Kétségkívül hízelgőbb a franciaországi polgári kormányzat számára az a nem sokak által osztott elképzelés, hogy a Csendes-óceán délnyugati részén fekvő „tengerentúli területén”, Új-Kaledóniában (Kanaky) az azerbajdzsáni kormányzat korbácsolta fel a függetlenség iránti vágyakat, semmint hogy azok a posztkoloniális-későkapitalista környezetben izzottak fel újra. Az immár tíz napja zajló ellenállási küzdelem, mely eddig hat életet követelt, s melynek következtében újabb ezer francia katona lépett a szigetre, azonban nem érthető anélkül, hogy a 270 ezer lelket számláló terület történetével ne ismerkednénk meg.
A konfliktus közvetlen eredője az volt, hogy a franciaországi törvényhozás alsóháza elfogadta azt a törvénytervezetet, miszerint Új-Kaledóniában választójogot kapnak azok a személyek, akik legalább tíz éve ott élnek. Ezek között az emberek között találhatók a gyarmatosítók leszármazottai és mindazok, akik az anyaországból költöztek oda.
Franciaország szempontjából a törvény elfogadása annyit tesz, mint hogy bebiztosítsa a „tengerentúli terület” függőségét.
Kétségkívül a több függetlenségi népszavazást is indító, ám – hajszálnyival, de – mindig vereséget szenvedő őslakosok nem számíthatnak az újonnan érkező, általában gazdagabb betelepülők támogatására.
A kanak emberek, az Európából érkezők és a környező államok bevándorlói közti egyenlőtlenség nyilvánvaló. Hugh McDonnell történész a 2018-as függetlenségi népszavazást a Jacobin oldalán elemezve rámutatott, hogy míg az Új-Kaledónia főszigetén található Nouméa főváros fényűző részeinek gazdagsága a francia Riviérával vetekszik, a főváros 10 ezer lakosa nyomornegyedekben él.
A hat évvel ezelőtti adatok szerint Új-Kaledóniában az egyenlőtlenség és a szegénység kétszer akkora, mint Franciaország nagyvárosaiban; a munkanélküliség pedig főként a kanak embereket sújtja. Közülük már a koronavírus-járvány előtt, tehát egy prosperálóbb időszakban, minden negyedik ember megélhetés nélkül élt, míg a nem kanakoknak csak 7 százaléka volt munka nélkül – a többségük azért, mert tőkejövedelemből tartotta fönn magát.
Az őslakosok általában nem jutnak vezető tisztséghez, nem férnek hozzá fontos erőforrásokhoz, közülük jóval kevesebben jutnak el a középiskolába és az egyetemre, mint a más etnikumú társaik, akik megengedhetik maguknak, hogy Európában tanuljanak. McDonnell úgy fogalmaz, hogy az új-kaledóniai gazdaságot „valójában az úgynevezett »összejátszás oligopóliuma« szerint kalibrálják”, ami annyit tesz, hogy a telepes burzsoázia néhány családja kezében összpontosul a gazdagság. Különös tekintettel a nikkelbányászatra, mely a csendes-óceáni szigetek húzóágazata.
Új-Kaledónia a világ nikkelkészleteinek legalább 25 százalékával rendelkezik, és a fém globális termelésének 6 százalékát adja. Bár a kitermelése a 19. század óta folyik, csak pár éve nyert el kitüntetett figyelmet, amikor óriási szükségletet teremtett iránta az elektromos meghajtású járművek gyártása, melyeknek a lítium-akkumulátoraihoz nélkülözhetetlen a nikkel.
Aligha árulunk el titkot, ha azt mondjuk, a szigetek gazdaságának hat százalékát biztosító nikkelbányászat a függetlenedési törekvések homlokterében áll. A kitermelést a franciaországi Eramet cég dominálja, s mellette csak egy ausztrál és egy svájci cég bír jelentékenyebb érdekeltséggel. Kétségkívül olyan erőforrásról van szó, melyre a függetlenség felépíthető lenne – s megfordítva: túl jelentős forrásról van szó ahhoz, hogy a nemzetközi érdekviszonyokat az őslakos ellenállás szabadon átrendezze. Az immár legalább hat életet követelő lázadás leverésére küldött 1000 újabb franciaországi katona, amellyel a szigeteken állomásozó katonák száma megközelíti a háromezret, valamint a tömeges letartóztatás kétségkívül előre eltántorítják azokat, akik a nikkelbányák elfoglalását forgatnák a fejükben.
A masszív egyenlőtlenség, az erőforrások fölötti döntő felügyeletben is megnyilvánuló elnyomás, az etnikumok egymással szembeni kijátszása, az őslakosok állítólagos adósságának a fölemlegetése biztosít bennünket az imperializmus továbbéléséről. Új-Kaledónia azonban a történelme során – amely persze nem az 1853-as francia megszállással, de nem is a szigetek 1774-es fölfedezésével kezdődött – ritkán került a figyelem középpontjába. Még azok is, akik az algériai függetlenségi harcokat követték, vagy a franciaországi antikolonialista elmélet hagyománya is (Sartre-tól Fanonig és Aimé Césaire-tól Memmiáig vagy Leirisig) ritkán hozta fő példaként. Holott mint a már megidézett McDonnell szerint Kanaky volt a „francia imperializmus kvintesszenciális fókuszpontja, amely beilleszkedett a globális kapitalista körforgásba”.
Franciaország stratégiája a kezdettől fogva a telepes kolonializmus volt, amely az őslakos kanakok fokozatos kiszorítását és európai lakossággal, valamint betelepített csendes-óceáni emberekkel való felváltását célozta. A kanak lakosságot fokozatosan rezervátumokba zárták, elrekesztették, az őslakosok ellenállását, melyek közül az 1878-as és az 1917-es felkelés emelkedik ki, kíméletlenül leverték a katonák. Az őslakosok 1946-ig semmiféle jogot nem élveztek, az anyanyelvüket (melyből 27 van) csak ezután használhatták a gyarmati adminisztrációval való érintkezésben.
A függetlenségi harc az 1970-es években lángolt fel újra, melyre a sikeres algériai függetlenségi háború, az 1968-as diák- és munkáslázadások, a környező szigetek függetlenedése (Nyugat-Szamoa 1962-ben, Nauru 1968-ban, Tonga és Fidzsi 1970-ben, Pápua Új-Guinea 1975-ben, Tuvalu és a Salamon-szigetek 1978-ban, Kiribati 1979-ben és Vanuatu 1980-ban), valamint egy általánosabb konjunktúra volt ösztönzéssel. A gazdasági erőforrásokért vívott harc élére 1984-től a Kanak és Szocialista Felszabadítási Front (FLNKS) lépett, amely előbb békés követelésekkel, majd az ezekre válaszul adott bebörtönzések és politikai gyilkosságok után egyre radikálisabb akciókkal küzdött a függetlenség ügyéért. 1988-ra a területet elárasztották a francia katonák és rendőrök – minden hetedik őslakosra jutott egy csendőr. Az éles függetlenségi harcot a kilencvenes évektől a polgári béke időszaka váltotta, mely távlatosan az esetleges függetlenség reményével kecsegtetett. A kiterjesztett autonómia, az 1998-as Nouméa-i megállapodás, mely a gyarmati bűnökről legalább tudomást vett, azonban csak szépségtapasznak bizonyult.
A prosperitás évtizedei alatt csak tovább mélyült az erőforrásokhoz való hozzáférés egyenlőtlensége, az újra erősödő elégedetlenség pedig abban is megmutatkozott, hogy a 2021-es függetlenségi népszavazást a kanaki emberek többsége bojkottálta. Hosszúnak tűnik még a függetlenséghez vezető harc, egyre hosszabbnak.
