Ahogy a világ változik, átformálja a felnőtté válás értelmét is. A hagyományos felnőttkor meghatározó mérföldkövei – a házasságkötés és a szülővé válás –, már nem egyértelműek. A felnőtté váláshoz vezető út ma bonyolultabb, és sokszor elérhetetlen elvárásokat támaszt a fiatalokkal szemben.

Az egykori stabil életpálya és anyagi függetlenség elérésének nehezített útja mellett az individualizmus korszakában az önkifejezés és az éncentrikusság kerül előtérbe. Vajon a jelenlegi felnőttkorhoz társuló elvárások mennyire reálisak, és hogyan formálják az egyéni életutakat? És egyáltalán: miért válik kihívássá a felnőttkor, és miért veszélyes a felnőttségnek álcázott szélsőséges individualizmus?

Mindenki felnőtt szeretne lenni, de a szociális mérföldkövek már nem elegendők

Van egy megkérdőjelezhetetlen értékhierarchia a felnőttség és a gyermekség között. A gyerekkort valami idilli állapotként írjuk le. Azt azonban, aki túl sokáig marad gyerek és nem akar felnőni, valamilyen értelemben visszamaradottnak tartjuk.

A „gyermek mód” vagy gyermek szerep felvétele számos pszichológiai iskolában hibás viselkedési sémaként jelenik meg, amit észre kell venni és meg kell haladni. Érdemes azonban megvizsgálni: valójában mit jelent az embereknek a felnőttség?

A nyugati társadalmakban a felnőttkort hagyományosan olyan közösségi mérföldkövek alapján határozták meg, mint a nemi érés, a házasság, illetve a szülőség. A felnőttséghez vezető út elég egyértelmű volt, és az emberek tizenéves koruk végére általában el is érték ezeket a csomópontokat. Igaz volt ez még ötven évvel ezelőtt is. A fiatalok gyakran már a húszas éveik elején stabil állást szereztek, megházasodtak, és gyereket vállaltak.

A mai világban azonban a felnőttség új jelentést kezdett kapni, ahogy az eddig egyértelmű szociális mérföldkövek kitolódtak. Ma már nem mindenki és nem egyszerre ér el hozzájuk.

Az első házasságkötéskori átlagos életkor ma már a 30-as évek elején van a legtöbb nyugati országban. Hasonlóképpen, az első alkalommal anyává válók átlagéletkora az Egyesült Királyságban az 1970-es évekbeli 26 évről 2021-re közel 31 évre emelkedett, míg a házasságok száma megfeleződött ebben az időszakban.

Magyarországon is hasonló mintázatok rajzolódnak ki a KSH adataiból: 1990-ben az átlagos életkor az első házasságkötéskor férfiaknál 24,7 év, nőknél 22 év volt, ami 2022-re már 33,1 és 30,4 évre emelkedett.

A felnőttségbe való átmenet végső és egyértelmű jelzője  az Egyesült Államokban is sokáig a házasság volt. Ehhez képest, a kortárs amerikai fiatalok a házasságot nagyon alacsonyra értékelik a felnőttség jelei közül. Helyette mindenféle individualista karakterisztikákat emelnek ki. Felnőtt az, aki „felelősséget vállal magáért”, „független döntéseket hoz”, miközben „anyagilag is független lesz” (Arnett, 1998).

Egy másik, jóval frissebb, 18 és 77 éves emberek körében végzett kutatás szintén azt mutatja, hogy a felnőttkort ma már túlnyomórészt pszichológiai jellemzőkkel írjuk le, nem pedig szociodemográfiai tényezőkkel (házasság, életkor). Itt az emberek 80%-a értett egyet azzal az állítással, hogy a felnőttség jele, ha „felelősséget vállalok a tetteimért”, valamint a résztvevők 79%-a jelölte meg az olyan pénzügyi mutatókat, mint hogy „anyagilag független vagyok a szüleimtől”, és „magam fizetem a megélhetési kiadásaimat” (Wright–von Stumm, 2023).

Az emberek 74%-a kötötte össze a felnőttséget olyan szélsőségesen individualista jegyekkel, minthogy „saját döntéseket hozok anélkül, hogy bárki másra támaszkodnék”. Eközben pusztán az emberek 37%-a hozta összefüggésbe olyan vonásokkal, amik emberközi értékekre vonatkoznak, például „valódi kapcsolataim vannak másokkal” (Wright–von Stumm, 2023).

Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a pszichológiai fejlődés belső és kognitív aspektusait fontosabbnak tartjuk a felnőttkor szempontjából, mint a fejlődés külső és szociális szempontjait.

Mi mindezzel a probléma?

Az egyik probléma ezzel az új felnőttségképpel, amit könnyű belátni, hogy az anyagi függetlenség elérése ma rettenetesen nehéz. A lakhatási költségek meredeken emelkednek a városokban, a kamatok nőnek, miközben egyre nehezebb stabil munkahelyeket találni. A fiataloknak nemcsak a bérlakások drágulása okoz gondot, hanem a saját ingatlan vásárlásához szükséges önerőt is nehezen teremtik elő. Nem véletlen, hogy a 19–29 év közötti amerikaiak pusztán 28%-a érzi magát felnőttnek (Badger–Nelson–Barry, 2006).

Pedig az anyagi függetlenség mítosza még olyan gazdag, kapitalista fellegvárakban sem valósul meg, mint az Egyesült Államok. Az amerikai felnőtteknek csupán 33,4%-a volt anyagilag teljesen független a szüleitől 43 éves koráig. Ez derül ki egy friss tanulmányból, amely azt vizsgálta, hogy a szülők és gyermekeik hogyan támogatják anyagilag egymást – gyakorlatilag egész életük során (Lee–Manzoni, 2023).

Teljesen normális, hogy sok szülő és gyermek anyagilag egymásra van utalva, miközben a magas lakhatási költségekkel, diákhitelekkel és egyéb pénzügyi kihívásokkal küzdenek. Mégis,

azzal, hogy az anyagi függetlenség mítoszát összekapcsoljuk a felnőttséggel, e függőségi helyzettől szégyent élünk meg, és visszamaradottnak érezzük magunkat.

Miért baj az individualizmus és a felnőttség összekapcsolása?

A mai individualista nézőpont az ember egyéni tapasztalatainak és a személynek teremt ontológiai elsőséget. A benső lelki tartalmaink megértése és a felette való kontroll megszerzése az egyén fejlődésének alfája és omegája.

Ezt az értelmezést sok szerző kulturális nárcizmusnak hívja, mert az énnel, annak tökéletesítésével és gazdagításával való foglalatosságot teszi a legfontosabbá. Fontos látni, hogy ez nem önmagunk és a világ érzékelésének természetes állapota, hanem részben esetleges szociális képződmény, egy emberkép, amit a szocializáció során tanulunk (Gergen, 2015).

Mivel ebben a legbelsőbb tapasztalataink a legfontosabbak, amihez más nem férhet hozzá, ez a világnézet végeredményben az elszigeteltségünket hangsúlyozza. Az élményeink végül is megoszthatatlanok, és egyedül maradunk.

Itt jön be a felnőttség pozitív színben feltüntetett elszigeteltségként. Az érett felnőtt elfogadja és büszkén vállalja ezt a magányt. A fent idézett kutatásból is látszik, hogy az ember fejlődésében háttérbe soroljuk a másokhoz fűződő viszonyt, és a világért vállalt felelősség hátrébb kerül a fontossági sorban, mint az, amit önmagunkért vállalunk.

Azzal, hogy az egyén piedesztálra emelése válik a kortárs kultúra alapjává, folyamatosan az önértékelésünkért kell küzdenünk.

Az önbizalomhiány ilyen értelemben nem „természetes” emberi aggodalom, hanem szintén az (egy)énközpontú emberkép terméke.

Minél jobb egyénné kell válnunk, egyéniségünk pedig állandóan kiértékelődik és megmérettetik a folyamatban. Közvetlenül mások, illetve közvetve a reklámok mérgező üzenetei által.

A marketingipar a hiányosságainkat próbálja kiemelni, hogy fogyasztásra ösztönözzön bennünket, ettől pedig az önképünk, önbecsülésünk fenntartása örök harc: jól nézünk-e ki? Elég okosak vagyunk-e? Eléggé felnőttünk-e ahhoz, hogy egyedül megküzdjünk a világgal?

A felnőttséghez vezető út azzal, hogy elvárásként megmarad, de nem kapcsolódnak már hozzá intézményesített életforgatókönyvek (mint a család vagy a biztos és tartós munkahelyek), folyamatos krízissé válik. Mindig újra kell definiálnunk magunkat, építeni önmagunkat, saját erőforrásainkból és élethelyzetünkből.

Mivel az egyén az elsődleges, az emberi kapcsolatok az egyén projektjeivé válnak, amin „dolgozni” kell, „networkolni” és „megjavítani”. Az emberi kapcsolatok csak az egyén kielégítése szempontjából lesznek fontosak. A projektalapú kapcsolatok azon funkciója is megszűnik, hogy a nagyobb társadalomhoz kössenek minket és stabilitást biztosítsanak számunkra.

Ahogy Martin Buber filozófus írja: az én–te viszonyok helyett egyre inkább az ember és a tárgyakat összekötő én–az viszonyok kerülnek előtérbe (Buber, 1991). David Abram (2022) most magyarul is megjelent könyvében pedig azt vezeti végig antropológiai példákon keresztül, hogy miképpen válunk le a természet érzékeléséről és tárgyiasítjuk el azt. Ez a tudati fordulat vezet aztán a földi ökoszisztéma mai katasztrofális kizsigereléséhez is.

Pedig az individualista ideológiai kijelentései, ha igazán megfigyeljük, nem igazodnak az emberi tapasztalatok valóságához. „A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet – találkozás”, írja Martin Buber (1991). Ezzel arra utal, hogy a világ, ahogy tapasztaljuk, nem egy magányos ego terméke, hanem egy közös szövet, amit más tapasztaló lényekkel, emberekkel, állatokkal együtt hozunk létre folyamatosan.

A világ érzések és érzékletek egymásba fonódó szövedéke, a kollektív tapasztalat számos különböző szemszögből megélt tere (Abram, 2022). A függetlenség furcsa, mesterséges fogalom egy világban, amiben énünket bonyolult kölcsönhatások hozzák létre pillanatról pillanatra.

Hasonlóképpen, az individualizmussal bejön a kritikai pszichológia egyik fő témája, a mentális nehézségeink privatizációja. Egy depressziós vizsgálatánál az egyéni elmére fogunk összpontosítani a helyreállítás elsődleges helyszíneként. De ha valakinek unalmas a munkája, és a főnöke egy zsarnok, miért is kellene kezelni a nyomorúságos érzései miatt? Miért nem változtatjuk meg a munkakörülményeket?

Az individualista gondolkodás miatt leegyszerűsítő módon a problémás viselkedésre és az egyén pszichológiai állapotára reagálunk, és nem tárjuk fel azokat a tágabb körülményeket, amelyekbe a cselekedetek bele vannak ágyazva.

Egy új felnőttség felé

A felnőttség olyan valami, amit ha nem érünk el, szégyent élhetünk meg. Ma a felnőttségben koncentrálódnak a kor fő ideáljai: az anyagi függetlenség, valamint a  cikkben említett pszichés jellemzők, amik az individualizmussal állnak összefüggésben. Fontos látnunk, hogy ezek esetleges jellemzők, és nem is biztos, hogy olyan pozitívak.

Valójában a felnőttséghez kapcsolódó képzetek sokszor a mainstream pszichológiai modellek sztereotipikus „egészséges” emberét írják körül. A „felnőtt ember” jellemzői kísértetiesen hasonlítanak a „felnőtt séma módban lévő”, „az adekvátan szenvedni tudó”, „a biztonságosan kötődő” vagy épp „az önmegvalósító emberre”. Ezért bár biológiailag és társadalmilag lehetünk felnőttek, a pszichológiai nyelven megfogalmazott belső mércék elérhetetlenül magasak. Ráadásul a kortárs kultúra paradox módon infantilizál minket, a folyamatos fogyasztásra ösztönzéssel, túlingerléssel és a fiatalság értékeinek túlhangsúlyozásával.

Gondolhatnák viszont azt is az emberek, hogy az a felnőtt:

1. aki felelősséget vállal a társadalomért, azokért a viszonyokért, amikben létezik és amik őt magát létrehozzák,
2. aki empatikus, együttérez másokkal és a természettel,
3. aki kölcsönösen függ a környezetétől, abba képes beleadni és ugyanúgy képes elfogadni attól.

A pszichológia azzal, hogy a felnőtt–gyerek módok ellentétét számtalanszor felhasználja elméleteiben, különösen felelős azért, mivel töltődik fel a felnőttség ma.

Érdemes lenne nyilvános vitát indítani arról, milyen értékeket szeretnénk, hogy a felnőttség hordozzon.

Ezek ugyanis nem semleges jellemzők és szavak. A legtöbbször szóba kerülő „függetlenség” például komoly morális tartalommal bír.