„Gyűlölöm a közömbösöket. Úgy gondolom, hogy élni annyit jelent, mint állást foglalni. Aki igazán él, nem tud nem polgár és pártos lenni. A közöny és az apátia parazitizmus, perverzió, nem élet. Ezért gyűlölöm a közömbösöket.” (Gramsci)

Jelenleg segítőként úgy érzem, nagyon furcsa világot élünk: a botrányok, a kiszolgáltatott társadalmi csoportokba tartozókkal szembeni fájdalmas visszaélések, a szakmában dolgozók, a döntéshozók, a társadalom közönye sajnos a mindennapjaink részéve vált.

Az elmúlt időszakban több olyan ügy pattant ki, melyek a szakma talán legjobban kitett és leginkább alulfinanszírozott, elhanyagolt ágát, a gyermekvédelmet tette a kirakatba.

A köztársasági elnök és az igazságügy miniszter belebukott egy kegyelmi kérvénybe, mivel a kegyelmi kérvény alanya kapcsolatba hozható a gyermekvédelmi szakellátásban történt sorozatos visszaélésekkel. Azonnali változtatásokat sürget a kormány és a magyar lakosság. A kormánynak a közvélemény hatására fontos lett a gyermekek védelme, most már a legfőbb közjogi méltóság sem adhat kegyelmet gyerekeket kizsákmányoló elkövetőknek.

Szociális munkásként, a gyermekvédelmi szakellátásba kerülő gyermekek sorsáért aggódóként rövid reflexiót fűznek az ún. gyermekvédelmi lemondatásokhoz.

A gyermekvédelemnek eddig nem a gyermekek elleni szexuális bűncselekmények büntetlensége volt a legláthatóbb diszfunkciója, csak nem foglalkoztunk érdemben a többi rettenetes és rendszerszintű visszaéléssel, a ránk bízott gyermekek kiszolgálatottságával. A gyermekvédelmet már a rendszerváltás előtt is a személytelenség, a benne élők kiszolgáltatottsága jellemezte, és ez a demokratikus kormányok ideje alatt csak tovább fokozódott.

Szociális munkásként több mint húsz éve látom, hogy gyermekvédelemről Magyarországon nem beszélhetünk, sem az egyén, sem a rendszer szintjén. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek, akik megélnek belőle, főképp szakértőként, szakpolitikai tanácsadóként, vezetőként (de a szektorban az átlagfizetések, szégyenteljesek) és azt sem jelenti, hogy nincsen egyébként egy többé-kevésbé gyermekek védelmében alkalmazható gyermekvédelmi törvényünk. Vannak segítségre szoruló gyerekek, vannak olyan dolgozók, akik jól, vagy épp rosszul végzik a munkájukat, valamennyi pénz van a rendszerben. Az egész azonban mit sem ér, ha nincsen moralitás, a cél nem a gyermekek jóllétének támogatása, hanem az omladozó bürokratikus rendszer fenntartása.

A rendszerben dolgozók, a döntéshozók alapvető tapasztalata a magunkra hagyatottság. Ez némiképp magyarázza, hogy a szakmában dolgozók többsége jogsérelem, hiba esetén összezár, menekül és menti, ami menthető, nem bízva az ügyek igazságos kivizsgálásában.

Egy kollégám egyszer azt mondta, nagyon büszke arra, hogy nevelőként 1,5 évig dolgozott egy gyermekotthonban. Másfél év soknak számított akkor, és soknak számít most is egy amortizálódó, bántalmazó segítői rendszerben, amit az állam, a társadalom – mi – magára hagytunk. Ma 23 ezer gyermeket „gondoz” egy olyan rendszer, melynek legfőbb célja a problémák eltüntetése. Jó, hogy ez a hiányos rendszer most a figyelem középpontjába került, de nagyon fontos morális kötelesség, hogy a gyermekvédelmi rendszer megújítása ne üres frázisok mentén történő tüneti kezelés legyen.

Megújítjuk a gyermekvédelmi rendszert – írta ki nemrég Fülöp Attila államtitkár. Vajon lehetséges ez független szakmai szervezetek, civilek, a rendszerben dolgozók és az érintett gyerekek nélkül? Lehetséges-e úgy, hogy a szakmáról diskurzust folyató civilek egymással se nagyon állnak szóba? Hogy kinek mennyire ismerik el a munkáját, azt leginkább a legnagyobb kormánypárti elismerésben részesülő karitatívokhoz való viszony határozza meg (az állam által igen jól támogatott egyházi és karitatív szervezetek a Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Vöröskereszt, a Református Szeretetszolgálat, a Katolikus Caritas, az Ökumenikus Segélyszervezet, a Baptista Szeretetszolgálat). Mondjuk ki nyíltan: a gyermekvédelem, a szociális munka ma politikai befolyás alatt áll. A fenyegetettségről árulkodik az is, hogy a gyermekotthonokban dolgozók név nélkül sem mernek nyilatkozni, a szakértők jelentős része nem meri kritikával illetni a rendszert, hiszen függ tőle. Mindeközben a szakmatámogatásért felelős Slachta Margit NSZI minisztériumi háttérintézet honlapja és közösségimédia-felületei számomra egy rosszabb bulvár színvonalát idézik (olyan hírekkel, minthogy a főigazgató úr találkozott XY énekessel vagy egyeztetett a dandártábornokkal).

Pont a legsérülékenyebbek jogainak a védelme kellene a hatalomtól teljesen független legyen.

Az elmúlt években nagyon erős átrendeződés történt, a szociális funkciókat az állam elkezdte átadni az egyházaknak, a gyermekvédelmi intézmények jelentős hányada került egyházi befolyás alá. Új paradigma veszi kezdetét, az úgynevezett gondoskodáspolitika, melynek fő partnerei a karitatív és egyházi szervezetek. A szociális engedélyköteles szolgáltatások esetében a teljes rendszerben az otthont nyújtó ellátásban 2023 augusztusában 20.100 férőhelyből volt, ebből 19.377 egyházi fenntartású, további 432 egyházi kötődésű civil szervezethez (Máltai Szeretetszolgálat) tartozó – ez így együttesen a kapacitások 98,6%-a. Ugyanekkor a gyermekotthonokban az SZGYF 82%-os, az egyházak 17%-os aránnyal voltak jelen, egyéb fenntartó 1%^[1]

A karitatív és keresztény ideológiákkal átszőtt rendszerek lényege, tapasztalatom szerint, és, úgy tűnik, történelmi távlatokban is, hogy a bűnösöknek meg kell bocsátani. A rendszer ez alapján kegyet gyakorol a dolgozóval szemben – a rábízott kiszolgáltatottak ellenében. Az elnöki döntés utáni petíciókhoz egyetlen nagyobb karitatív vagy egyházi szervezet sem csatlakozott, csak feltételezéseink lehetnek arról, hogy mit gondolnak az ott dolgozók és a szervezetek vezetői.

A bicskei bántalmazásról feltehetően sokan tudtak, sokan összezártak, mentségeket kerestek/keresnek. Nem feltétlen rossz emberek ők, de így élnek túl ebben a rendszerben.

Talán a legnagyobb hibája a szociális rendszernek a megfelelő, gyakran felfrissített módszerek és tudás alkalmazásának a hiánya – és a mindezidáig elmaradt társadalmi és politikai figyelem. A politikum és a társadalom szemében az omladozó, eszköztelen rendszerben dolgozó „mártír”-szakember könnyen kap felmentést, „hiszen megpróbálta”, „hiszen ebbe rokkant bele”, „ennyi pénzért, mit is várunk tőle…”

Rettenetes ez különösen azokra a főképp fiatal vagy nem fiatal szakemberekre nézve, akik szakemberként, elhivatottan keresik a kiskapukat, emberséggel, tudással, becsületesen segítve.

Egy rendszer megújítása, átvilágítása csak objektíven, források biztosításával történhet.

Számos kutatás már jóval korábban jelezte, hogy baj van: a gyermekjóléti alapellátásnak és a gyermekvédelmi szakellátásnak szinte természetes velejárói a botrányok. A gyermekvédelem egészében a szakemberhiány és magára hagyottság hosszú évek óta nyomasztó (lásd pl. ezt a Herczog Máriával 2020-ban készült interjút).

Most itt lenne a lehetőség a változásra, ám az elmúlt hetek politikai nyilatkozataiból következtethetünk arra, hogy az nagyon nagy veszélyeket is rejt magában. Katasztrofális lenne, ha:

• a gyermekotthonok vezetői innentől fogva inkább politikai kinevezettek lennének;
• az egész ügy a pedofil bűnelkövetőkre fókuszálna (hiszen becslések szerint a gyerekekkel szembeni szexuális bűncselekmények 1-7%-át követik el pedofilok.);
• a devianciákról vagy a gyermekek kriminalitásáról szólna;
• a megújulás üres szólamokkal, az érintettek bevonása nélkül valósulna meg.

Jelenleg az is történik, hogy pár mellőzött idősebb, de hivatalos címekkel bíró szakértő, tekintélyelvűséggel, féltékenységből, kivagyiságból, a régi teljesítményére alapozva, nagyjából meg tudja fojtani (és rendre meg is teszi) bármilyen új szakmai fórum létrejöttét a ventillálással, nosztalgiázással, a mundér becsületének védésével. A gyermekvédelem professzionalitásra épülő rendszer, így annak megújítása alapvetően szakmai kérdés kellene, hogy legyen.

Hosszú távon egy következő kormánynak, ha a szociális segítés, a szociális munka terén nem akarja hogy az ország a nemzetközi szakmafejlődés trendjeivel szemben, visszasüllyedjen a második világháború előtti állapotba, az akkori paternalista ideológiák uralkodóvá válásával. Hangsúlyosan kell foglalkoznia a jelenlegi paradigmával, annak diszfunkcióval, a karitatív térnyerés visszaszorításával.

Az érintettek véleményén kívül a szociális munka gyakorlati és elméleti tudására együttesen van szükség, ami a jelenlegi viszonyokat ismerve majdnem lehetetlen. Egy nemzetközi hátterű professziónak, mint a szociális munka és benne a gyermekvédelem, több tudományterületet kell ötvöznie, ahogy az érintettek igényeit, a benne dolgozók érdekeit, és a társadalom (jogos) elvárásait is.

Összességében, amíg a legkiszolgáltatottabbakról, nem tudunk a múlt tanulságainak levonásával, őszintén, az egyéni és szervezeti karrierérdekeinket a legteljesebb mértékben háttérbe tolva, a politikától függetlenül, objektív adatokra és felmérésekre építve, tisztességes anyagi és humán erőforrások bevonásával gondoskodni, addig nehezen képzelhető el, hogy a rendszer valóban kevesebb visszaéléssel fog működni, legfeljebb a visszaélések a maszatolás miatt kevésbé lesznek láthatóak.

És legyen elsődleges szempont az örök igazság, ami most különösen hangsúlyos: Semmit róluk nélkülük!