rasszizmusával nem lógtak ki abból a környezetből, amelyet Louis éppen saját homoszexualitása, vagyis duplán hátrányos helyzete miatt érzett elviselhetetlennek, és ami már kiskorától fogva arra ösztönözte, hogy bármilyen áron, de hátat fordítson ennek a világnak.

Joggal merül fel a kérdés az olvasóban: vajon a mindennél erősebb frusztráción túl mi volt mégis az, ami lehetővé tette Louis számára, hogy anyagi lehetőségek, kapcsolatok és műveltség híján mégis egy lehessen azon kevesek közül, akiknek a kitörés sikerült?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásával a Monique szökése is adós marad. De ha ugyanolyan ütemben születnek Louis újabb és újabb könyvei, mint eddig, előbb vagy utóbb erre a témára is sor kerül.