A szavak nem csupán tükrözik, hanem formálják is a világlátásunkat. Hogyan változtatja meg egyetlen metafora a bűnözésről szóló vitát, a klímaváltozás kockázatainak érzékelését, és hogyan tesznek olyan kifejezések, mint a „fogyasztó”, önzőbbé minket? Mindig résen kell lennünk, milyen szavakkal szólítanak meg minket, és milyen metaforákat használnak a politikusok – ezek a nyelvi keretek ugyanis nem semlegesek, a társadalmi gondolkodás mélyreható formálói is.

A modern társadalmaknak sok komplex problémával kell szembenézniük, mint a bűnözés, a szegénység vagy az éghajlatváltozás. Ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjunk ezekről a jelenségekről, sokszor metaforákba sűrítve utalunk rájuk, így a szakpolitikai viták gyakran élnek a metaforikus keretezés eszközével. A metaforák adott esetben segítenek demokratizálni nehéz témákat, mert a mindennapi tudás felhasználásával lehetővé teszik, hogy bonyolult kérdéseket nagy közösségek is megértsenek és megvitassanak. A metaforikus keretezés azonban csak részleges képet tud nyújtani a problématérről, így szűkítheti is a gondolkodásunkat.

Vajon egyetlen metafora megváltoztatása mennyire határozza meg a gondolkodásunkat egy szakpolitikai vitában?

Egy kutatásban a következő bűnözéshez kapcsolódó esetet vizsgálták meg:

„Addison városban a bűnözés vírusszerűen terjed / bestiaként támad. Öt évvel ezelőtt még elég jó állapotban volt, de azóta a bűnözési adatok felfutottak. Ma évente 55 000 bűncselekmény történik, és ez a szám minden évben 10 000-rel több lesz. Mindez komoly aggodalomra ad okot: ha a város nem nyeri vissza hamarosan erejét, még súlyosabb problémák alakulhatnak ki. A város tisztviselői tudják, hogy bizonyos politikákat meg kell változtatniuk, de nem biztosak abban, hogy mely politikákat, és milyen mértékben. Ön milyen szakpolitikákat támogatna:

1. Növeljék a bűnelkövetőket kereső utcai járőrök számát.
2. Növeljék az elítélt bűnözők börtönbüntetését.
3. Reformálják meg az oktatást, és hozzanak létre iskolán kívüli oktatási programokat.
4. Terjesszék ki a gazdasági jóléti programokat, és teremtsenek új munkahelyeket.
5. Fejlesszenek ki környékfigyelő programokat (neighborhood watch), és végezzenek több közösségi felvilágosító munkát.”

Fontos társadalompolitikai és jogi kérdés, hogy mi legyen egy közösség reakciója a bűnözésre. Egyesek a szűkös társadalmi erőforrásokból inkább a bűnmegelőzésre összpontosítanak. Vannak, akik a szigorú büntetésekben és a bűnüldözés fokozásában hisznek. Míg mások inkább a rehabilitációt és a bűnözők társadalmi reintegrálását tartják fontosnak. Mindegyik mellett felhozhatók racionális érvek és ellenérvek is.

De vajon mennyire szólnak ezek a viták a racionális érvekről, és mennyire a vita keretezéséről?

A fenti kutatás alapján már a kezdeti metafora erősen meghatározza, hogy mely szakpolitikák mellett állnak ki az emberek. Az öt szakpolitikai javaslat véletlenszerű sorrendben jött fel a kitöltőknek.

Amikor a bűnözést metaforikusan vírusként jelenítették meg a szöveg elején, a résztvevők inkább azt javasolták, hogy vizsgálják meg a probléma kiváltó okait, majd társadalmi reformok bevezetésével, például a szegénység felszámolásával és az oktatás javításával kezeljék azt. Amikor viszont a bűnözésre vadállatként utaltak a bevezetőben, inkább a bűnözők elfogása és börtönbe zárása, valamint szigorúbb végrehajtási törvények bevezetése mellett érveltek. Miért történik mindez?

Úgy látszik, a nyelvben használt metaforák tudattalanul is forgatókönyveket aktiválnak bennünk, amik meghatározzák a gondolkodásunkat.

Elindul bennünk egy analóg gondolkodás, ami a bűnözés betegségként való leírásánál („megfertőzi a városokat”, „vírusként terjed”) például a gyógyításhoz kapcsolódó megoldási modelljeinket hozza közelebb. Ha pedig a bűnözésről, mint valami vadállatról vagy bestiáról beszélünk, akkor a bűnözést egy külső erőként képzeljük el, ami „megtámadja és elragadja a városokat”. Ekkor maguk a bűncselekmények is támadások, amelyek során a bűnözők gyanútlan áldozatokra vadásznak, így a vadállat metafora a bűn hagyományos üldözését teszi számunkra nyilvánvalóbbá.

Lera Boroditsky kognitív (megismerési folyamatokkal foglalkozó) tudós szerint „ezek az eredmények azt sugallják, hogy az emberek nem egyetlen integrált reprezentációval rendelkeznek az olyan összetett kérdésekről, mint a bűnözés, hanem inkább (néha nem összefüggő vagy ellentmondásos) reprezentációk füzérére támaszkodnak, és képesek (anélkül, hogy észrevennék) dinamikusan váltani közöttük, ha a környezetben erre utalnak.”

Nincs tehát egy kész véleményünk a bűnözésről, többféle módon is tudunk gondolkodni róla, miközben észre sem vesszük, hogy kívülről irányítható, éppen melyik forgatókönyv szerint értelmezzük a bűnözést.

Pléh Csaba és Forgács Bálint magyar kognitív tudósok arra figyelmeztetnek, hogy az ökológiai összeomlás kapcsán is nagyban meghatározzák gondolkodásunkat a metaforák. Ráadásul a mai szóhasználat érvelésük szerint nem mutatja meg a probléma valódi természetét, túl pihe-puha, és emiatt félrevezető is. Az „üvegházhatás” kifejezés például megtévesztő, hiszen az üvegházak elegáns, törékeny szerkezetek, így ez a kép egyáltalán nem idézi meg bennünk a folyamat fenyegető jellegét. A „globális felmelegedés” sem egy jó szó, hiszen a meleg többnyire kellemes időjárást jelent, míg itt területek elsivatagosodásról és teljesen lakhatatlanná válásáról van szó. A „klímaváltozás” pedig nem mutatja meg, a föld egyensúlyi állapotának felborulása milyen drasztikusan megváltoztathatják életfeltételeinket. A „klímakatasztrófa” ijesztőbb szó, mégis passzív, tehát olyan jelenséget ír le, ami az emberekkel csak úgy megtörténik, nem pedig maguk az emberek okozzák.

Miért nem „klímagyilkolásról” és „globális megsülésről” beszélünk?

Itt is jól látszik tehát, hogy a kifejezések egyáltalán nem semlegesek, mivel különféle asszociációs hálózatokat indítanak be. Ezzel pedig nemcsak a gondolkodásunkat, de a viselkedésünket is erősen befolyásolják.

Az „önző emberek világában” például a legrosszabbat várjuk egymástól, és mivel viselkedésünket hozzáigazítjuk elvárásainkhoz, az, hogy a legrosszabbat várjuk el másoktól, a legrosszabbat fogja kihozni belőlünk is. Pedig az emberek természetszerűleg nem önzők.

A közgazdaságtani emberkép elvárásaival ellentétben ösztönösen együttműködő módon viselkedünk elosztási helyzetekben. Még főemlős rokonainkban is megvan az igazságos elosztásra való hajlam, ami mély evolúciós gyökerekre utal. Egy kísérletben majmok és kisgyerekek is két zseton közül választhattak, az egyik zseton mindkét játékosnak egyenlő jutalmat kínált, míg a másik zseton csak a választónak kedvezett (ultimátum játék). Meglepő módon mind a gyerekek, mind a majmok az egyenlő elosztást részesítették előnyben, és együttműködően viselkedtek. Amikor általános iskolások azt a feladatot kapták egy másik kísérletben, hogy osszanak szét néhány színes radírt, a gyerekek inkább kidobtak egy felesleges radírt a kukába, minthogy egy egyenlőtlen elosztási helyzetet hozzanak létre.

Bezzeg, ha emlékeztetnek minket a közgazdaságtani fogalmakra!

Vállalati vezetők, miután olyan szavakat tartalmazó rejtvényeket oldottak meg, mint „nyereség”, „költségek” „növekedés”, sokkal kevésbé voltak empatikusak, amikor egy rossz hírt kellett közölniük kollégájukkal. De a fogyasztói kapitalizmus köré épült elméleti fogalmak nem csak a szakemberekben aktiválnak a társadalmi együttműködés szempontjából nem túl szerencsés értékeket. A pénz gondolata csökkenti segítőkészségünket, és mi magunk is kevésbé kérünk tőle segítséget.

Egy másik kísérletben képzeletbeli szárazság idején, vízhiányos állapotban kellett az embereknek négy háztartás egyikével azonosulnia, és boldogulnia. A résztvevők egyik felét a feladat leírásában fogyasztókként aposztrofálták, a másik felét állampolgárként. Milyen hatása volt vajon egyetlen egy szó megváltoztatásának a viselkedésre? Akik fogyasztói keretben kapták a feladatot, alacsonyabb mértékű személyes felelősséget éreztek az erőforrás-dilemmával kapcsolatban, jelentősen alacsonyabb volt a bizalmuk a szomszédokkal szemben, és sokkal kevésbé tekintették partnernek a többieket e szorult szociális helyzetben.

Az emberi viselkedés szempontjából egyáltalán nem mindegy, éppen melyik identitásunkat aktiválják. Például, ha egy migrációs válság közepén az emberek nemzeti identitását hangsúlyozzuk, az adott társadalom bizonyára sokkal kevésbé szolidáris magatartást fog tanúsítani, mintha általános emberi minőségét hívnák életre. Az ügyes hatalomtechnikusok ezzel tisztában vannak, és mindig kényesen figyelnek arra, hogy olyan szavakkal szólítsanak meg minket, amik a számukra előnyös identitásokat és viselkedésmintákat erősítik meg. Ezért ha egy szót gyanúsan sokat ismételgetnek, és be akarnak vezetni a társadalmi párbeszédbe, mindig meg kell vizsgálni, milyen következményei vannak az adott megfogalmazásának?

Ha pedig mi magunk akarunk képviselni egyes szakpolitikai értékeket, érdemes kicsit aktív, nyelvi küzdelmet is folytatnunk. Fontos többféle nyelvi keretben is átgondolni a problémákat, és minél tudatosabban és kritikusabban figyelni a közösség által használt szókészletet. Semleges megfogalmazás nincs, hiszen minden nyelvi keret aktivál valamilyen képet az adott problémáról. A kifejezések hatalma  nagyban alakítja a közgondolkodást.