Az alábbi szöveg a Mérce Lila hírlevelében jelent meg, amelyben különféle területeken tevékeny nőkkel közlünk miniinterjúkat, cikk- és programajánlók mellett. A hírlevélben 3 hetente összegyűjtjük nőjogi, illetve a nőket kiemelten érintő tartalmainkat, itt tudtok rá feliratkozni.   

Réka fiatalon eldöntötte, hogy állatorvosnak megy, s ezt Magyarországon csak az Állatorvostudományi Egyetemen lehet tanulni. Az 5 és fél éves képzésre évente 165 ösztöndíjas helyet biztosítanak – „oda vagy fölvesznek, vagy nem leszel állatorvos”. Bár az állatorvosi szakma alapvetően elnőiesült, mégsem könnyű fiatal nőként érvényesülni. A barátnőivel sokszor számolnak be egymásnak megkülönböztetésekről.

„Főleg a gazdik részéről, de hangzott már el az a mondat férfikollégától, hogy a nők kezébe tű való. Értelmezhetjünk persze úgy is, hogy a nők remek sebészek, de valljuk be, biztos, hogy nem effelé indult a gondolatmenet.

A mi állatorvosi rendelőnkben csak nők dolgoznak, kevesebb atrocitás ér. Egy szintén állatorvos barátnőm viszont mesélte, hogy őt az egy generációval idősebb férfi állattulajdonosok egyáltalán nem veszik komolyan. Például ha antibiotikum-rezisztenciáról beszél, csak a vállukat vonogatják, nehezebben hisznek neki, mint a főnökének.

Egy másik kedvenc sztorim, amikor egy vidéken dolgozó barátnőm kiérkezett kutyát oltani, és a gazda azt mondta, várják meg a doktor urat. A barátnőm gond nélkül beoltotta a nagytestű állatot, még játszott is vele utána. A gazda ezután kifelé menet megjegyezte, hogy ezt a viselkedést régen egy állatorvos nem engedhette meg magának, nem érti, hogy miért lehetnek nők állatorvosok. Azt hiszem, az él a köztudatban, hogy egy jó állatorvos csak férfi lehet.”

De Rékánál is előfordult, hogy telefonon kérték a főnökét, ne ő vágja le a kutya karmát, „ne a kiskutyáján gyakoroljanak”. A másodvéleménye sem igazán másodvélemény, egy férfi állatorvos véleménye fajsúlyosabb. A munkahelyére betelefonálók is sokszor kérik „a doktor urat” a telefonhoz.

A munkaközösségen belül viszont nagy a bizalom, ismerik egymás és a saját határaikat, nincsen szakmaféltés. És támogató is női közösségen belül dolgozni, általában meg tudják beszélni a felmerülő nehézségeket, olykor viszont pont az vezet súrlódáshoz, hogy nehezen vállalnak fel konfliktusokat, nehogy megbántsák egymást. Többen mentek el szülni a munkatársai közül, bár így sem egyszerű döntés

„azontúl, hogy valamennyire kiesel a gyakorlatból, felmerül, hogy mi az a pont, amíg még dolgozhatsz. Van egy egyértelmű fizikai határ, amikor már akkora a hasad, hogy nem férsz oda a műtőasztalhoz. De ezenkívül olyan vegyszerekkel és hatóanyagokkal is dolgozik az ember, mint az altatógáz vagy a röntgensugár, aminek nem szívesen teszi ki magát, ha terhes.”

És a munkát nehéz összeegyeztetni a magánélettel. Különösen nehéz, hogy a gazdik mindig el szeretnék érni őt – éjszaka, hétvégén vagy ünnepnapokon –, hiszen „egy állatorvos erre esküdött föl”. Rendszeresen kap privát messenger-üzeneteket kisállatok aktuális jólllétéről, vagy szólítják le bevásárlás közben. A közösségi médián ráadásul a fenyegetések sem ritkák. Ezek mind-mind hozzájárulhatnak ahhoz a pszichés terheléshez Réka szerint, ami miatt az állatorvosok körében különösen nagy az öngyilkossági arány.

Annak, aki többet szeretne tudni a szakma nehézségeiről és örömeiről, Réka James Herriot Állatorvosi pályám kezdetén című könyvét ajánlaná. A kötet egy fiatal állatorvos első éveiről szóló novellákat gyűjti össze. Az éjszakai császármetszésekről, a megkérdőjelezhető kenőcsöket, tinktúrákat, eljárásokat használó gazdákról, a fiatal szakemberekkel szembeni bizalmatlanságról, a folyamatos készenlétről és kimerültségről egyaránt szól – szinte megmagyarázhatatlan derűvel és könnyedséggel.