Ahogyan bemutattuk, a 2022–2023-as inflációs hullámot nem a jegybankok pénznyomtatása, vagy a kormányzatok „pénzszórása” okozta. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor mi? Nos, az infláció megugrásának nem keresleti, hanem kínálati okai voltak. A következőkben ezt elemezzük.

A 2020-as infláció kínálati oldali, a kamatemelés nem segít

Az oltásoknak köszönhetően 2021 nyarán némileg enyhült a járvány, az emberek újra fogyasztani kezdtek. Hamar kiderült, hogy az újjáéledő, visszaálló keresletet a világgazdaság nem képes kiszolgálni.

Kornai János ismert, a szocialista hiánygazdaságról szóló elméletéhez hasonlatosan előállt a kapitalista hiánygazdaság jelensége. Hiány állt elő földgázból, kőolajból, mikrochipekből, szállítókonténerekből, fából, építőanyagból, élelmiszerből és még sok minden másból.

Nézzük meg ezeket egyenként!

 

Történelmi magasságban az energiaárak

A 2022-ben soha nem látott magasságokba emelkedő földgáz-, kőolaj- és áramárakat főképpen Ukrajna orosz inváziója okozta. Ezek az árak azonban már 2021-ben is emelkedni kezdtek.

Az egyik olvasat a hirtelen emelkedő árakért a zöldeket okolta. E narratíva szerint a fenntartható energiára történő átállás miatt a fosszilisenergia-cégek nem ruháztak be a megelőző években, nem fejlesztettek, ezért lett szűk a kínálat. Még alapvetőn higgadt és racionális emberek is áldozatául estek annak a retorikának, mely szerint a „zöld átmenet túl fontos dolog ahhoz, hogy a zöldekre bízzuk”.

Megkezdődött a környezetvédők és klímaaktivisták bűnbakká tétele. Míg korábban csak naiv, idealista hülyéknek voltak ábrázolva, innentől már veszélyes ellenségeknek is.

Bárcsak lenne valami ebben a felfogásban! Bárcsak ott tartana már a világ, hogy a globális energiaátállásnak lenne ilyen erőteljes hatása! Valójában nem ez történt. Sokkal inkább az, hogy 2014-től kezdődően a globális energiaárak folyamatosan és jelentősen csökkentek, majd rövid trendforduló után, a covid-válság közepén még sokkal mélyebbre is süllyedtek.

A kezdeti zuhanást az amerikai palagáz-boom okozta, nem pedig a későbbi, 2016 végén hatályba lépett Párizsi Klímaegyezmény. Ráadásul ezen megállapodást, mint ismeretes, a világ országai be sem tartották. Miközben a párizsi klímacsúcs óta csökkennie kellett volna a globális széndioxid-kibocsátásnak, az folyamatosan nőtt, és a kritikus másfél fokos felmelegedés helyett robogunk tovább a visszafordíthatatlan környezeti folyamatokat jelentő háromfokos felmelegedés felé. Ehhez – mások mellett – Magyarország is hozzájárul: a 2020-as csekély visszaesését a covid-válság miatti fogyasztáscsökkenés okozta.

Tévedés a zöldeket okolni mindezért, bár lehet, hogy sikeresebbnek éreznék magukat, ha tényleg ők lennének a felelősek.

Milyen válaszokat lehet adni az energiaválságra? Alapvetően háromfélét.

(1)

Az egyik a fosszilis energiahordozók „megfelelő” árazása, ami jelenleg világszerte domináns megoldási iránynak tűnik. Ez az alapvetően piaci fundamentalista megközelítés nem hisz abban, hogy az államok összeszedik magukat, és levezénylik az átmenetet.

Ahogy azonban Daniela Gabor közgazdász és Isabella Weber gazdaságtörténész figyelmeztet rá, ez pontosan az a megalapozatlan hit a piacban és a „helyes árazásban”, amely a kelet-európai rendszerváltásokat zsákutcába vezette. Weber egyébként Kína-kutató, és ottani tapasztalataira alapozva rámutat arra, hogy a kezdeti bizonytalanság és az árak kritikátlan felszabadítása nyomán bekövetkező Tienanmen téri katasztrófa után a kínai vezetés rátalált arra a sikeres modellre, amelyben a gazdaságot az állam vezérli, a piaci folyamatokra támaszkodva.

(2)

A második irány az állam vezérelte zöld átmenet, azzal a posztkeynesiánus megközelítéssel, hogy amit technikailag „meg tudunk csinálni, azt meg is tudjuk finanszírozni”. Itt jön be a képbe a Modern Monetáris Elmélet, amely lehetőséget teremtene egy dominánsan állam által vezérelt és finanszírozott zöld átmenetre.

Ha már eddig is ezt csináltuk volna, ha megvalósult volna a fenntartható energiaforrásokra épülő gazdaság kiépítése, a lakó- és középületek tömeges szigetelése, az átállás a fenntartható közlekedésre, akkor 2022-ben nem lettek volna rekord magas energiaárak. Ez lenne a valódi megoldás.

(3)

És persze létezik egy harmadik irány is, ami egyenesen belevisz a klímakatasztrófába. Ez a megközelítés tagadja, hogy akut válság lenne, elhiteti a fogyasztóval/választóval, hogy minden maradhat úgy, ahogyan eddig volt. Sőt, akár állami támogatásokkal is alacsonyan tartja a fosszilisek fogyasztói árát.

A globális élelmiszerárak emelkedése

Itt is csupa-csupa kínálati problémával állunk szemben. A modern élelmiszer-termelés rettentően energiaigénye – részben a földgázra alapozó műtrágyagyártás miatt, részben pedig a gépek, az öntözővíz és a termények mozgatása miatt. Ráadásul a globális klímakatasztrófa miatt a mezőgazdaságot ellehetetlenítő időjárási jelenségek is sűrűsödnek.

Az ENSZ szerint egy éven belül 33% volt az emelkedés a termelői árakban, bár a fogyasztói árak emelkedése ennek csupán a tizede. Ezen belül az egyes termékkategóriák árai egészen eltérően változtak, a rizsé például nem nagyon emelkedett, a kukorica ára az amerikai hurrikánok miatt nőtt, a pálmaolaj ára a covid által okozott malajziai migránsmunkaerő-hiány miatt ugrott meg, a sertés és a szója árát pedig a kínai sertéspestis mozgatta felfelé.

A cukor árát a brazíliai és amerikai szárazság emelte, illetve az Egyesült Államok déli államaiban a cukornád-feldolgozást megakasztó hurrikánok. Az áremelkedésnek általános oka ezen felül a kereslet átmeneti emelkedése a válság utáni újjáéledés során, illetve, ahogy említettük,

a magas energiaárak, részben a műtrágya előállításában szerepet játszó gáz miatt.

Világszerte 700-800 millió ember éhezett 2021-ben, köztük az Egyesült Államok 28 millió állampolgára is. Ezen felül hárommilliárd ember nem tud egészségesen táplálkozni. Mindeközben brutális mértékű a globális élelmiszer-pazarlás, azaz senkinek nem kellene ma már éheznie egy másfajta gazdasági rendszerben. Mindez tehát megint csak nagyrészt elosztási kérdés.

Globális chiphiány

A járvány enyhülése nyomán megugró kereslet hirtelen világossá tette, hogy a világ chipgyártása just in time-módon, gyakorlatilag teljes kapacitáson működik. Ráadásul még ez a kapacitás is egészségtelenül koncentrált. Kiderült, hogy a high end chipek területén a világ gyakorlatilag egyetlen gyártótól, a tajvani TSMC-től függ.

Arról azonban már sokkal kevesebbet cikkeznek, bár legalább ilyen fontos, hogy Európában szinte alig létezik magas minőségű chipeket gyártó kapacitás. Az EU veszélyes mértékben függ az ázsiai importtól. A 2022-es globális chiphiány során a TSMC 20%-kal tudta emelni az árait. Miért állt elő ez a hiány? Több okból.

Egyrészt 2021-ben Tajvanon rendkívül pusztító aszály volt, annak ellenére, hogy ez egy féltrópusi-trópusi sziget. A félvezetőgyártáshoz viszont rengeteg vízre van szükség. Egyedül a TSMC 63 000 tonna úgynevezett ultratiszta vizet használ el naponta!

Másrészt az Egyesült Államok szankciók alá vonta a kínai félvezetőgyártást, és az ottani gyártók termelése kiesett a világpiacról, miközben a kriptovaluták bányászata minden korábbinál több chipkapacitást foglalt le. Ukrajna orosz inváziója pedig hiány okozott több olyan ritka anyagból is, melyek a félvezetőgyártáshoz szükségesek. Ilyen ukrajnai exporttermékek a neon, a kripton és a xenon, az oroszországi kivitel tekintetében pedig a palládium.

A globális szállítmányozási árak robbanása

További nehézség a világgazdaság artériáit adó tengeri konténerhajózás problematikája. Egyrészt a pandémia miatt világszerte a kikötőkben rekedtek a tengeri szállítmányozásban használatos konténerek. Ez a probléma idővel megoldódik majd. Másrészt viszont a folyamatosan növekvő volumen miatt gyakorlatilag kinőttük a kikötőket: nem lehet elég gyorsan fel- és lerakodni a konténerhajókról, illetve kamionokkal elszállítani a konténereket.

Ez viszont már fenntarthatósági kérdés: elérkeztünk a globális kapitalizmus maximálisan lehetséges mértékéig, vagy talán már azon is túl vagyunk.

Sokkal többet kellene helyben termelni és sokkal kevesebbet kellene szállítani ide-oda a bolygón. Emellett nem tudnak elég kamionsofőrt felvenni – ez nyilvánvalóan piaci kudarc. Tessék többet fizetni, és lesz elég! Világszerte tömegesen vannak képzett tehergépkocsi-vezetők munka nélkül.

A szállítmányozási árak emelkedését Európa esetében jól mutatja a Sanghaj–Rotterdam szállítmányozási index alakulása. (A Kínában gyártott termékek nagy részét Sanghajban teszik teherszállító hajókra, Európába pedig nagy részük a rotterdami kikötőbe érkezik.)

---

Összegzésképpen látható: a fent felsoroltak szinte egytől egyig keresleti oldali szűk keresztmetszetek – ez egy kapitalista hiánygazdaság. A gazdaság említett alapvető összetevői – energia, élelmiszer, mikrochipek, szállítmányozás – mind olyan döbbenetes mértékben drágultak, hogy

nem is annyira az infláció a meglepő, hanem inkább az, hogy az infláció csupán 5–25%-os mértéket öltött a fejlett világban.

A tanulság mindebből: a jegybankok által világszerte alkalmazott elsődleges eszköz, a kamatemelés, nem képes megoldani az alapvetően a kínálati oldali szűk keresztmetszetek által okozott inflációt. Nem véletlen, hogy a – mindig külön úton járó – japán jegybank 2022-ben sem volt hajlandó ezen az úton elindulni. Nem volt hajlandó követni az európai és amerikai központi bankokat. E nyomásnak ellenállva inkább alacsonyan tartotta a kamatokat.

Ahogyan a hetvenes-nyolcvanas években, Paul Volcker idején, úgy ma sem érdemes a reálgazdaság okozta kínálati sokkokra monetáris politikai eszközökkel reagálni. Sőt, ezt tenni káros, mert nyilvánvalóan visszafogja a kibocsátást és a foglalkoztatást egy olyan időszakban, amikor a válság utáni újjáépítésben és a zöld átmenetben erre szükség lenne. Ráadásul a kínálati oldali szűk keresztmetszetek leküzdéséhez magánberuházások is szükségesek volnának. Ezek alacsony kamatkörnyezetben sokkal valószínűbbek, mit magasban.

A 2022-es inflációs vitában talán az volt a legmegdöbbentőbb, hogy most először mondták ki nyíltan a neoliberalizmus hívei, hogy tudatosan recessziót kell csinálni.

Ezt azzal indokolták, hogy csak így küzdhető le az infláció. Kamatot kell emelni, és ezzel hozzá kell süllyeszteni a keresletet a kínálathoz. Korábban ezzel kapcsolatosan soha nem voltak ilyen nyíltak. A recessziót mindig valamifajta nem szándékolt, szerencsétlen következménynek állították be, nem pedig tudatos gazdaságpolitika eredményének.

Ez az irány azonban téves és káros. Az infláció leküzdéséhez nincs szükség recesszióra. Abban a vitában, hogy az infláció átmeneti vagy tartós, nem az a döntő kérdés, hogy hány hónapig tart. Hanem az, hogy olyan jelenségek okozzák-e, amelyek reálgazdasági intézkedésekkel megszüntethetőek, vagy olyanok, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni.

A jelenlegi infláció okai egytől egyig olyan reálgazdasági jelenségek, amelyek megszüntethetők. Az infláció tehát átmeneti, még akkor is, ha hosszabb ideig eltart. Példa erre az, ahogy az Európai Unió már 2022 második felére képes volt a problémát okozó orosz fosszilisenergia-exportról leválni, és a gázárak ennek megfelelően csökkenésbe is kezdtek.

A kínálati oldali inflációt a kínálati kapacitások bővítésével, diverzifikálásával kell kezelni, nem pedig a kereslet szűkítésével. Ha mégis van káros és felesleges túlkereslet a gazdaság egyes részeiben, azt célzott adóztatással vissza lehet szorítani.

Túlpörgött például a lakásépítés? Magasabb adókkal le lehet lassítani ezt a szektort, ahogy az állami presztízsépítkezések megszüntetésével is. Mindeközben pedig rengeteg foglalkoztatottat és termelési kapacitást lehet bevetni a zöld átállás gyorsított megvalósításába.

Recesszióra semmi szükség, az infláció kezelhető anélkül is.