Hogyan lehet erőszakmentessé alakítani (pár)kapcsolatokat, családokat, helyi viszonyokat? Az áldozatok dolga, hogy megbocsássanak? Vagy az elkövetőké, hogy felhagyjanak az erőszakkal és megbánják tetteiket? Szil Péter pszichoterapeutával, aktivistával, a Stop-Férfierőszak Projekt alapítójával Marikovszky Andrea beszélget.

A 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen a nők elleni erőszak és az emberi jogok összefüggésére hívja fel a figyelmet november 25. (a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja) és december 10. (emberi jogok világnapja) között. Ebbe az időszakba esik a montreali mészárlás évfordulója is: 1989. december 6-án 14 mérnökhallgató nőt ölt meg vélt feminista mivoltuk miatt egy 25 éves férfi.

Ennek nyomán indult 1991-ben, kanadai férfiak kezdeményezésére, a „Fehér szalag kampány” a nők elleni erőszak megszüntetéséért fellépő férfiak nemzetközi mozgalma. Magyarországon évente közel 150 nő hal meg férfiak által elkövetett fizikai bántalmazás következtében. Ezzel az interjúval a nőket érő erőszak elleni aktivizmushoz kapcsolódunk.

Marikovszky Andrea: Anélkül, hogy ismertük volna egymást, 1988 óta jelen vagy gondolataiddal és kutatásoddal az életemben – és gondolom, hogy hozzám hasonlóan nagyon sok magyar nő életében is. Én személy szerint nagyon sokat köszönhetek neked nőként, mert 1988-ban közreadtad Bippan Norberggel írt könyvedet Természetes fogamzásszabályozás címmel, aminek első kiadása 80 000 példányban jelent meg, és el is fogyott az összes egy év alatt.

Ma is általános az a felfogás, hogy a fogamzásszabályozás a nők dolga. Rengeteg nő évtizedekig szed a hormonháztartását tönkre tevő fogamzásgátló gyógyszereket. A párkapcsolatokban a férfiak jellemzően a szexuális élvezetet akarják, az ebből adódó nehézségeket viszont a nőkre hárítják. Könyvetekkel a női test biológiai ismeretére építve praktikus tanácsokkal segítettétek a nőket. Minek köszönhető, hogy a nők nehézségei érdekelni kezdtek, és férfi létedre ezzel foglalkozol?

Szil Péter: A talán velem született, de magam által már gyerekként bizonyosan érzékelt igazságérzetem miatt. Tény, hogy nehézségeim voltak a fiúszereppel, nem éreztem magam benne komfortosan, félős voltam, kerültem a grundot, ahol a többiek fociztak, féltem a durvaságtól.

A nemek szerint polarizált világban ez eleve nehézségekbe sodort. Nagyon korán érzékeltem, hogy körülöttem nem bánnak rendesen a nőkkel, a lányokkal. Az első kebelbéli barátom egy lány volt, aztán több lány is az iskolai éveim során. Fiúkkal voltak ugyan nagyon komoly intellektuális eszmecseréim, de nagyon elmélyült barátságok alig alakultak ki.

Kamaszkorom pedig egybeesett a demokratikus ellenzék formálódásával, aminek történelmi és családi összefüggések miatt a közelében voltam. Nekem nagyon rosszul esett, hogy azokon az eszméken belül, amik akkor megfogalmazódtak, és amelyek nagy részét én még ma is vallom, a nőkre vonatkozóan eltér a nyilvános, „kifelé” irányuló diskurzus, és a tényleges, „befelé” irányuló gyakorlat.

A nőknek kuss volt a nevük, főzhették a kávét. E jelenségek korrekt leírására később tettem szert a feminista szakirodalmat megismerve, de merem állítani, hogy volt egy spontán protofeminista megközelítésem.

Hogyan alakult az életed egy ilyen különös érzékenységgel?

23 évesen, 1974 novemberében elmenekültem Magyarországról, politikai menekültként Svédországba kerültem. A rendszer gondoskodott róla, hogy ezt a státuszt kiérdemeljem, mert amikor visszajöttem Magyarországra a rendszerváltás után, és kikértem az anyagaimat a Történeti Hivatalból, kiderült, hogy már gimnazista koromban két spicli volt rám állítva.

A gimnázium után történészként a jelenkori Latin-Amerika, azon belül pedig az elnyomottak küzdelmeinek kérdésköre lett a szakterületem. Közben átestem egy magánéleti válságon is. Nagy szerencsém volt, hogy minderre fokozatosan választ találtam Svédországban. A terápia és feminizmus adott válaszokat, ezek kínáltak megoldást bajaimra és érzékenységeimre.

Pontosítanád, hogy miért mentél el Magyarországról?

Sem politikus, sem mártír nem szerettem volna lenni. Lehettem volna levéltárakban kutató történész, amihez lett is volna kedvem. Csak mivel jelenkori latin-amerikai mozgalmakkal foglalkoztam, a rendszer folyamatosan aláásta, hogy végezni tudjam ezt a munkát. Még Prágáig sem juthattam el, nemhogy egy latin-amerikai egyetemig.

A „külföldre távozása közérdeket sért” pecséteket kaptam vízum helyett. Rendszeres házkutatások során az összes szakirodalmamat elvitték – mind gyanús volt, mert idegen nyelven íródtak. Az 1970-es évek magyar társadalma nagyon zárt volt, nem volt átjárás a különféle társadalmi csoportok között. Ha értelmiségi családba születtem, és elegem lett az értelmiségi létből, mehettem taxisofőrnek vagy asztalosnak.

Svédországban felszabadító volt, hogy olyan világba kerültem, ahol negyvenéves emberek beiratkoznak az egyetemre, és új pályát választanak. Történészként kerültem el Magyarországról, az első svédországi munkám során viszont óvóbácsi voltam egy szülők által fenntartott napköziben. Emellett gyerekszínházzal kezdtem foglalkozni, masszírozást és mindenféle természetgyógyászati eljárást tanultam, terápiába kezdtem járni, és magam is terapeuta lettem.

Magyarországgal a történész pályát is magam mögött hagytam, életformát is váltottam. Bekerültem a feminista áramlatba, és korán meghatározó alakja lettem a férfiszereppel önkritikus módon foglalkozó férfimozgalomnak. Az életmódváltásom nagyban kötődött a Természetes fogamzásszabályozás c. könyv társszerzőjéhez, és a kommunához, amiben együtt éltünk. Számunkra csak ez a természetes módszer, és legfeljebb az óvszer használata jöhetett szóba. Ez a módszer azonban nemcsak a magánéletemhez kapcsolódott tökéletesen, hanem megláttam benne annak a lehetőségét is, hogy férfiak ne csak együttműködőek és támogatók lehessenek, hanem felelős módon hozzá is járuljanak a fogamzásszabályozáshoz.

A tanfolyamok, amiket elkezdtünk tartani erről, részben párterápiák voltak, ahol azzal foglalkoztunk, hogyan hoznak a párok közösen döntéseket, hogyan vállalnak közösen felelősséget.

Közben célunk volt alkalmas eszközöket adni a nők kezébe, ami biztosítja reprodukciós szuverenitásukat.

E módszerben egész életfelfogásom, értékrendem benne foglaltatik dióhéjban.

A honlapodat megnézve kirajzolódik az a sokszínűség, komplex tudás és tevékenységi kör, ami jellemez, a terápiás munkától a publikációs tevékenységeiden át, a műfordítói hobbidig. Nem használod a közösségi média felületeit, nem használsz mobiltelefont, nem könnyű téged megtalálni. Továbbképzéseidnek, műhelymunkáidnak híre szájról szájra terjed.

Manapság ez szembemegy az árral, amikor az influenszerkedés, a posztolások, az önreklámozások, a szelfi-gyártások, a figyelemért való versengés olyan általános, hogy kommunikációs cégek szakosodnak rá. Miért nem sodródsz az árral a mai életvitelszerű digitális kommunikációs kényszerben?

Nem mondhatom, hogy az internet kritikája tevékenységeim külön vonulata lenne. Egyszerűen szeretek beszélgetni emberekkel, a személyes találkozások híve vagyok. A történészi pályafutásom lezárásában is fontos szerepet játszott, hogy közvetlenül szerettem volna emberekkel dolgozni. Emiatt sem kedvem, sem lehetőségem nincs, hogy több időt szánjak a digitális jelenlétre.

Látom viszont, hogy az internetfüggés klienseim körében egyre komolyabb probléma. Tevékenységeim alakulásában vannak meghatározó könyvek, például Theodore Roszak munkássága. Ő alkotta meg az ellenkultúra fogalmát, és az ökológiai gondolkodásnak is úttörője volt. Magyarul is megjelent Az információ kultusza című könyve, ami profetikus szöveg, mert már az IT-ipar formálódásakor leírta, hogyan vált paradigmát az iparág az információ jelentésének átalakításával.

Az információ eredetileg azt a tudást jelentette, amire szükséged van. Ez váltott át abba, hogy az információ az, amivel el vagy árasztva, és aminek akár semmi köze ahhoz, hogy mire van szükséged. Ragaszkodom a személyes kommunikációhoz és az információ eredeti jelentéséhez – ezért kommunikálok így.

Pedig részese voltam e generációváltásnak, hiszen nekem már a nyolcvanas években volt személyi számítógépem. Igaz, hogy akkor egy laptop még hat és fél kiló volt. Nem mondhatom tehát, hogy aktív ellenálló lennék e téren. Inkább csak nagyon szkeptikus külső megfigyelője vagyok az IT-ipar előretörésének, és annak, hogyan veszi át az algoritmus az uralmat a legújabb generáció gondolkodása és időbeosztása fölött. Pedig a magam mércéje szerint én is nyakig benne vagyok, például alig tartom fent a fejem az e-mail áradatban. Sok emberrel nem is lehet ma együttműködni e nélkül.

A kritikai pszichológia gondolata az Új Egyenlőség közönsége számára már jól ismert. A munkásságodat egyértelműen köthetjük a feminizmushoz, és a Judith Herman képviselte terápiás iskolához. Mit jelent számodra a kritikai pszichológia? Milyen jellemzői jelennek meg a terápiás praxisodban?

Ez a kifejezés jóval azután jött, hogy terapeutaként teljesen természetes módon ezt vallottam, gyakoroltam, a kezdettől fogva. Nem is kritikai pszichológiának neveztem ezt a vonulatot, hanem társadalmi szemléletű, materialista pszichológiának, ami szerintem pontosabb is.

A pszichológia általános fogalom, amin belül a legtöbb ember nem különböztet meg különböző irányzatokat. Ezért az sem egyértelmű elsőre, mivel szemben kritikus a kritikai pszichológia. Míg, ha azt mondjuk, hogy materialista, akkor az az idealistával áll szemben. József Attila volt ebben az első nagy hatás számomra, amikor azt írja Eszmélet c. versében, hogy „Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat”.

Egyébként nagyon szeretnék egyszer összeállítani egy terápiás kézikönyvet József Attila verseiből. A kritikai pszichológiához hasonlóan

alapvetés számomra, hogy az emberek társadalmi közegben formálódnak, akárcsak a pszichéjük.

A hetvenes évek végétől Amerikában is folytattam terápiás tanulmányokat, többek között a tranzakcióanalízisből kinőtt Radical Therapy-t tanultam közvetlenül annak megalapozójától, Claude Steinertől.

Míg a tranzakcióanalízist kidolgozó Eric Berne könyveiben sok a szexista elem, a Radical Therapy egy elméletileg is komolyan megalapozott, közösségi és csoportalapú, társadalmi és genderszemléletű, vállaltan feminista – ma úgy neveznénk, hogy kritikai – pszichológiai irányzat volt. A Radical Therapy egyenlete szerint a pszichés problémákat az elnyomás és az elidegenítés összeadódása adja ki.

Ebben azonnal ráismertem arra, amit magam is tapasztaltam, és könnyen a részesévé tudtam válni ennek az irányzatnak. Egyúttal arra is rájöttem, hogy nemcsak terapeutának, de aktivistának is lennem kell, mert terapeutaként csak egyének elidegenítésén tudok segíteni, az elnyomáson azonban így nem változtathatok, mert az a társadalom szintjén, a strukturális viszonyokban van. Ezért vagyok azóta párhuzamosan aktivista és pszichoterapeuta.

Emellett sokat merítettem a buddhizmusból is, anélkül, hogy a vallási sallangjait használtam volna. Megengedtem magamnak, hogy a megbocsátásra vonatkozó elméletével kritikus legyek. A buddhista meditáció alapgyakorlata, a Vipasszana, ma is terápiás munkám egyik pillére. E választásokban mindig az vezetett, hogy a lét határozza meg a tudatot, és nem a tudat a létet. Ez immunissá tett a pozitív pszichológiával és társaival szemben.

Nagyon sok olyan helyzettel találkozhatsz terapeutaként, ahol áldozatok kérnek tőled segítséget, akik azt a szocializációs nyomást kapják a társadalomtól, hogy meg kell a bűnösnek bocsátani. Mi a kritikád e megbocsátás-tannal szemben?

Azt gondolom, hogy vallásként a buddhizmusnak ugyanaz volt a funkciója, mint minden más vallásnak. Azaz, hogy mérhetetlenül embertelen körülmények között élő emberekkel elfogadtassa, hogy ilyen a földi lét.

Amit a kereszténység úgy oldja meg, hogy „Ábrahám kebele finom falatokkal van tele, ha a földön éhezel, ott a mennyben majd eszel”, a buddhizmus azzal tudja le, hogy úgyis reinkarnálódunk. A buddhizmus és a nyugati progresszív gondolkodás találkozása ugyanakkor hasznossá vált mindkettő számára.

A dalai láma egy nagyon sötét feudális társadalom egyeduralkodója volt. Csak akkor vált demokratává, amikor a kínaiak elkergették őt Tibetből, és nem volt más választása. Annak belátása, hogy beidegződéseink nemcsak másoknak, hanem saját magunknak is szenvedést tudnak okozni, kezdettől foglalkoztatja a nyugati pszichológiát is. A buddhista gyakorlat sok hatékonyt eszközt kínál fel ezen a téren.

Ez egyáltalán nem összeegyeztethetetlen annak belátásával, hogy a szenvedéseink alapvetően strukturális, társadalmi okokra vezethetők vissza.

Buddha egyébként nem azt állította, hogy „az élet szenvedés”, hanem hogy „szenvedés van”.

Ez lehet egy közösségvállaláson és együttérzésen alapuló társadalomról vallott elképzelés kiindulópontja, és jól összefér azzal is, hogy megkérdőjelezzük a buddhista gyakorlat egyes elemeit, például a megbocsátást, ami az egyik legfőbb eszköze az elidegenítés fenntartásának.

Mit értesz ezen?

Nem hiszek a megbocsátásban, annál inkább hiszek a megbánásban. A kettő alanya alapvetően különbözik, amire amúgy is folyamatosan figyelek a terápiás munkámban.

A megbocsátásról szóló elképzelések az áldozatra tolják a megbocsátás munkáját. A New Age és a pozitív pszichológiához kötődő irányzatok még meg is fenyegetik az embereket, hogy saját boldogságukat akadályozzák meg, ha nem bocsátanak meg a velük rosszat tevőknek, és a gyehenna tüze vár rájuk.

Mindeközben azt gondolom, hogy a megbocsáthatatlan cselekedetek pontos listájának összeállításával még mindig sok dolgunk van, generációkon átívelően.

A nürnbergi per utáni generáció tagjaként történelmi feladatnak tartom meghatározni, hogy mi az, ami megbocsáthatatlan. Ezért lobbiztam például azért is, hogy a fiatalkorúakkal szembeni szexuális abúzus bűne ne évülhessen el.

A megbocsátás ugyanis fontos eszköze annak, hogy generációról generációra folytatódhasson az abúzus, és e körforgás soha ne is érhessen véget. Ha én megbocsátok az apámnak a súlyos bántalmazásért, akkor én is bántalmazhatom majd a gyerekemet, mert az ő dolga lesz megbocsátani nekem. Ehelyett én az elkövetőkre akarom hárítani ezt a felelősséget. Tessék abbahagyni!

Hogyan találkozol a fegyverkezésig fokozódó erőszak társadalmi lenyomataival terapeutaként? Mi a saját megküzdési stratégiád?

Az erőszak folyamatos jelenléte olyannyira végigkíséri a személyes életemet, a mindenféle elköteleződésemet, a terápiás szemléletemet és a terápiás praxisomat, hogy a fegyverkezés meghaladja az aktivizmusom és praxisom köreit. Azzal, hogy az abúzus témájára, a párkapcsolati, nők és gyerekek elleni erőszakra specializálódtam, olyan, mintha két része lenne az életemnek.

Egyrészt a munkám során könyékig megmártózom az erőszak kultuszának legmindennapibb megnyilvánulásaiban. Másrészt igyekszem minden nap átélni a szépséget és a jóságot, és ezzel ellensúlyozni az erőszakot. Így tudok jól élni, és erőt meríteni ahhoz, hogy másnap is segítséget tudjak nyújtani az erőszaktól és az egyenlőtlenségtől szenvedő embereknek.

Az Eurostat 2015-ös adatai szerint az Európai Unióban a szexuális kényszerítés áldozatai közül tízből kilenc nő, a szexuális zaklatás áldozatai közül tízből nyolc nő, míg az ilyen bűncselekmények miatt szabadságvesztésre ítélt személyek 99%-a férfi volt. Erre alapozva az EU e helyzet felszámolását célzó irányelveket határozott meg. Hogyan jött létre az ennek megfelelő szemléletformálást célzó Stop-Férfierőszak Projekt?

2005 tájékán jött létre a Daphne II. Európai Uniós program részeként. A program fókusza az volt, hogy a frissen csatlakozott országokhoz eljuttassák a családon belüli erőszakkal kapcsolatos jó gyakorlatokat. Ekkor már kezdtem újra megjelenni Magyarországon. Külföldön szerzett szaktudásomra alapozva készült el a pályázati anyag.

A két évig tartó program alatt készültek el az alapkiadványaink, a Miért bántalmaz? Miért bántalmazhat?, a Hétköznapi hímsovinizmus, a Férfierőszak–antológia, és a Patriarchális erőszak c. tanulmány fordítása. Ezeket le lehet tölteni, de könyv formában is megvásárolhatók.

A Hétköznapi hímsovinizmus a zászlóshajónk: nagyon sok nőnek segített abban, hogy nevén nevezhesse azokat a tapasztalatokat, amiket a mindennapokban átél. Ezt kifejezetten egy munkafüzet formájában adtuk ki, ami miatt érdemes nyomtatott formában megszerezni.

Illetve azért is, mert e bevételekből tudunk újabb projekteket finanszírozni. A Daphne program keretében szerveztük az első továbbképzéseket pszichológusok és segítő szakmákban dolgozók számára. A Stop-Férfierőszak Projekt azóta informális civilszervezetként működik, mindent társadalmi munkában végzünk, újabb kiadványokat készítettünk, van egy filmklubunk, ahol december 10-én volt az utolsó vetítésünk, amikor a Hat hét című filmet vetítettük le, és arról beszélgettünk. A legnagyobb projektünk a zuglói Békés Otthon program.

Ez a program tart még?

Igen, 2019-ben kezdtük, azóta apránként építkezünk. A legtöbb civilszervezet kénytelen úgy működni, hogy amíg tart egy támogatás, tudnak dolgozni, aztán odébbállnak. Mi folyamatos jelenléttel azon dolgozunk hangyaszorgalommal, hogy kialakuljon egy olyan hosszú távú helyi modell ebben a 120 ezer fős kerületben, amely a lakosság, a jelzőrendszer, a rendőrök, a civil szervezetek és az intézmények együttműködésén alapul.

Most jutottunk el oda, hogy elkezdődött a szupervízió a jelzőrendszerben dolgozó munkatársak számára. Januárban indítjuk az áldozati csoportot. Közben rengeteg képzés volt, aminek nemcsak a tudásátadás volt a célja, hanem szisztematikus hálózatépítés is. Előfordul ugyanis, hogy a különféle intézmények nem érnek össze, és párhuzamosan foglalkoznak ugyanazzal az üggyel. Mi személyes szinten is összekötjük ezeket az embereket. Ennek vagyok a híve, mert a valódi változások a helyi szinteken tudnak megszületni.

Ezt a hatalmas koordinációs feladatot kik végzik el?

A Stop-Férfierőszak Projektben Kuszing Gábor kollégám, és én. Zuglóban egy Családok Átmeneti Otthonában dolgozó szociális munkás kért meg bennünket, hogy segítsünk kidolgozni egy használható modellt az otthonban előforduló családon belüli erőszak kezelésére.

Ennek révén találkoztunk Adler Katalinnal, aki a Zuglói Közbiztonsági Non-profit Kft. fantasztikus prevenciós koordinátora, és aki kezdeményezője volt már megismerkedésünk előtt a Békés Iskola projektnek, ami az iskolán belüli erőszak csökkentésével foglalkozik. E szálak összeéréséből jött létre a Békés Otthon Program, ami rendőrök képzésével és a családvédelmi központ, gyámhatósági munkatársak, iskolapszichológusok bevonásával kezdődött.

Ebben a szemléletformáló munkában inkább aktivistaként veszel részt?

Igen, ez hosszú távú szemléletformálás. Én ezeket a helyi, nemzedékeken átívelő projekteket tartom fontosnak. Még akkor is, ha tudom, hogy nem fogom látni az eredményét az életemben. Spanyolországban országos szintű politikai tanácsadásban foglalkoztam a prostitúció kérdéskörével, és a családon belüli erőszak, illetve a férfierőszak elleni stratégiák kidolgozásával. Nagyon is politikai a szemléletem, de nem akartam politikus lenni.

Kisközösségekben szeretek leginkább dolgozni és ott hatást elérni. Ilyen a bódvalenkei projekt, amiben most már 8. éve szintén nyakig benne vagyok. Ez egy 200 fős, mélyszegénységben élő, 99%-ban romákból álló borsodi falu, ahol a lakók több mint fele gyerek. Ott folytatunk tanoda-tevékenységet. Kezdtük nyári tábor szervezésével, aztán pótvizsgára felkészítéssel, online oktatással heti öt napban, aztán a felzárkóztatást támogató pedagógiai projekttel elsősök számára.

Idén indítottuk el az iskolaelőkészítő programunkat. Ez a munkánk a hátrányos helyzet felszámolásáért a Juszt-is teszünk! Alapítvány keretében működik. Ez a másik nagy szívügyem.

Milyen esély van arra, hogy a patriarchális magyar kormánynak is szívügyévé váljon a nők elleni erőszak felszámolása? Van esély arra, hogy a Békés Otthon Program meghaladja Zugló határát? Hiszen a probléma országos szintű.

A jelenlegi kormányzatot soha nem lehet rávenni erre, mert ez a kormányzat a patriarchális férfierőszak földi megtestesülése.

És ebben milyen szerepet játszanak az olyan nők, mint például Novák Katalin, aki köztársasági elnökként nemrégiben egy tankban volt látható?

A patriarchális értékek képviselete nem kötődik a biológiai nemhez. A feminizmusnak köszönhetően megkülönböztetjük a biológiai nemet és a társadalmi nemet.

Ahogyan egy férfi is lehet feminista, ugyanúgy egy nő is lehet patriarchális értékek képviselője. Ahhoz, hogy egy nő érvényesülni tudjon egy patriarchális rendszerben, néha még férfiaknál is patriarchálisabban kell gondolkodnia, másképpen őt is utoléri a férfibüntetés – és üvegplafonba ütközik.

Novák Katalinról nincs több mondanivaló. Nincs semmilyen jelentősége annak, hogy nőnemű. Autentikus képviselője a patriarchális NER-nek.

Dacára mindennek, hogyan bővülhetne annak a munkának az elérhetősége, amit végzel? Hiszen nagyon fontos ellensúlyt jelent a mai erőszakot normalizáló, a békét pusztán az aktuális háború hiányaként értelmező emberiség szempontjából. A 16 akciónap előzménye, a feministákat ért terrorista kivégzés, rámutat egy nagyon veszélyes tendenciára, amivel 1991 óta minden évben számot kell vetnünk.

Nem akarok az idealizmus hibájába esni. Elméletben úgy gondolom, igen, van esélye annak, hogy helyi szigetek építése, és a szigetek közötti hidak építése hosszú távon paradigmaváltást tud hozni, el tud érni egy kritikus tömeget. De ez egy annyira beláthatatlan perspektíva, hogy ezt még azoknak sem tudom beadni így, akiket meg akarok nyerni, hogy vegyenek részt ebben a munkában.

Ehelyett egyszerűen abból indulok ki, hogy ha az ember ebben a földi létben etikus lényként akar élni, akkor nem tud mást tenni. Számomra ezek a munkák alapvetően etikai kérdések, a politika etikai kérdésekből áll. De az, hogy ez a munka mikor fog kritikus tömeget elérni, ahhoz a kérdéshez hasonló, hogy hol van a világegyetem vége.

Egy számomra fontos könyvben arról olvastam egyszer, hogy az egyenlőtlenség létrejötte a társadalmi létezés velejárója. Ez a könyv amellett érvelt, hogy tessenek visszatérni a szociáldemokrata politizáláshoz, aminek az a dolga, hogy folyamatosan ellensúlyozza a természetesen kialakuló egyenlőtlenséget a társadalomban. Abszolút hiszek abban, hogy az egyenlőtlenség tengerében lehet szigeteket létrehozni, és ezek egyáltalán nem lebecsülendők, hiszen rengeteg embernek teszi etikusabbá, jobbá az életét. Máskülönben nem dolgoznék annyit párterápiával, zuglói projekttel, bódvalenkei cigánygyerekekkel.

Milyen a személyes jövőképed?

Ahogy korábban megjegyezted, nem vagyok influenszer, önmagát propagáló, szelfiző valaki. Ahol azonban nyílik egy lehetőség, és találok néhány embert, ott ezekbe én mindig nagyon szívesen segítek, ha megtalálnak olyan segítő szakemberek, akik szeretnék a tudásomat megismerni.

De ahogy a jobboldal mindig is grandiózus volt – és ez a veszély a baloldalon is fennáll –, úgy én mindig a kicsi dolgokban találok örömöt. A szó legjobb értelmében vett alázatosság a grandiózusság ellensúlya. Ha a spiritualitást lehet úgy értelmezni, hogy mindig van valami, ami sokkal nagyobb nálam, akkor én egy spirituális lény vagyok, és leszek.