Munkásosztály? Legfeljebb múzeumi matt és dohszag. Ideje lenne úgy rendesen kiszellőztetni, s azt sem sajnálnánk igazán, ha közben ez a fénye kopott dolog végre elkallódna. Hogy a munkásosztály nem váltotta be a beléje táplált reményeket, hanem kooptálódott, belesimult az uralkodó rendbe, hagyta magát megvesztegetni – a rágalmak közül csak az enyhébbek.

Ha akad is, aki veszi a fáradságot, hogy a munkásosztály múltjának nehezen átlátható bonyodalmaiba ássa magát, csak kevesen tartóztatják meg magukat attól, hogy ne emlékeztessenek folyton-folyvást rá: a tömeggyűlések, a háborúellenes felvonulások, a gyárfoglalások, a munkáskönyvtár, a radikális feminizmus, az olvasószemináriumok, a munkáskultúra a szerelmi élet megszervezésétől a lázadás erotikájáig: a befejezett múlt részét képezik.

Ha beszélünk is a munkásosztályról, csak idézőjelekben tehetjük. A megidézés jele gyakorta nem polémia valami élővel, elő-idézettel; éppen ellenkezőleg. Azt sugallja, hogy a munkásosztály ügye lezárult, ad acta tehető.

Sok esetben aligha van szó másról, mint a győztesek gőgjéről. A vesztes nem pusztán a kudarc következményeit viseli, de tűrnie kell, hogy a diadalmas jelen az igazságától is megfosztja. Aki vesztett, annak nem lehet igaza. Amit a vesztes képviselt, eleve nem lehetett igaz. Így hát a munkásosztály története kudarc, eleve félresikló vállalkozás volt.

Az efféle értelmezések még azt is megengedik, hogy utólag, biztonságos távolból valamiféle heroizmust tulajdonítsanak a munkásosztály egykori szerveződéseinek. Bár óriási erők feszültek itt, a hatalmas áldozat, melyet a munkásosztály az ügyének szentelt, értelmetlen volt. Ha tetszik, pazarlás, ha pedig úgy tetszik, tévedés és felelőtlenség. Hiba volt tagjainak odavetni magát a rendőri ütlegeknek, a bebörtönzésnek, kár volt ezekért a munkás testekért, melyek a kardlap és gumibot alatt, politikai merényletekben, a kivégzőosztag előtt végezték. Noha elvitathatatlan bizonyos romantikusság, a lázadás poézise ezektől az emberektől, a döntő pillanatban beleütköztek a realitásokba. A munkásosztályt megszédítették, majd elárulták, így summázható a munkásosztály története. Az efféle utólagos értelmezői merészséget az a biztos tudat támasztja alá, hogy az ellenfél – a munkásosztály – már nem veszélyes. A halottnak így íródik a javára, hogy az, ami: halott.

A munkásosztály története (MOT) megannyi makacs félreértést és hamis látszatot leplez le. A most magyarul könyv formájában is megjelenő MOT alanya a küzdő munkásosztály.

Olyan – határozatlan körvonalú, tág értelemben vett – munkásosztály, amely az ókori egyiptomi sztrájkok – vagy, ki tudja, talán a bábeli torony építése – óta az Arab Tavasz sokirányú mozgalmáig és tovább, mind a mai napig eleven, mozgásban és szerveződésben lévő, alakuló. Hogy bizonyos módon egy rejtett történelem sejlik fel, ez a dolog természetéből fakad. A munkásosztály ellenállása csak annak látható, akinek szeme van rá. De aki egyszer növeszt ilyen szemet, annak gazdag történelemre nyílik rálátása.

Ez a történelem pedig elsősorban nem a megvertek, a kifosztottak, a megtörtek történelme. Hiszen ezekben a történetekben az elnyomáson, a kizsákmányoláson és a lealacsonyításon túli képe is megjelenik. A küzdelem nem pusztán valami ellen, hanem valamiért folyik. Ez a pozitivitás pedig nemcsak a jövőt, de a múltat is írja.

Evidens, hogy ez a történelem nem lehet Európa és a nyugati világ kizárólagos birtoka, ahogyan a munkástestek között is látnunk kell a gyermekmunkásokat, a nőket, a cselédeket, a kisebbségeket… A MOT a szokott vonalvezetéssel szemben írja a történelmet. Aki hátul volt, most előáll, akinek nem volt hangja, most szól.

Hadd ugorjunk előre: a MOT munkásosztálya éppen most keletkezik. Hogy a felszabadulás vagy az ostor nyer az ókori Egyiptomban, hogy az Arab Tavasz mit érlel, hogy ez a sok munkás test mire képes – még nem dőlt el.