Éppen húsz éve, hogy elkezdődött és ezekben a hónapokban fejeződik be a Magyarországon egyedülálló városrehabilitációs program, mely alapjaiban változtatta meg az utca emberének Budapest Józsefváros korábban egyoldalúan negatív megítélését és járult hozzá a nyolcadik kerület társadalmi-gazdasági megújulásához.

A Corvin-negyed politikai ciklusokon átívelő rehabilitációja (Corvin Sétány Program) azon kevés hazai példák egyike, amely bizonyította, hogy miként lehet az önkormányzat és a befektetők közötti együttműködésből fakadó erőforrásokat lokálisan a lakáspiac fellendítésére, egyidejűleg kerületi szinten a józsefvárosi lakosság méltatlan lakáshelyzetének javítására fordítani.

A Corvin Sétány Program tervezőjeként és lebonyolítójaként írjuk ezeket e cikkeket, amelyekkel az Új Egyenlőségen és a Mércén megjelent írásokra is reflektálni kívánunk.

Kettős okból ragadtunk tollat.

• Egyrészt az Új Egyenlőség impresszumában szereplő állítások, illetve a mindkét portál által hangoztatott „társadalmi értékek”, valamint a publikált cikkek tartalma között kitapintható, kirívó ellentmondásokra kívánjuk felhívni a figyelmet (pl. az Új Egyenlőség által vállalt értékek, úgymint „egyenlőség, szabadság, igazságosság, szolidaritás és alapos elemzés” paraméterei véleményünk szerint nem érhetők tetten az érintett cikkekben).
• Másrészt a cikkekben szereplő megállapításokat állítjuk szembe a saját gyakorlati tapasztalatainkkal, továbbá elméleti ismereteinkkel alátámasztható tényekkel, tudományos eredményekkel önálló cikk formájában.

Valójában a tudományos megalapozottság és a szolidáris társasalomelméleti megközelítés hamis sugallata miatt vált fontossá számunkra, hogy az e cikkekben szereplő téves állításokat megcáfoljuk és ellenvéleményünkről tájékoztassuk az olvasókat. Ha úgy tetszik, a kritika kritikáját fogalmazzuk meg.

Az Új Egyenlőség által hangsúlyozott „igényes tartalmú populáris társadalomelméleti” szándék, valamint a szerkesztőbizottságban az akadémiai szektor markáns képviselete azt a képzetet kelti, hogy itt tudományos értekezésre számíthat az olvasó és nem egyszerűen társadalompolitikai véleménycikkről – amit a maga nemében egyébiránt fontos műfajnak tekintünk – van szó.

Egyik kiindulási kritikánk a cselekvő (alkotó) és a kritikus viszonyából fakad. A cselekvő (alkotó) letette az asztalra a művét, az adott kor termékét, a korszak eszközeit használva, és a vállalt értékek mentén törekedett Józsefváros számára javulást elérni. A kritika a jelenkor terméke, a kiinduláshoz képest 25 évvel későbbi időszakból, amely bírálat akkor tűnne hitelesnek, ha feltárná és ismertetné egy másik alternatíva gyakorlatban megvalósítható forgatókönyvét.

A kritikai elméleti műfajt folytatók felelőssége abban van, hogy amellett, hogy megfogalmazzák kritikai állításaikat, felvázolják a javítás lehetőségeit. A javaslatok megfogalmazásának hiányában a cikkekben szereplő kritika csak üres szófordulat, mai nézőpontból történő visszatekintés, a jelenségek időben nem szétválasztott önkényes egymás mellé illesztése. A szerzők a városrehabilitációs beavatkozást egy olyan példaként említik, amely – a cikkek sugalmazása szerint – nagyobb társadalmi kárt tett, mintha nem történt volna semmi az érintett városrészben.

A cikkeknek nem céljuk a Corvin-negyed korabeli helyzetének megismerése és a problémákra adott megoldási modell elemzése, hanem pusztán a világ neoliberális kapitalista berendezkedésének kritikájához illusztrációként használják a Corvin-negyed városrehabilitációját. A szerzők saját állításuk perspektívájából vizsgálják csak a cselekményeket, és azok következményeit. A helyi emberek érdekei-értékei nem érdeklik a szerzőket.

A tudományosnak nehezen nevezhető kutatói hozzáállással nem értünk egyet, azonban ezzel még önmagában nem kívánunk vitába szállni, mert a különféle értékek elférnek egy platformon. Hiányzik azonban a tanulmányból más nézőpontok, tudományos elméletek és módszertanok említése és ütköztetése. A három cikk sajnos csak tovább erősíti az értékek közötti versengést, és nem járul hozzá az együttműködés lehetőségének kialakulásához, amire hazánkban oly nagy szükség lenne.

A szerkesztők tudják, hogy ideológiai hátterű, politikai indíttatású véleménycikkről van szó, alapos elemzés teljes hiányával. Ami rendben is van, ha nem lennének arra utaló fordulatok, hogy megfontolt elméleti hátterű tudományos kutatási teljesítményről van szó – miként az a portál impresszumában is szerepel. A szerzők egybemosnak politikai ciklusokat, felértékelik a helyi (párt)politika lehetőségeit, téves és nem létező összefüggésekre mutatnak rá, miközben kihagyják a képletből az állami és fővárosi szintű párt-, és szakpolitika felelősségét és az ezekből származtatható kihívásokat.

A cikk legnagyobb hibája mégsem ez, hanem az, hogy a legkevésbé sem szolgálja azokat az embereket, akikért úgymond íródott. A szerzők sorozatos önellentmondásba keveredve, az elmúlt 20 év valamennyi eseményét egymás mellé illesztve kétségbeesetten igyekeznek bizonyítottnak látni, hogy valamennyi probléma eredője a Corvin-sétány. A kritikai városkutatás elméletét vetette össze a cikk az elmúlt 20 év gyakorlatával és az elméleti állításokat kívánta számonkérni a gyakorlaton anélkül, hogy új kutatási eredményeket mutatott volna fel, és tudományos megalapozottság nélkül mondott lesújtó értékítéletet. Az az olvasó érzése, mintha egy előre megírt vádirattal állna szemben.

Értjük, de nem fogadjuk el, hogy a kortárs médiafogyasztási viszonyok megkövetelik a hangzatos – populista – címeket, bevezetőket, melyek után már csupán másod-, vagy harmadrangú kérdéssé válik, hogy a cikkek leíró részében tett állítások mennyire alátámasztottak, bizonyítottak-e egyáltalán. Itt érdemes elgondolkozni a szerkesztők felelősségén is.

A cikkek alapvető belső ellentmondása abból fakad, hogy miközben az „új baloldal” értelmezési keretei között dolgozik, mégsem érzékeli, hogy Magyarországon a rendszerváltáskor alapvető változás történt a települési/városi önkormányzatok státuszában. Az azt megelőző korokban – szocializmus, két világháború közötti korszak, a nemzetállami korszak – a városok állami-hatalmi dekoncentrált végrehajtó szerepet töltöttek be, némi kezdetleges önirányítási szerepek mellett. A cikkírók fiatal életkora lehet talán mentség számukra, hiszen a magyar területi közigazgatás az utóbbi évtizedben sajnos ugyanígy a központi irányítás felé mozdult el, így nem érzékelhetik az 1991-es Alkotmányban és az Önkormányzati Törvényben rögzített gyökeres változásokat.

A cikkekben felsorolt állami-központi intézkedések nem a helyi viszonyokra reagáló „önkormányzási” lépések voltak, hanem a kor általános tevékenységei. Józsefváros kerületként és közösségként az elszenvedője volt e rossz és elmaradt intézkedéseknek. A 2000-es évek Józsefvárosi Önkormányzata ezt érzékelve cselekedett a ma már csak álomnak tekinthető önkormányzatiság keretei között.

A cikkek alapvető tévedése az alapos elemzés teljes hiányából fakad. A városi folyamatok beágyazása antikapitalista narratívába nem tette szükségessé a városok térbeli-társadalmi folyamatainak mélyebb elemzését, a városi üzemek működésének megértését, a városlakók közösségi viszonyainak feltárását. A leegyszerűsített ideológiai-elméleti magyarázat nem alkalmas a belső felépítésében sokrétűen, időben dinamikusan, térben fragmentáltan szerveződő városi társadalmak alapos és pontos meghatározására – még a posztszocialista sajátosságokkal rendelkező Budapest esetében sem. A városi társadalmakat a kezdettől fogva a sokszínűség és a komplexitás jellemzi, amit tartósan még a szocialista várospolitika sem tudott Budapesten felülírni, és láthatóan a kortárs központi törekvések sem járnak sikerrel. E sokszínűség és komplexitás összetettebb elemzési módszert kíván.

Városutópiák szerzői – Mórus Tamás, Arisztotelész, Orwell – társadalmi vízióik megjelenítésére használták a városokat, ahogy Lefebvre és Harvey is társadalomkritikájukat igyekeztek kifejezni a városi viszonyokon keresztül. Tehát nem konkrét javaslatokat fogalmaztak meg, hanem elméletükben a város a filozófiai gondolatok megtestesítője volt.

A cikkek szerzői egyfajta David Harvey-féle posztkapitalista utópiával vetik össze a tényleges történéseket, és lám vannak különbségek, hiszen egy ideakészlet, míg a másik cselekvések összessége.

A városi sokszínűség velejárója, hogy a nagyvárosokat a kirekesztés, a szegénység, a társadalmi konfliktusok, a bűnözés, az igazságtalanság egyaránt jellemzi. Az adott korszak városvezetésének – amely mellesleg konkrét értékek képviseletére kapott felhatalmazást a választóktól – mi lehet (vagy mi lehetett volna) a dolguk: erős kritikákat megfogalmazni vagy tenni a szegénység és a kirekesztés ellen? Egyértelműen utóbbi. Az önkormányzat Józsefvárosban is arra kapott felhatalmazást, hogy a 8. kerület számára keressen eszközöket a nyomor oldására, ennek feladatát bízta a Rév8 Zrt-re.

A józsefvárosi városfejlesztésért és városfejlesztésben dolgozók nagyon sokáig és jelenleg is a szolidáris, párbeszédben álló város vízióját tekintik irányadónak, melyet az aktuális várospolitikai viszonyok és változó városrehabilitációs eszköztár feltételei között lehet végrehajtani. Így értékalapon nem evidens, hogy a városrehabilitáció alkotói és a cikkek szerzői kölcsönös kritika tárgyai legyenek egymásnak. Ugyanakkor nehéz lesz közös metszetet találni a vitában akkor, ha a cikk szerzői például egy alapvető és magától értetődő cselekvést, a nyomor oldását nem értik, és a cikkben „greenwashing”-nak állítják be.

Nem szeretnénk Szabó Milán és Ürmössy Anna cikksorozatának összes valótlan tényállítására, féligazságára, részben tájékozatlanságból, részben előítéletességből fakadó ferdítésére kitérni, csak szemelgetünk belőlük. Helyenként muszáj részletekbe bocsátkoznunk, de éppen ez a lényeg: a frappáns ítéletek félrevezető mivoltát csak a valósággal való alapos szembesítés leplezheti le.

Tervek a kilencvenes évek elején

Azt írják a szerzők, hogy

„A legelső tervek szerint még a területen lévő foghíjtelkeken keresztül haladt volna a sétány és a környező háztömböket kívánták felújítani. Ez viszont túl költségesnek és kevéssé profitábilisnak bizonyult, így az önkormányzatnál a tervet elvetették. Egy ehhez hasonló projekt részben megakadályozhatta volna az ezt követő jelentős lakosságcserét.”

Ez a pár mondat a féligazság tipikus példája. Egyetlen állítás igaz benne, hogy a tervek túl költségesnek bizonyultak. Megvalósíthatatlanul költségesnek. A tervek a rossz állapotú hátsó épületrészek bontásával és a szoba-konyhák egybenyitásával számoltak, így együtt jártak volna az ott élők mintegy felének kiköltöztetésével. A kiköltözők számára lakást kell vásárolni, vagy pénzért megváltani a lakásukat. És akkor még a megmaradó házak felújítására, a szoba-konyhák egybenyitására egy fillért se költöttünk. Az önkormányzat megkísérelt befektetőt keresni e terv megvalósítására (illetve néhány üres telek eladásával fedezni a szükséges költségeket), de kudarcot vallott.

Az előteremthető források messze kisebbek voltak a költségigénynél. A profitabilitás hiányára vonatkozó kitétel a szerzők képzeletének szülötte, ahogy az is, hogy a Józsefvárosi Önkormányzat elvetette volna a terveket. Nem vetette el ezeket, hanem megvalósíthatatlannak bizonyultak. Lényeges különbség.

Természetesen, ha jelentkezett volna az állam, vagy a fővárosi önkormányzat, vagy egy milliárdos donor, aki azt mondja, hogy »ezek remek tervek (pénzügyi szempontoktól eltekintve tényleg azok voltak, Perczel Anna készítette őket), megfinanszírozom«, akkor senki sem habozott volna egy pillanatig sem az önkormányzat döntéshozói közül. De nem jött. Aki ismeri a ’90-es évek magyar gazdaságának helyzetét, az tudja, hogy nem is jöhetett, halvány esély sem volt rá.

Szembesítés a valósággal

A kilencvenes években négy erősen leromlófélben lévő negyede volt a kerületnek, mai nevén a Corvin-negyed, a Magdolna negyed, az Orczy negyed és a Csarnok negyed jelentős része (a prostitúciós terület). Az a nagyon is reális veszély fenyegetett, hogy ez a négy terület összeolvad és belekerül egy megfordíthatatlan, lefelé húzó spirálba.

A szóban forgó negyedek közül a legrosszabb állapotú a mai Corvin-negyed területe volt. A 2000-es évek elején az önkormányzati lakások 60 százaléka volt nem komfortos (szubstandard: félkomfortos, komfort nélküli vagy szükséglakás), döntő többségük egyszobás. Ezen belül a Corvin negyed területén lévő bérlakások 76 százaléka volt egyszobás, az átlagos szobaszám (a félszobákat is beleszámítva) 1,27 volt a területen. A lakások 60 (!) százalékában nem volt külön WC. Mindehhez súlyos szociális problémák társultak.

Az önkormányzat komoly kihívással szembesült: miképpen tudna javítani az önkormányzati bérlakások állapotán és összetételén? És itt jön a legfontosabb erkölcsi kérdés: ha nem kapunk külső állami vagy fővárosi pénzt, márpedig nem kaptunk, akkor mi az erkölcsösebb megoldás? Megpróbálni magántőkét bevonni a lakásállomány javítása érdekében? Vagy hagyni családokat, gyerekeket akár évtizedekig tovább sínylődni a vizes szoba-konyhákban, csak azért, nehogy egyetlen kapitalista is profitot tudjon termelni? Ha jól értjük, akkor a cikk szerzői ideológiai okokból a második megoldás mellett foglalnak állást. Véleményünk szerint ez erkölcstelen, felelőtlen, szegényellenes álláspont lett volna. Mi az első megoldást próbáltuk követni.

Egy újabb féligazság:

„Az önkormányzat úgy határozott, hogy a kerületi lakás- és tulajdonviszonyok radikális átalakítása szükséges.”

Nem, a kerület a lakáskörülmények megjavítása mellett tett hitet. Előbb született meg az önkormányzat lakásprogramja 2000-ben, mint a külső forrásokat kereső befektetői pályázat.

Előbb született meg az az önkormányzati elhatározás, hogy a területen lévő nagyon rossz állapotú házakat le kell bontani, mint a magánszféra bevonásáról szóló döntés.

Az ezzel kapcsolatos dokumentumok, előkészítő anyagok könnyen elérhetőek lettek volna a szerzők számára, ha nem a tényektől független ítéletalkotás, hanem a tényleges történések megismerése lett volna a céljuk.

A szerzők említést tesznek a Magdolna Negyed Program szociális városrehabilitációról, elhallgatva, hogy mindkét programot ugyanazok az – egyébként szociálisan érzékeny, baloldali gondolkodású – emberek dolgozták ki, egységes logika keretében. (Csak zárójeles megjegyzést érdemel a szerzők azon téves állítása, hogy a Magdolna negyed szomszédos a Corvin negyeddel. Nem az.)

A szociális városrehabilitáció megkezdésének előfeltétele volt a befektetői forrásbevonás Józsefváros más részeinek rehabilitációjába, a kerület felértékelése. A szerzők kevéssé korrekt eljárására jó példa, ahogy elítélő megjegyzésekkel körítik egyikünk szavait, amivel egyébként mindannyian egyetértünk:

„Ha a szegénység meghalad egy bizonyos szintet egy területen, az visszafordíthatatlanná válik. Nem akartuk az embereket a kerületen kívülre tolni, de oldanunk kellett a szegénység sűrűségét.”

Azzal vélhetően egyetértenek, hogy ne toljuk az embereket a kerületen kívülre. Akkor csupán a szegénység sűrűségének oldásával van bajuk. Ezek szerint úgy gondolják, hogy erre semmi szükség nincs. A szegények maradjanak csak együtt ott a kerületben, minél többen élnek egy tömbben, annál jobb, mert akkor nem fognak keveredni velünk, fiatal baloldali értelmiségiekkel.

Persze nem hisszük, hogy tényleg ezt gondolják (bár a szegények problémáinak lenézése süt a szövegből), inkább csak az ideológiai hevülettől elfelejtettek gondolkodni. Ha csökkenteni akarjuk a szegregáció mértékét, akkor muszáj „oldani a szegénység sűrűségét.”

Ezt tette volna az általuk dicsért Perczel-féle terv is. Kiköltöztette volna a házak hátsó traktusaiban élő legszegényebbeket a területről. Egy analógiával élve, ha egy iskolai osztályban meghalad egy szintet a hátrányos helyzetű gyerekek aránya, akkor az óhatatlanul szegregálttá válik.

A cél az oktatásban és a lakhatásban is a szegregáció csökkentése, egyúttal a társadalmi sokszínűség megőrzése és növelése. A csak szegényekből álló lakókörnyezet sem sokszínű.

Fontos és érdemi vitakérdés lehetne, hogy milyen területi szinten törekszünk a társadalmi sokszínűségre: városnegyed szinten? Vagy az ennél jóval nagyobb Középső-Józsefváros szintjén?

Való igaz, hogy a külső adottságok és a finanszírozás hiánya miatt ezt csak egyes szomszédsági egységek szintjén tudtuk megvalósítani. Az alternatíva az lett volna, hogy tovább nézzük tehetetlenül egész Középső-Józsefváros lepusztulását, és ahogy már írtuk, ott hagyunk mindenkit a lerohadó házak ócska szoba-konyháiban.

És itt érkezünk a cikk legdurvább hamis állításához, ami nem féligazság, hanem egyszerű valótlanság:

„A Józsefvárosban található Corvin-negyed városrehabilitációs programja radikálisan átalakította a városrész arculatát, és jelentős gazdasági növekedést hozott a kerület számára, ám ezt a korábbi lakosság kárára tette.”

A helyzet ennek az ellenkezője. A korábbi lakosság sokkal jobb lakáskörülmények közé került, hiszen éppen ez volt az egész projekt célja. És a projekt abban is segített, hogy a kerület más részein is jobb lakáskörülmények közé kerüljenek a bérlők. Ki merjük jelenteni, hogy ez volt a rendszerváltás után a legnagyobb szociális lakásprogram Magyarországon. Nézzük a tényeket.

A lakóelhelyezés folyamata 2002 és 2011 között

Az alábbiakban a 2002 és 2011 közötti időszakot mutatjuk be, ekkor zajlott le a lakók kiköltöztetésének nagy része, 946 eset. Ezt hosszú szünet követte, majd az utolsó néhány kiköltöztetésre 2015-ben került sor, már Kocsis Máté polgármestersége alatt, valóban nagyon más körülmények között, amire még visszatérünk. A lakók kiköltöztetésének néhány alapelvét előzetesen írásban rögzítettük és szigorúan be is tartottuk:

• A szegények minden esetben lakást, és nem pénzt kaptak.
• Csak a viszonylag jobbmódú családok kaphattak pénzt, de ha lakást kértek, akkor ők is azt kaptak.
• Tételesen ellenőriztük, hogy a kapott pénz révén megfelelő színvonalon megoldódik-e a család lakhatása. Pénzt azok kaptak, akiknek volt saját forrásuk is, és jelentősen előre akartak lépni, pl. kertes házba költözni, vagy volt építési telkük.
• Pénzkifizetés esetén a bérlők is megkapták a lakás forgalmi értékének megfelelő összeget, mintha tulajdon lett volna.
• Szinte kivétel nélkül a 8. kerületben adtunk lakást, a bérlők által kapott 360 lakásból mindössze 4 db helyezkedett el a kerületen kívül, a volt bérlők kifejezett kérésére. (Ebből 1, azaz egy db lakás volt Csepelen, amit a szerzők a rettenetes lakóelhelyezés példájaként külön kiemeltek.)

A 946 lebontott lakásból 687 volt bérlemény, a többi magántulajdon. A bérlők több, mint fele, 360 család kapott lakást. Ezek a lakások továbbra is önkormányzati tulajdonban maradtak. Az új lakások kétféle forrásból származtak: a használt lakáspiacon vettük őket, tehát magánlakásból önkormányzati bérleménnyé alakultak, illetve 135 lakást újonnan építettünk.

Vagyis a lakástulajdoni szerkezet radikális átalakulására vonatkozó kijelentések szintén nem felelnek meg a valóságnak. A lakásvétel és lakásépítés forrását a befektetőtől kapott pénz jelentette. Egyébként a tulajdonosok közül 98 szintén lakást kapott.

Hasonlítsuk össze a régi, lebontott és az újonnan kapott önkormányzati lakásokat:

• A bérlők esetében az átlagos lakásterület 32%-kal nőtt meg, 29,5 m2-ről 39,1 m2-re.
• Nagyon kevés, speciális kivételtől eltekintve mindenki komfortos lakást kapott, a korábban komfort nélküli lakásban lakók is.
• Lakáshoz jutottak a korábbi úgynevezett jogcím nélküli lakáshasználók is, őket a bérlők közé számítottuk.
• A tulajdonosok is valamivel nagyobb lakást kaptak a korábbinál, az átlagterület 38,2 m2-ről 42,9 m2-re, vagyis 12%-kal nőtt.
• A bérlők 35 százaléka új lakást kapott.

A legkisebb 100 lebontott bérlakás átlagos (!) területe 21,8 m2 volt. A helyettük kapott lakások átlag területe pedig 34,2 m2, 60 százalékkal nagyobb. Minél kisebb volt egy lakás, annál nagyobb volt a viszonylagos növekmény. Ezt ábrán is bemutatjuk.

Vagyis a legkisebb szükséglakások helyett akár két és félszer nagyobbat kaptak a bérlők és csak a nagyobb lakások esetében volt az új és a régi lakás mérete közel egyforma.

Büszkék vagyunk rá, hogy a projekt révén több száz család jutott a korábbinál sokkal jobb lakáskörülmények közé. Ez nem véletlen melléktermék, hanem pontosan ez volt a projekt célja.

A cikk szerzői a talpáról a fejére állították a valóságot. Nem az történt, hogy a befektető kiszolgálása érdekében kiköltöztette az önkormányzat a lakókat, hanem ennek az ellenkezője: a lakók jobb lakáskörülményeinek megteremtése érdekében keresett külső forrást.

A cikk alaptalan, semmivel alá nem támasztott állításai közé tartozik ez is: „Sokan addigi otthonukat voltak kénytelenek feladni a kerület hátrányosabb részein vagy a kerületen kívüli lakásokért cserébe (például Csepelen)”, illetve az, hogy a projekt „a kerület külsőbb részein a gettósodást erősítette, vagyis a kezeletlen társadalmi problémákat arrébb helyezte.”

Senkit nem költöztetett az önkormányzat (pontosabban a folyamatot lebonyolító önkormányzati cég, a Rév8 Zrt.) olyan lakásba, amelyet nem fogadott el. Ahogy írtuk, a nem újonnan épült lakások döntő többségét a magánpiacon vettük. Ebbe a folyamatba maguk a kiköltöző bérlők is be voltak vonva. A bérlők több, mint a fele nem a kerület „külső részeibe”, hanem a Csarnok-negyedbe, a Corvin-negyed régi építésű lakóházaiba, a Népszínház-negyedbe vagy a lakótelepre költözött.

Feltesszük, hogy a cikk szerzői a Magdolna- és az Orczy-negyedet tekintik a Józsefváros külső részeinek (nem azok), itt kapott lakást a bérlők 43 százaléka, több mint a felük újonnan épített házakban. Szó sem volt a gettósodás erősítéséről.

Felmerülhet a kérdés, hogy a volt bérlők, vagy akár tulajdonosok miért nem a Corvin-negyed újonnan épített házaiban kaptak lakást. Ennek végtelenül egyszerű a magyarázata. Ha az önkormányzat ott vesz lakásokat, vagy ami a vétellel egyenértékű, a telkekért kapott vételár egy részét nem pénzben, hanem lakásban kéri, akkor az árkülönbség miatt a rémes körülmények között élő családok mindössze egynegyedének lehetett volna jobb, nagyobb lakást juttatni.

A lakó-kiköltöztetés 2011 után

Valóban igaz, hogy a lakó-kiköltöztetés utolsó ütemében megváltoztak a körülmények. Ebben a végső fázisban 4 önkormányzati házból 25 bérlőt költöztetett ki az önkormányzat.

Ekkor már megszűnt a lakhatás biztosításának prioritása, a bérlőket igyekeztek rávenni arra, hogy fogadjanak el pénzt.

Módosították ugyanakkor a vonatkozó rendeletet, és a bérleményekért már nem akarták kifizetni a forgalmi értéket, hanem annak csak 60 százalékát. A lakókihelyezés legnagyobb igazságtalanságait a civil aktivisták fellépése megakadályozta, de az akkori helyzetet nem lehet visszavetíteni a korábbi időszakra.

Néhány záró gondolat

Nem hisszük azt, hogy a Corvin Sétány Program megvalósítása tökéletes lett volna. A programról számos elemzés született, ezek közül talán a legalaposabb és legmélyebb Kiss Dániel munkája, Modelling Post-Socialist Urbanization: The Case of Budapest (Basel: Birkhäuser, 2019). Kár, hogy a cikk szerzői nem ismerik, vagy ha igen, akkor elkerülték, hogy hivatkozzanak rá. Pedig szó sincs róla, hogy ne fogalmazna meg egyértelmű bírálatokat.

Magunk is azt gondoljuk, hogy jobb lett volna, ha kevésbé túlépített új városnegyed jön létre, amelyik jobban kommunikál a régi környezettel. Bár hozzá kell tenni, hogy kevés olyan helyet ismerünk Budapesten, mint a Corvin sétány és a Corvin Pláza, ahol ennyire különböző társadalmi státuszú emberek egyszerre vannak jelen.

Vajon milyen empirikus vizsgálatok alapján jutottak a szerzők arra a következtetésre, hogy a Corvin Pláza terei „csak fogyasztásért cserébe vehetők igénybe”. A saját tapasztalataink, és kutatásaink tapasztalatai nem támasztják alá a szerzők állítását. Saját és más szerzők kutatási eredményei is azt mutatják, hogy a Corvin Pláza éppen a funkcionális és társadalmi sokszínűség fokozásához járult hozzá. Azon kevés budapesti beváráslóközpont és közösségi tér egyike, ahol megvalósul a legkülönbözőbb státuszú, származású egyének és csoportok keveredése, interakciója.

A végső kérdés: ha nincs állami lakáspolitika (márpedig évtizedek óta nincs), és ha nincs érdemi fővárosi segítség (a 8. kerület hosszú évekig volt szándékolatlanul a 9. kerületi fejlesztések nettó finanszírozója a lakásprivatizációs bevételek torz visszaosztása miatt), akkor mit tehet egy kerület a súlyos gazdasági gondok megoldása érdekében?

Eddig még egyetlen kritikus sem fogalmazott meg reális alternatívát azzal szemben, amit mi próbáltunk csinálni, a legnagyobb társadalmi elkötelezettséggel és felelősséggel a rossz lakáskörülmények között élő családok érdekében.

Ne feledjük, hogy a nem cselekvés is döntés, aminek az árát sok száz család fizette volna meg.

Abban bízunk, hogy a szerzők a sorok olvasása után elgondolkodnak és felülvizsgálják kutatói attitűdjüket. Csak remélni tudjuk, hogy a következő tanulmányuk elkészítése során nagyobb alázattal és körültekintéssel járnak el, jobban átérezve állításaik súlyát és saját tudományos-közéleti felelősségüket.