„A haláltól, halálnak félelmétől indul el a Mindenség minden megismerése” –

ezzel a mondattal kezdődik Franz Rosenzweig (1886-1929) legendás könyve, A megváltás csillaga című mű, mely a 20. század legnagyobb filozófiai alkotásai közé tartozik, egy szinten Edmund Husserl Logikai vizsgálódások, Heidegger Lét és idő, vagy éppen Ludwig Wittgenstein Filozófiai vizsgálódások című alapmunkáival. A mű arra vállalkozik, hogy „kihúzza a halál fullánkját”, Rosenzweig szerinte a filozófia egyik alapvető feladata, és az egyéni ember szempontjából tegye érthetővé az őt körülvevő mindenséget, és abban magát az egyént is.

„Abszolút empirista vagyok” – mondta Rosenzweig egyszer, félig-meddig ironikusan (540. o.). Ez azt jelentette, hogy számára a kiinduló- és állandó tájékozódási pontot mindig az a sajátos mód jelentette, ahogyan a dolgok megjelentek az ember számára, tapasztalati adottságokká váltak. Ez Rosenzweig filozófiáját az ő korában éppen világhódító útjára elinduló, az imént említett Edmund Husserl által alapított – minden megismerés és elméletalkotás alapjaként a tapasztalatot megjelölő – „fenomenológiai” filozófiával rokonítja – mely áramlattal egyébként Rosenzweig maga is számot vetett, és pozitívan csatlakozott hozzá utolsó írásában, az 1930-ban megjelent „Vertauschte Fronten”, „Felcserélt frontok” című rövid tanulmányában. Rosenzweig teljes mértékben egyetértett a fenomenológiának azzal a megállapításával, hogy minden a filozófiának soha nem volna szabad elszakadnia attól, hogy mindenekelőtt és mindenkor ragaszkodjon az egyes konkrét dolgok tapasztalati megjelenésének hűséges és figyelmes leírásához. Végső soron az ilyen leírás teszi majd lehetővé számunkra, hogy „kihúzzuk a halál fullánkját” is.

A megváltás csillaga egy összetett mű. Az eredeti szövegben a szerző olyan magas szinten műveli és veszi igénybe a német nyelvet, mint kevés másik filozófiai szerző, beleértve ide olyan egyszerre ünnepelt, máskor az érthetőség szempontjából időnként rettegett szerzőket, mint Jacob Taubes vagy éppen Martin Heidegger. Nem véletlen, hogy saját bevallása szerint Bíró Dániel ötven (!) éven keresztül birkózott a szöveggel. Ezzel a legkevésbé sem elriasztani akarom a reménybeli olvasót – ellenkezőleg, mindenkit buzdítok rá, hogy legalább egyszer lelkiismeretesen olvassa végig a könyvet elejétől a végéig.

Szeretném megnyugtatni a reménybeli olvasót: Bíró Dániel, a fordító, egészen lenyűgöző munkát végzett a német szöveggel, melynek végeredménye egy jól olvasható, világos, szerintem kifejezetten könnyen befogadható, érthető és gyönyörű szépen megszólaló nyelvezetű magyar szöveg lett, mely azonban a német eredeti által megfogalmazott gondolati tartalmat soha sehol nem egyszerűsíti le, hanem mindenütt pontosan és adekvátan közvetíti. Bíró Dániel, amennyire meg tudom ítélni, minden elképzelhetőt megtett azért, hogy a magyar olvasó dolgát megkönnyítse, és munkáját e tekintetben teljes siker koronázta – minden olvasónak megígérhetem, hogy ha egyszer nekiáll a szövegnek, alapjában véve „fájdalommentesen” juthat el az elejétől a végéig. A mű befogadását Gerschom Scholem bevezető tanulmánya – Rosenzweig búcsúztatására írt nekrológja –, valamint Tatár György értő és megvilágító erejű utószava teszi még könnyebbé.

Rosenzweig 1886-ban született Németországban, Kasselben, mérsékelten vallásos zsidó nagypolgári család egyetlen gyermekeként (apjának, Georg Rosenzweignek, festékgyára volt, és városi tanácstag is volt, anyját Adele-nek hívták). A zsidó hagyománnyal és kultúrával nagybátyja, Adam Rosenzweig hatására került közelebbi kapcsolatba, mintegy 11 éves korában. 1905-től Göttingenben, Münchenben és Freiburgban orvostudományt tanult, 1907-től váltott filozófiára és történelemre a Freiburgi és a Berlini Egyetemen. 1913-ban, jóbarátja, Eugen Rosenstock-Huessy hatására fontolgatta, hogy áttér az evangélikus kereszténységre, de aztán mégis kitartott zsidósága mellett. 1913-ban kezdett el közelebbről zsidó filozófiával foglalkozni. Filozófiai és a judaizmussal kapcsolatos stúdiumai során különösen nagy hatást gyakorolt rá a kor egyik legnagyobb újkantiánus filozófusa, Kant-értelmezője, aki a judaizmussal is rendkívül mély kapcsolatot ápolt, Hermann Cohen.

Felfedezte „A német idealizmus legkorábbi rendszerprogramja” címen ismertté vált töredéket, melyet feltehetőleg Hölderlin, Schelling és Hegel együtt írtak 1796/1797-ben, a szövegről Rosenzweig 1914-ben tanulmányt írt, és magát a szöveget 1917-ben publikálta. Harcolt a fronton az első világháborúban, gyakorlatilag ekkor írja meg főművét, A megváltás csillagát, melyet majd 1921-ben fog megjelentetni. 1920-ban Frankfurtban telepedik le, ekkor jelenteti meg Hegel és az állam című művét is, ami a korszak Hegel-irodalmának legjelentősebb alkotásai közé tartozik, egy sorban olyan munkákkal, mint Dilthey Hegel ifjúságának története és Lukács Az ifjú Hegel című könyvei. Ekkor Frankfurtban is telepedett le. Szintén ebben az évben, 1920-ban megházasodott, felesége Edith Hahn zsidó vallástanár volt, és ekkor alapította a Szabad Zsidó Tanházat is, mely a kor egyik jelentős szellemi műhelyeként és központjaként szolgált. Ebben az időben került közelebbi kapcsolatba Martin Buberrel is, akivel azután élete végéig szorosan együttműködött.

1922-ben fia született, Rafael Rosenzweig, ugyanebben az esztendőben Amiotrófiás laterálszklerózisban, egy fokozatos izombénulással járó betegségben betegedett meg (Stephen Hawking is ebben a betegségben szenvedett), mely egyre inkább mozgásképtelenné tette, és ágyhoz kötötte. Felesége és barátai ápolták. Ebben az időben elmélyülten dolgozott Buberrel egy új Szentírás-fordításon, mely különös gondot fordított arra, hogy a héber szöveg árnyalatait, a kifejezések által mozgósított mellékjelentéseket pontosan visszaadja. Amikor már nem tudott beszélni sem, akkor szemmozgásával irányította tanítványainak kezét, akik egy pálcával mutogatva, egy táblára felírt betűk segítségével rakták össze a szavakat, mondatokat, melyeket Rosenzweig le kívánt nekik diktálni. Méltósággal viselt hosszú betegség után 1929. december 10-én hunyt el.

Filozófiájának középpontjában a tapasztalat fogalma állt: az a speciális mód, ahogyan az ember a maga személyes perspektívájából megélte az életet, sajátosan az élet különböző eseményeit.

Nagyon fontosak voltak számára a 19. század filozófiájának Hegel utáni fejleményei: Schopenhauer, a kései Schelling, Kierkegaard és Nietzsche filozófiája, akik mind hangsúlyozták az egyéni perspektíva jelentőségét. Számára Hegel a nagy ellenfél volt – egyfelől mint olyan gondolkodó, aki úgy vélte, rálátást nyerhetünk az Egészre, úgy, hogy magunk mögött hagyjuk a saját, egyéni, szubjektív nézőpontunkat (talán az utolsó, igazán nagy hatású gondolkodó, aki igazán meggyőzően tudta képviselni ezt a felfogást), másfelől mint olyan szerző, aki szerint a dolgok valójában mindig mások, mint aminek mutatják magukat. Aki szerint a dolgok valójában, lényegük szerint, nem azok, mint aminek megmutatkoznak, hanem igazából valami mások. Rosenzweig alapjaiban véve problematikusnak tartotta az efféle esszencializmust.

További központi motívum volt nála a nyelv: különösképpen mint élő, beszélt nyelv, mint a dialógus nyelve. Az egyén perspektívája Rosenzweig szerint soha nem teljesen elkülönült, hanem mindig más szubjektumok perspektívája veszi körül, akikkel az egyén különféle kommunikatív és társas viszonyokban van.

---

A megismerés, akárcsak az élet, mindig egy társas vállalkozás – az elméletalkotó magánya mindig illúzió. Önmagunkat, a világot és Istent csak egymással párbeszédben, egymásra nyitottan tudjuk megismerni, megérteni, megélni.

Főművében Rosenzweig tehát mindenekelőtt tapasztalatelméletet szeretett volna nyújtani, mégpedig, közelebbről, a hívő ember ön- és világtapasztalatát. Ebben, saját bevallása szerint, különösképpen inspirálta tanítómestere, Hermann Cohen kései számvetése a zsidósággal, vallással és etikával (17.o.). Annak ellenére, hogy kései műveiben Cohen önértelmezése szerint továbbra is a német idealizmus nyomdokaiban kívánt haladni, ezt a vállalkozást szerette volna továbbvinni és kiteljesíteni, Rosenzweig szerint mégis hasonló módon tért el a német idealizmus fő vonalától, mint a Hegel utáni szerzők, akik az individuális létet, a szubjektív, személyes egzisztenciát helyezték a középpontba.

Cohen, vélte Rosenzweig, a személyes tapasztalat elmélete felé haladt tovább, mely radikálisan túllépett a hegeli pánlogicista – tehát mindent egy világon túli nézőpontból, az egyetemes, mindenek fölött uralkodó ész mércéjével mérő – gondolkodás birodalmán. Rosenzweig olvasata szerint az idős Cohen egy olyan filozófiához jutott el, mely azt próbálta racionálisan, teoretikusan és filozófiailag is kielégítő színvonalon megragadni és artikulálni, ahogyan a hívő zsidó ember látja és tapasztalja a világot. Rosenzweig, saját meglátása szerint, itt vette volna föl a fonalat A megváltás csillagában. E tekintetben aligha lehetne túlbecsülni Hermann Cohennek Rosenzweigra gyakorolt hatását.

A megváltás csillaga egy szisztematikus mű, mely a Rosenzweigot megelőző egész gazdag filozófia- és kultúrtörténet értő befogadásán és feldolgozásán nyugszik, és mely felöleli a filozófia összes lényeges területét – logika, metafizika, ontológia, ismeretelmélet, antropológia, teológia, kozmológia, etika, esztétika –, anélkül, hogy ezeket ebben a formában rendezné el, illetve tárgyalná, továbbá anélkül, hogy egy hasonló filozófiai rendszert alkotna, amilyen a német idealizmus rendszeralkotó kísérletei és sikerült teljesítményei között született.

Ez egy személyes filozófiai rendszer, egy hívő ember ön- és világtapasztalatának racionálisra törekvő, fogalmi artikulálása.

A mű három fő témája: ember, Isten és világ, melyeket folyamatosan a másikra pillantva próbál kifejteni Rosenzweig, anélkül azonban, hogy az egyiket feloldaná a másikban. Ahogy az előbb jeleztük, Rosenzweig alapvetően az ellen a megközelítés ellen küzd, mely szerint a dolgok nem azok, amiknek tűnnek, hanem lényegileg valami másfélék. Végig vitatkozik az olyan „redukcionista” attitűddel, amely szerint Isten „tulajdonképpen” nem Isten, hanem a világ (Spinoza), vagy a szubjektum (Fichte), hogy az ember „tulajdonképpen” nem ember, hanem a világ egy darabja (reduktív materializmus), vagy Isten partikularizációja (spiritualista panteizmus) stb. Rosenzweig végig azt hangsúlyozza, hogy ember, Isten és világ „azok, amik”, és se nem többek, se nem kevesebbek, mint aminek az eleven tapasztalatban mutatkoznak.

A mű három fő része a klasszikus filozófiai építményektől és rendszerektől idegen fogalmakkal, asztronómiai metaforákkal operál: „Elemek, Pálya, Alak”. Rosenzweig tulajdonképpen azt próbálja meg leírni, hogy az önmagára és a világra nyitott gondolkodásban hogyan áll össze a világ egyetlen rendezett, koherens egésszé. Az első rész – mely a halálfélelemtől, mint a filozófia alapvető motiváló tényezőjétől indul el – a tapasztalat alapvető elemeit tárgyalja. A második részben, ahogy ezek az elemek egymással kapcsolatba lépnek, és a harmadikban végül azt, hogy hogyan szilárdulnak meg ezek az elemek egyetlen jól szervezett rendszerben.

Isten, a mű címéhez hűen, akárcsak a kinyilatkoztatás, centrális fogalmak Rosenzweignál. Művében „az eleven Isten” tapasztalatát szeretné adekvátan megragadni és leírni. Isten tapasztalatához az is segít hozzá bennünket, ha kommunikatív viszonyba lépünk vele, ha nyitottak válunk Isten szavára, és meghalljuk azt. Ez a kinyilatkoztatás, valamint a kinyilatkoztatás értő befogadása. De mi számít Rosenzweig szerint autentikus, adekvát kinyilatkoztatásnak? Ezt a szerző szabadság és természet fogalmai közti viszony elemzésén keresztül próbálja hozzáférhetővé tenni. Nagyon sok vallást ismerünk a Földön, nagyon sok szent szöveg van, és ezek rendkívül különböző beszámolókat adnak Istenről, illetve az istenekről.

Rosenzweig azzal a feltételezéssel él, hogy ha egy kinyilatkoztatásban természet és szabadság egymással tökéletes egyensúlyban lévőknek jelennek meg Isten leírásában, illetőleg megszólaltatásában, ott a kinyilatkoztatás autentikusnak tekinthető formájával van dolgunk, tehát azon a szent szövegen keresztül valóban maga Isten szól hozzánk. Két ilyen kinyilatkoztatott vallással találkozunk Rosenzweig szerint: a zsidósággal és a kereszténységgel. Az iszlámmal kapcsolatban Rosenzweig úgy gondolja, hogy ott a szabadság teljesen elnyeli a természetet, Allah alakja egy keleti önkényúr, egy szultán figuráját ölti magára. Az iszlámmal kapcsolatban tehát kételyeket fogalmaz meg, hogy azt valóban hiteles kinyilatkoztatásnak lehetne tekinteni.^[1]

A vallások sorában, amelyben Rosenzweig szerint a vallási tapasztalat a természetfölötti adekvát tapasztalataként leginkább a kereszténységben és a zsidóságban nyilvánul meg, a szerző egy sajátos kivételt, egy további, világ- és kultúrtörténeti szempontból egyedülálló további alakzatot azonosít, mely azonban leginkább különleges esztétikai formációként ragadható meg: a görög politeista vallást. „[S]zabadság és lényeg, egyek az eleven rejtélyes egységében: ez a mítosz világa” (67.o.) – írja Rosenzweig. Szabadság és természet egysége itt esztétikai módon valósul meg. A görög istenek külön-külön, és együtt is, mint tökéletes műalkotások vannak jelen. De ez még nem az öntudatára ébredt, igazi vallási tapasztalat, amelyben Isten tökéletes egységként ad hírt magáról.

A mű második részében a tapasztalatnak az első részben felvázolt elemeire úgymond „pályára állnak”, azaz egymással dinamikus viszonyba, feszültségteli kapcsolatba lépnek. Emberre, Istenre és a világra vonatkozó tapasztalatok időbeli keretek közé rendeződnek. A létezés és a tapasztalat univerzális közegének az idő bizonyul. A világ úgy nyilvánul meg, mint ami valahonnan valahová tart, ez az irány az ember szempontjából alapvető jelentőségűnek bizonyul, és Isten jelentkezik be a tapasztalatba oly módon, mint aki ezt az irányt a kezdet kezdetén, az idők kezdetén beállította. Múlt, jelen, és jövő: teremtés, kinyilatkoztatás és megváltás.

A jelen, amelyben élünk, a kinyilatkoztatás jelene, amely egyszerre nyilatkoztatja ki a teremtést – hogy mi magunk és maga a világ teremtett – és azt, hogy a teremtés megváltásra szorul, és úton van a megváltás felé. Ebben a folyamatban zsidóság és kereszténység tulajdonképpen egymásra támaszkodnak és egymást segítik.

Jelentőségteli ebből a szempontból, hogy a strasbourgi székesegyház déli kapujánál van egy dombormű, amely zsidóságot és kereszténységet ábrázolja allegorikusan – és amelyen a zsidóság (Synagoga) bekötött szemmel és széttört kormánypálcával látható, míg a kereszténység (Egglesia) látó szemekkel néz a világra, kelyhet és természetesen ép kormánypálcát tart. Rosenzweig ezt a domborművet pozitívan értelmezi.^[2] Rosenzweig úgy vélekedik, hogy igen, a zsidóság vak a világra, és annak is kell lennie, mert csak így teljesítheti be történelmi küldetését. Zsidóság és kereszténység együtt teljesítik be a megváltás művét. A zsidóság folyamatosan emlékezteti a kereszténységet arra, hogy még nem teljesedett be a megváltás műve. A kereszténység pedig figyelmeztető jelként szolgál a zsidóság számára, hogy egyszer be fog teljesedni a megváltás. A megváltás csillaga mindkettejük számára ragyog, és mindkettejüket vezérli a megváltás felé vezető rögös úton. A megváltás a mindig küszöbön álló jövő.

A harmadik rész az igazsággal, az abszolúttal foglalkozik, a beteljesült megváltással, ahogyan az a kinyilatkoztatásban meg lett előlegezve, illetve előre lett vetítve. Zsidóság és kereszténység az örök, végső igazságot képviselik és tanúsítják. Az igazságot, tágabban, két teremtmény hordozza, ember és világ, de emberben és világban Isten igazsága és végső valósága tükröződik. Rosenzweig szerint, ha képesek vagyunk megnyílni erre a valóságra és igazságra, magunk is fel fogjuk ismerni, szerinte ez egy racionális belátás és aktus. Rosenzweig nem kedveli az irracionalizmust, meg van győződve arról, hogy amit leír, az a racionális gondolkodás számára belátható. Csak a megfelelő irányra vagy szempontra kell rátalálnunk, amely felől nézve minden elnyeri végső, racionális és evidens értelmét.

A harmadik részben a pályára állt elemek egy egységes, koherens és szervesen összetartozó alakban rendeződnek el. Mindent az örökkévalóság fénye hat át, minden az örökkévalóság szemszögéből mutatkozik meg. A megváltás csillagának sugarai – mely az adekvát módon felfogott kinyilatkoztatáson keresztül jelenik meg annak számára, aki igazán nyitott rá és valóban keresi – az örökkévalóság alapvető aspektusait világítják meg bennünk és körülöttünk. A csillag révén megnyilvánul az örök igazság, mely egy isteni, világ fölötti világként válik számunkra hozzáférhetővé.

A liturgiára, hitéletre vonatkozó részletes leírásokon keresztül Rosenzweig megpróbálja érzékeltetni zsidóság és kereszténység eltérő viszonyát kinyilatkoztatáshoz és megváltáshoz, ugyanakkor viszont a hasonlóságokat, egyezőségeket is. Mindkettő vallás az örök élet hordozója, részesül az örök igazságban. A zsidóság az örök nép, amely mindig otthon van a világban, és amely mintegy változatlan kősziklaként őrzi az időfölötti kinyilatkoztatásnak hozzá eljuttatott részét. Ezen kinyilatkoztatás révén tud mindig otthon lenni a világban, a legváltozatosabb körülmények között. A kereszténység pedig az örök út, örökös úton lét, amely mindig meg kell, hogy újítsa viszonyát és kötődését eredeti alapító eseményéhez, az Evangéliumokban foglalt eseményekhez, és ez Rosenzweig szerint teljesen illékony módon történik, aminek nincs olyan jellegű tartóssága, mint amilyen a zsidóságnak a Szentírási törvényekhez való viszonyában tetten érhető. A kereszténység úgy tart a megváltás felé, hogy újra és újra megújítja kapcsolatát a krisztusi kinyilatkoztatással és eseményekkel.

 

---

Eltérő módon bár, de zsidóság és kereszténység történelmi munkája ugyanabba az irányba konvergál, a megváltás felé, amely Rosenzweig meggyőződése szerint ismeretelméleti szempontból az örök, abszolút igazságot tárja fel számunkra, praktikus, politikai tekintetben pedig elhozza a „messiási békét”, minden háború végét, amelyben a szeretet – nem leigázó, hanem felszabadító módon – ural mindeneket.

Rosenzweig szerint így érkezünk meg a halálfélelemtől elindulva az abszolút és örökkévaló igazságig, egy olyan úton, melyen a hívő szeretné tapasztalati alapokra helyezve és egyúttal racionálisan megfogalmazni és kifejteni a maga a hitét.

Ezt az utat mutatja be A megváltás csillaga, amely a 20. század legjelentősebb filozófiai műveinek egyike, és amelynek ismerete nélkül a 20. századi filozófiáról, de éppígy az egyetemes emberi gondolkodásról alkotott képünk lényegileg hiányos maradna. A mű egy egyedülálló kísérlet a Hegel utáni filozófiában arra, hogy levonva mindazokat a filozófiai következtetéseket, amelyek a hegeli filozófia csillagának leáldozását követően adódtak, egy személyes álláspontról, egészen kimagasló műveltség birtokában alkossanak úgy egy filozófiai rendszert, a mindenséget átfogó elméletet, hogy közben végig tudatában van a szerző az egyéni végességből fakadó korlátoknak. Egy személyes, mégis a racionális kifejtettségre számot tartó rendszer, melyet annak megalkotója egészen újszerű nézőpontból tesz kísérletet a filozófia legfőbb kérdéseinek a megválaszolására.

Olyan témákat fejt ki benne, melyek meghatározóak lesznek a 20. századi filozófiai gondolkodás számára, mint a kölcsönös nyitottság és a párbeszéd motívuma. Ezeket a gondolatokat majd olyan filozófusok viszik tovább, mint Martin Buber és Emmanuel Lévinas – aki a Teljesség és végtelen c. művének Bevezetőjében úgy utal Rosenzweigre és A megváltás csillagára, hogy az „túlontúl jelen van könyvünkben ahhoz, hogy idézzük”.^[3]

Mindenképpen a magyar kultúra egyik legnagyobb eseménye, hogy Rosenzweig főműve végre magyarul is megjelent. Olvasását mindenkinek jó szívvel ajánlom. Annak ellenére, hogy nem tartozik a legkönnyebb olvasmányok közé – bár Bíró Dániel tényleg csodát tett a magyar fordítással –, meggyőződésem, hogy mindenkinek fog nyújtani olyat, amiről majd úgy gondolja, alapvetően szegényebb lett volna nélküle az élete és a gondolkodása, ha nem találkozik vele.