Hogy jutottunk oda, hogy az ország (állítólag) első számú egyetemén annyira kizsákmányolóak a viszonyok, hogy feltehetően az oktatók és a hallgatók jelentős része egyetemi tevékenysége mellett kénytelen másodállást vállalni? És mit lehet ez ellen tenni? A Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének (FDSZ) egyik ELTE-s képviselőjével beszéltünk.

A két nagy megmaradt állami egyetem, a BME és az ELTE dolgozói egyre nehezebb körülmények között végzik a munkájukat. A fenntartó kimondva-kimondatlanul az „önkéntes” alapítványosítás reményében szabja egyre szűkebbre e két patinás intézmény anyagi mozgásterét.

A dolgozók azonban megelégelték, hogy élet- és munkakörülményeik tudatos züllesztésével zsarolja őket az állam: mindkét egyetemen éledezni látszik a dolgozói érdekvédelem.

Erre volt példa többek között az a jelentős béremelést követelő nyílt levél, amit mostanra 1400 ELTE-s és 900 műegyetemi dolgozó, továbbá a Liszt Ferenc Zeneművészeti egyetem oktatóinak háromnegyede írt alá. A BME-sek küzdelméről korábban már beszámoltunk, ezúttal Gregor Anikót, az ELTE docensét, az FDSZ kari titkárát kérdeztük az ELTE-s munkakörülményekről és a szakszervezetiség leporolásáról, megújításáról.

„Alig tudok olyan embert mondani, akinek nincs másodállása az egyetem mellett”

Gregor Anikó elmondása szerint a mostani küzdelem tágabb kontextusa, hogy az állami struktúrát a mindenkori kormány saját politikai céljainak végrehajtására használja. Ez a szociológus szerint az elmúlt években azt jelentette, hogy a fenntartó kőbe vési az olcsó intézményi béreket azáltal, hogy 2018 óta nem nyúlt hozzá a bértáblához, valamint nem teszi inflációkövetővé a béreket.

„A munka folyamatos olcsósítása zajlik.”

A bértábla mellett az elmúlt hat évben az egyetemi költségvetés alapját jelentő képzési normatíva sem változott. Azaz azt kéne kihoznia az egyetemnek 100 forintból, amely mostanra már 160 forintba kerül: „ez olyan mintha bemennél egy étterembe és azt mondanád, hogy a 3200 forintos anyagköltségű ételt hozzák ki 2000-ből”.

Ez a helyzet arra kényszeríti az állami egyetemeket, hogy a szolgáltatás fenntartása érdekében még olcsóbb munkaerőt vonjanak be: akár ingyen dolgozó óraadó tanárokat és a PhD-hallgatókat.

Míg a doktoranduszok az oktatási gyakorlat kedvéért vállalják az ingyenmunkát, az óraadókat az ELTE „presztízse” vonzhatja Gregor szerint, különösen a bölcsészettudományi és jogtudományi területeken. A presztízs viszont elfedi azt a tényt, hogy az egyetem belső erőforrásból már nem tudja megoldani bizonyos órák megtartását.

A bérek fenntarthatatlansága miatt 2021-22-ben már kétszer volt 15 százalékos bérkiegészítés. Ez azonban a bértáblán felül jár, nem épül be mindenkinek az alapbérébe. Van ugyan olyan kar, ahol minden munkavállaló számára biztosították, de van olyan is, ahol teljesítmény alapon osztották csak ki a második bérkiegészítést. Csakhogy nem jutalomról, hanem a megélhetéshez minimum szükséges alapbérről van szó – mutatott rá Gregor. Továbbá hiába a kétszeres emelés: olyan, legalább diplomával rendelkező munkavállalók, mint például az egyetemi tanársegédek is csupán bruttó 293 300 forintot vittek haza, azaz fizetésük nem érte el a középfokú iskolai végzettséget vagy középfokú szakképzettséget igénylő munkakörben foglalkoztatottak törvényileg garantált bérminimumát, amely jelenleg bruttó 326 000 Ft.

Erre a „pikáns” helyzetre reagált tavaly az ELTE, amikor intézményi bérminimumot vezetett be: a bértábla alján lévő pozíciókat attól eltérve honorálja az egyetem. Ez az egyetemi tanársegédek és a mesteroktatók esetében bruttó 380 00 forintot, az egyetemi adjunktusok esetében bruttó 420 000 forintot jelent. Az adminisztratív, illetve hivatali, oktatás- és kutatástámogatói munkakörben dolgozók pedig bruttó 362 ezer forint keresnek jelenleg. Ám ennek következtében jelentős bértorlódás alakult ki: egy kezdő tanársegéd bére például nagyon közel került egy tapasztalt, akár több mint tíz éve tanító-kutató adjunktuséhoz. Arról nem is beszélve, hogy a diplomás átlagbértől még mindig nagyon távol vannak ezek a fizetések.

Mindehhez hozzátartozik, hogy nemcsak a szerződéses dolgozók, hanem az egyetemi polgárság egésze ki van zsigerelve:

az ösztöndíjak reálértékének csökkenésével és a megélhetési költségek növekedésével egyre több nappali szakos hallgató szorul rá az egyetem melletti munkavégzésre. A doktori program sem hoz megváltást, a 140/180 ezer forintos ösztöndíj mellett a doktoranduszok is kénytelenek másodállást vállalni. Gregor szerint mindez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy valaki egyáltalán eljusson odáig, hogy kutató váljon belőle, komoly családi háttérre, anyagi segítségre van szüksége.

„Ez a szelektív hatás már önmagában nagyon veszélyes a tudományra, a tudás létrehozására.”

És ha valakiből egyetemi oktató-kutató is lesz, akkor sem teheti meg, hogy csak a munkájára fókuszáljon: a szakszervezetnek nincsen átfogó felmérése ez ügyben, de Gregor alig ismer olyan kollégát, akinek ne lenne megélhetési okokból másodállása, ez alól ő sem kivétel. A tanárképzésben dolgozó oktatók közül például sokan visszamennek a középiskolába dolgozni, ahol a mostani emeléseknek hála magasabb óradíjat kapnak a munkájukért, mint az egyetemen.

Pedig az egyetemi munka, részben költségvetési okokból, részben a teljesítményértékelési rendszerek torzítása miatt, sokszor már önmagában, másodállás nélkül is feleslegesen leterhelő.

Egyfelől az egyes karok nem tudnak elég oktatót alkalmazni a feladatok ellátásra, másfelől a különböző tudománymetrikák hasztalan feladatok elvégzésére is rákényszerítik a kutatókat.

A szakszervezet hogyan jelenthet többet, mint a nőnapi Tupperware-edény?

Probléma tehát akad bőven az ország (állítólag) első számú egyetemén. Megoldást pedig csak egy jól működő, szervezői szemléletű, a tagság politikai érdekérvényesítő képességének növelésében érdekelt szakszervezeti működés nyújthat Gregor szerint.

Az egyetemen a dolgozói érdekképviseletnek nagy hagyománya van. Az FDSZ több mint 30 éve képviseli az ELTE-s dolgozókat, az ELTE mindenkori rektora pedig mindig szakszervezeti tag. Sajnos azonban mostanra a tagság igencsak megfogyatkozott: körülbelül 200-250 főre tehető, miközben az egyetem nagyjából 4500 főt foglalkoztat.

A tagsági arány karonként eltér. ELTE-szerte az FDSZ-t mint a Természettudományi Kar szakszervezete tartják számon, hisz a tagság jelentős része TTK-s. De például nemrég sokan léptek be a Társadalomtudományi Karról (TÁTK) is, Gregor és társai tudatos szervezői munkával 3-ról 42-re tornászták fel a kari tagságot egy év alatt.

„A tagság létszáma mindig azon múlik, hogy van-e helyben két-három beágyazott ember, akikhez lehet csatlakozni”

– emelte ki a szakszervezeti titkár.

Az utóbbi időszakban, ha belépési hullámról ugyan nem is lehet még beszélni, de Gregor több karon lát mozgolódást.

Látszik, hogy újra lett vonzereje a szakszervezetnek.

Van, ahol ez a mozgolódás nem az FDSZ taglétszámán mutatkozik meg: a Bölcsészettudományi Karon például aktívabb a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) sejtje, „ők tartják most a fényt az éjszakában”. De Gregor szerint idővel ez a kettős felállás „megváltozhat”.

Akárhogy is, egyelőre az FDSZ nem köthet új kollektív szerződést, nincs meg a reprezentativitáshoz szükséges 10 százaléknyi taglétszám. Ez nem mindig volt így, épp ezért van kollektív szerződés az ELTE-n, igaz, idén lesz tíz éves a legutóbbi. Gregor úgy látja, a következő lépés a reprezentativitiás elérése és egy új szerződés megkötése lehet. A szakszervezet még nem elemezte ki alaposan, hogy milyen követeléseket foglalna bele egy új megállapodásba, Gregor inkább jellemző példát mondott nekünk: az egyetemen előreláthatólag augusztusig van üzemorvosi szolgálat, utána kérdéses a jövője. Ez tipikusan olyan szolgáltatás, amelynek a szakszervezeti titkár szerint egy kollektív szerződésben abszolút helye lenne.

Ahhoz, hogy a szakszervezet újra vonzó legyen a dolgozók számára, Gregor szerint alapos szemléletváltozásra és szemléletformálásra van szükség.

„A szakszervezetet még mindig belengi egy poros hangulat. A legtöbben lesajnálóan gondolkodnak a szakszervezetekről, és szolgáltatást várnak tőle, pedig nem szolgáltató, hanem szervező funkciója kéne, hogy legyen”

– emelte ki Gregor.

A szociológus szerint a szakszervezetet nem egy külső szervként, hanem a dolgozók saját intézményeként érdemes elképzelni és újraalkotni.

Azaz a szakszervezet a tagságot jelenti valójában, azt csinálja, amit a tagok csinálnak. A tagoknak újra meg kell tanulniuk a hatékony működést, elmozdulni az ötleteléstől a cselekvésig. A dolgozói közösségnek pedig fel kell ismernie, hogy a szakszervezet az ő intézményük, csak saját maguk tehetik újra hatékonnyá.

Gregorék sikeresen szervezték újra a Társadalomtudományi Karon a szakszervezetiséget. Az indulásnál rengeteg segítséget kaptak Sidó Zoltán szakszervezeti szervezőtől és a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) képzésein – meséli a szakszervezeti titkár. Továbbá munkájuk fontos elméleti forrása még Karácsony Szilárd Érdekérvényesítés című könyve (podcast róla: itt), amely Gregor szerint szintén azt hangsúlyozza, hogy a sikeres érdekvédelem érdekében le kell cserélni a szolgáltató szakszervezetet gondolatát a szervező szakszervezetére. Így lehet csak elérni, hogy

„a szakszervezet ne a karácsonyi csomagot és a nőnapi Tuperware-edényeket jelentse, hanem cselekvő közösséget”.

Ez nem kis feladat a szakszervezeti titkár szerint, hisz hatalmas a tehetetlenségi erő a régi, bejáratott struktúrákban. Ilyen szempontból a szakszervezet megújítása „hosszútávfutás” – de ez nem jelenti, hogy már most nem lehet konkrét küzdelmeket vállalni.

Sok olyan cselekvés van, amellyel jelenleg is apró sikereket lehet elérni.

Ilyen például az információáramlás segítése. Ennek érdekében a TÁTK-n a kari szakszervezet létrehozott egy teremregisztert, amely listázza, melyik terem milyen oktatásra alkalmas. Továbbá a már létező egyetemi struktúrák felfedezése is fontos és könnyen elérhető cél lehet: mik a legfontosabb döntéshozói szervek, ki miért felel papíron, hol találhatóak meg a különféle előterjesztések, jegyzőkönyvek. A szakszervezeti tisztségviselő szerint újra el kell érni, hogy a dolgozók használják az egyetem létező demokratikus intézményeit, szólaljanak fel a saját érdekükben, helyezzék nyomás alá például a kari delegáltakat.

Ebből a szemléletváltásból fakad az is, hogy a szakszervezettől elsősorban nem a sztrájkot kell várni. „Karácsony Szilárdot idézve az a leghatékonyabb sztrájk, amit nem kell megtartani, mert már hamarabb célt érünk.” A folyamatos sztrájkényszer Gregor szerint kontraproduktív, mert a tagságot és a dolgozókat fokozatosan lehet csak aktivizálni, mindig emelve a tétet. Ha a folyamat egyáltalán eljut a sztrájkig, az csak így lehet sikeres. És valójában a cél nem az, hogy eljusson odáig, sokkal inkább, hogy a dolgozói közösség folyamatosan aktív legyen.

„Ez kicsit olyan, mint amikor az ember egy megpakolt kerekes kocsit próbál meg a padkán áthúzni. Ha egyből nekimész, nem megy át. Még egyszer nekimész, nem megy át. Na, esetleg harmadjára. És lehet, hogy harmadjára fog sikerülni.”

Gregor szerint a nagy vízválasztó most jön: a nyílt levelet követi-e vajon második akció?